ALKOTÁS, ILLUSZTRÁCIÓ, INTERJÚ

“Számomra a legfőbb inspiráció a harmónia, amiben egyszerre vannak jