A legutóbbi posztomban az 100 szóban Budapest pályázatról meséltem nektek. Idén én is beküldtem néhány rövid írásomat, amit most szeretnék veletek is megosztani. Illusztrációként néhány fotómat használtam, amelyeket különböző helyszíneken és időpontokban készítettem Budapesten.
Mit érdemel az, aki kezében…
“A város másik végére kellett elautókáznunk az elviselhetetlen hőségben. Az üzletben csak készpénzzel lehetett fizetni, ezért duzzogva átsétáltam az automatához.
Hazaérve elégedetten nyugtáztam, hogy megvan a kemény irodai munkám eredménye. Egy vadonatúj laptop. Gőgös önigazolásom közepette alig vettem észre a szemetesünk mellett bámészkodó bácsit. Hirtelen kínzó szégyent éreztem. A zsebemből elővettem egy ezer forintos étkezési utalványt. Felé nyújtottam. Értetlenül állt előttem, nem értette miért adom neki.
Felérve a lakásba az erkélyünkről néztem őt. Csak néhány lépést ment tovább és megpihent. A cetlit szorongatta.
Néhány héttel később a sarki üzlet elé mentő érkezett. Azóta nem láttam őt, a laptopom pedig megöregedett.”
Elkapott mondatok
“Az a hülye, aki enged a társadalom nyomásának.
Ne császkálj egyedül, mert megver.
Szidták a rendszert, de én elképedtem.
Várj egy picikét, mindjárt leszállok.
A következő megálló: Déli pályaudvar.”
Támasz
“Már megint itt vagyok nálad. Azt hiszem magányos vagyok. Megnyugtatsz, a hallgatásodban benne van az a bölcsesség és mérhetetlen türelem, amire szükségem van. Kicsit talán önző is vagyok, hogy csak magammal foglalkozom. Kérdezek tőled, de a kérdéseim nem rólad szólnak. Iránymutatásokat várok, amivel megkönnyíthetem az életemet. Persze nem válaszolsz. Lehet, hogy tudod a választ, de azt akarod, hogy egyedül jöjjek rá. Biztos bennem van. Valahol a kérdések mellett. Mindesetre jó tudni, hogy te itt leszel. Mindig. Az erős gyökered, a fürge hangyáid, a hűtlen madaraid és az árnyék, amivel átölelsz. Jövök még.”
Minden
“Minden rólad árulkodik. A szigeten az öreg fa. Egyedül már nem találom. A megrepedt borospohár. Nálad maradt. A vendéglő. Már eladták. A zenebolt, amit nélkülem látogatsz. Zenéltünk a hídon, sétáltunk a Bartókon. Fonódtunk Budán, kutyát sétáltattunk a Normafán. Mindenhol te. És én. Voltunk. Most itt ülök a szobámban és a régi téged nézlek. Egy félig idegent. Azt, aki voltál. Már nem tudom ki vagy. Bárcsak. Még. Ismernélek.”
A fenti szövegeket a 2018-as 100 szóban Budapest pályázatra írtam, a fotókat pedig Budapest utcáin készítettem 2017-ben és 2018-ban.
Bereczki Ivett
