Hogyan fér meg egymás mellett az újrahasznosítás, a wabi-sabi, Milánó és a wireless okostáska? Dénes Petra elmeséli. Petra egy fiatal, tehetséges és szorgalmas divattervező, aki nemrég szerezte meg az MA diplomáját a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Szakmai pályafutásáról, alkotási folyamatokról és inspirációs forrásokról beszélgettünk.
Fotó: MOME
Bereczki Ivett: Édesanyád révén egészen korán közel kerültél a tervezéshez. Mindig is egyértelmű volt számodra, hogy Neked is ez lesz az utad?
Dénes Petra: Mindig is nagyon szerettem rajzolni és jól is ment, de abból még nem volt egyértelmű, hogy ez lesz. Jártam még drámatagozatos iskolába, meg énekelni, de ezek végül nem voltak működőképes dolgok. Aztán anyukám elkezdett kötött konfekció szabást oktatni az egyetemen (MOME – Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.), gyakran bejártam hozzá és felvettem az ottani életérzést.
B.I.: Ez még az általános iskolai évek alatt kezdődött?
D.P.: Igen, akkoriban még jártam a drámatagozatos suliba és aztán elkezdtem járni a Kisképzőbe (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium – a szerk.) előkészítőre, ahová végül fel is vettek. Onnantól kezdve már teljesen biztos volt, hogy marad ez az irány.
Fotó: Hegyháti Réka; Ruha: Vass Csenge
B.I.: Mikor körvonalazódott, hogy pontosan a tervezés melyik ágát választod?
D.P.: Az még most sem teljesen. A diplomamunkám egy férfiruha és kiegészítő kollekció volt, de nagyon szeretek női ruhákat is tervezni. Kötött anyag- és kiegészítő tervezést tanultam, de közben szövött anyagokkal is szoktam dolgozni. Ezenkívül például az anyagmanipuláció is inspirál. De körülbelül három éve már férfiruhákat tervezek, tehát mondhatjuk, hogy ez állandó.
B.I.: Nagyon izgalmasan hangzik az anyagmanipuláció. Hogy kell ezt pontosan elképzelni?
D.P.: A kötött anyag tervezés eleve úgy indul, hogy a kezedbe kerül egy fonal, amiből egy anyagot fogsz csinálni. Elkezded megtanulni a gépeket használni és minél több apró változtatást csinálsz egy anyag kötése közben, annál izgalmasabb dolog készül belőle. Egy idő után már nem csak a gépet kapcsolgatod, hanem különféle anyagokat is beleteszel. Aztán leszeded az anyagot és rájössz, hogy ha kimosod, akkor befilcesedik, ha kigőzölöd, akkor meglágyul, hogyha hideg vízbe teszed a pamutot, attól lehet, hogy szétesik. Szóval nagyon sok minden történhet egy anyaggal azon túl, hogy leszövik és lesz egy egyszerű vászon, vagy egy egyszerű egyfalas kötött anyag. Az érdekel a legjobban, hogy többféle anyagot hogyan lehet összekombinálni különféle technológiákkal.
B.I.: És ezeket a kísérleteket, lépéseket dokumentálod, hogy később reprodukálhasd a folyamatot?
D.P.: Nem. Sajnos az a baj, hogy már a kötésnél sem dokumentálok, hanem először csak egy mintát lekötök és utána meglátom, hogy jó lesz –e vagy sem. Ilyenkor végiggondolom, hogy hogyan is csináltam és megcsinálom még egyszer és lehet, hogy leírom, de lehet, hogy nem (nevet – a szerk.). Amikor már készen van a végeredmény visszafejtem az anyagot és átgondolom, hogy mit csináltam és mik voltak az egyes fázisok.
Fotó: Ladocsi András
B.I.: Egyébként az alkotás, mint folyamat hogyan néz ki Nálad?
D.P.: Nagyon különböző, attól is függ, hogy megrendelésre készül vagy egy iskolai feladatra. Például amikor egy startup megkeresett egy munkával akkor a brief-ben (megrendelői dokumentum – a szerk.), benne volt, hogy mit kell a végén tudnia a tárgynak. Néhány megkötésen kívül bármit kitalálhattam. Aztán vannak az iskolai feladatok, ott általában szabályosan kell dolgozni. Tehát az elején kell egy kutatás, arra, hogy kiknek tervezünk és ez a stílus vagy célcsoport hogy néz ki, milyen trendek jelennek meg az adott csoport körül. De az csak egy dolog, hogy meg tudod fogni a figurát, de amúgy kell egy saját cél is hozzá. Nekem például a diplomamunkám egy tök jó keverék volt, mert egy régi feladatot folytattam úgy, hogy egy saját problémát helyeztem bele.
B.I.: Mi volt a feladat, amiből kiindultál?
D.P.: Struktúra váltást kellett csinálnunk. Valami olyasmiről szólt, hogy egy társadalmi problémát vagy egy fizikai struktúrát át kellett helyeznünk egy másik helyszínre és ott megvizsgálni, hogy mi történik vele. Ennél a feladatnál több szakember is segített nekünk. Ez volt az, amikor elméleti szakemberrel is dolgozhattunk. Ő nagyon izgalmas dolgokat mesélt és végülis ez terelte egy irányba a diplomamunkámat.
B.I.: Ha már a diplomamunkádnál tartunk. Mesélnél a koncepcióról?
D.P.: Engem nagyon érdekel a fenntarthatóság, a környezettudatos hozzáállás a tervezéshez. Azt szerettem volna, ha megtalálom a gyökerét annak a problémának, hogy habár már van egy csomó megoldás arra, hogy hogyan tervezzünk hulladék nélkül, mégis rengeteg szemét termelődik a textiliparból. Nyilván a gyártói részbe csak részben tudok beleszólni, én leginkább a tervezőt és a felhasználót tudom befolyásolni. Hogyha a felhasználót tudom afelé terelni, hogy a ruhád az nem egy eldobható dolog, hanem a személyiséged része vagy valami emléked hordozója, az pozitív befolyással lehetne erre az egész folyamatra. Olyan kultúrák kincseit próbáltam összegyűjteni a kutatásomban, mint például a wabi-sabi (a japánok tradicionális szépségfelfogása – a szerk.), ami egy zen filozófia. A japánok úgy gondolkodnak, hogy a ruha elhasználódása nem az értékének a csökkenését jelenti, hanem pont attól lesz értékesebb, hogy minden olyan dolog rá van pecsételve, ami megtörtént veled.
Fotó: Ladocsi András
B.I.: Használt anyagokkal dolgoztál a tervezéskor?
D.P.: Nem, de azokat a folyamatokat próbáltam lemodellezni gépekkel, amelyek egy anyaggal történnek a természetes kopásuk során. Arra figyeltem, hogy ezek a ruhák tudják ezt a „szép elhasználódást” képviselni. Igyekeztem időtlen divatot beletenni vagy olyan elemeket, amelyek újra és újra megismétlődnek vagy éppen folyamatosan benne vannak a levegőben. Persze ez a japán formavilág is belekerült azáltal, hogy a wabi-sabi esztétika befolyásolt.
B.I.: Említetted, hogy fontosnak tartod, hogy a felhasználóval kapcsolatban légy. Kiknek szánod a ruháidat?
D.P.: Olyan karakterekre gondolok a tervezéskor, amiket, akiket ismerek. Szeretem az érdekes arcokat, és ha valaki nem konvencionális, főleg akkor, ha ebben nincs szándékosság. Sok művészi beállítottságú ember vesz körül, akiket nem annyira izgat a divat. A ruhák, amiket viselnek sokkal inkább tükrözik a személyiségüket és élmények csatolhatók egy-egy ruhadarabjukhoz. Ők inspirálnak és nekik is tervezek. Ilyenek voltak a modelljeim is, akiken a munkáimat fotóztam.
Fotó: Ladocsi András
B.I.: Többször voltál külföldön a tanulmányaid során.
D.P.: A BA képzés alatt voltam fél évet Rómában Erasmuson, az MA alatt pedig Milánóban. Az első az inkább a felnőtté válás szempontjából volt érdekes. El kellett fogadnom, hogy nem mindenki akarja azt, amit én, hiába törekszem a legjobbra. Egyébként az egy képzőművészeti suli és azt mondták, hogy jókor jöttünk, mert indul a divattervező szak. De végül nem találtak tanárokat, így sajnos mégsem tudtuk elkezdeni. Végül anatómia, festészet és szobrászat technika óráink voltak. A rajz még elment, de a többi sajnos nem volt jó. A milánói jobb volt. Érdekes volt látni, hogy náluk milyen a metódus, ők hogyan terveznek.
B.I.: Nagyon más volt, mint itthon?
D.P.: Ők nem úgy terveznek, hogy egy technológiát vesznek alapul, nem igazán értenek a gyakorlathoz. Abból indulnak ki, hogy a feladat például florális mintákkal dolgozni. Kicsit egyszerűbb megközelítés, de közben annyira intuitívan csinálnak mindent, hogy sokszor nagyon izgalmas dolgok születnek ezekből. Nagyon sokat rajzolnak. Náluk a feladat az volt, hogy készítsünk négy moodboard-ot (ötlettábla – a szerk.), ötven tervet és egy ruhát. Volt egy kezdetleges műhelyük egy darab működő géppel, aztán az év végén az az egy is tönkrement. Végül a milánói magyarok Facebook csoportban felajánlottak két gépet, így megcsináltuk a munkát és a terveket.
Fotó: Martin Wanda
B.I.: Említetted, hogy az egyetem mellett is voltak projektjeid. Mesélnél erről?
D.P.: Az egyik nagyobb feladat a BA és MA között volt, ezért halasztottam is egy évet. Nagyon izgalmas volt a munka és teljes embert igényelt. Sajnos ebből végül nagy dolog nem lett, habár a termék maga és az én részemről minden munka elkészült, de a háttérmunkák elmaradtak. Egy Kickstarter projekt volt egyébként, még mindig meg lehet nézni. Nagyon szép videó készült hozzá, szuper stábbal dolgoztunk. Rengeteget tanultam közben. Sárváron volt egy gyár – sajnos azóta már bezárt -, ott gyártattuk a modell darabokat és a modellezést is végigkövettem. Konkrétan láttam, hogy a modellező hogy csinálja és a technológiák közül is együtt tudtunk választani. Ami még nagyon jó, hogy kaptam egy képet arról, hogy mi az, ami gyártható. Ez nagyon fontos, mivel nagyon kevés gyár van itthon és kevés gyakorlati lehetőség.
B.I.: Közvonalaznád, hogy végülis mi volt a végtermék, amit terveztél?
D.P.: Négy sráccal dolgoztunk együtt, és az volt a tervük, hogy legyen egy táska, ami wireless tölti a telefonokat. A táska elején a logo ad visszajelzést arról, hogy az akkumulátor töltöttsége hogy áll. Van a hátulján egy zseb és benne egy kábel, amivel tudod tölteni. Szerintem nagyon szép lett. Egyébként a termék gyakorlatilag gyártható állapotban van, ha úgy döntenénk, bármikor bele lehetne vágni.
B.I.: És milyen az, amikor nem egy konkrét feladatot kapsz, hanem örömből alkotsz?
D.P.: Amikor én magamtól indulok el, akkor mindig az van, hogy ki akarok próbálni egy technológiát. Most is van egy ötletem, amihez éppen egy kelléket várok. Összegyűjtök képeket, amik az adott technológiával készültek és azokból tanulva próbálok új dolgokat elsajátítani.
B.I.: Ez nagyon érdekes, hogy a technológia inspirál.
D.P.: Inspiráló dolgok folyamatosan körbevesznek, de nekem ez annyira általános, hogy nem veszem észre. Nagyon sok művészeti album van otthon, nagyon szeretek divatlapokat és más tervezők munkáit nézegetni, vagy például különböző népcsoportok viseletei is inspirálóak számomra.
B.I.: Ha csak egy anyagot választhatnál, amiből alkothatsz, mi lenne az?
D.P.: Nagyon nehéz, mert nyilván attól is függ, hogy mihez kell. De ha csak úgy jókedvemben, akkor még mindig csak a bőr. A bőrben azt szeretem, hogy nagyon egyszerű technológiákkal, akár vágott széllel, eldolgozás nélkül is nagyon szép tárgyakat lehet belőle készíteni. Szeretem, hogy mindegyiknek más formája van. Például a hulladékokkal is nagyon szeretek játszani, próbálok mindent felhasználni.
Fotó: Martin Wanda
B.I.: Így az egyetem után mik a szakmához kapcsolódó terveid a jövőben?
D.P.: Szeretnék gyakornokoskodni. Milánóban van egy tervező, akivel már beszéltem is a diploma környékén. Nagyon izgalmas, mert a diplomamunkám során nagyon sokat inspirálódtam a munkáiból, pedig akkor még nem is ismertem. Aztán észrevettem a hasonlóságokat és követni kezdtem. Írtam nekik és egész sokáig nem válaszoltak. Végül a tervező privát Facebook oldalára is írtam és válaszolt. Az a szezon már megtelt sajnos, de most írhatok majd neki újra, remélem, most sikerül.
B.I.: Hosszútávon Magyarországon tervezed az életedet?
D.P.: Itt érzem jól magam igazán, de pár hónap Milánó nem hangzik rosszul. Tudom, hogy szinte lehetetlen, de a kétlaki élet lenne az ideális számomra.
B.I.: Mi lennél, ha nem divattervező?
D.P.: Rapper (nevet – a szerk.). Anyukámat mindig ezzel idegesítem. A diploma okán sokat foglalkoztam divatszociológiával és pszichológiával és nagyon izgalmas volt. Azt hiszem, valami ilyesmi érdekelne. Rájöttem, hogy sok közös van ezekben a területekben. Szerintem nagyon érdekes a trendek változásait és a stílusok kialakulását ilyen szemszögből is vizsgálni.
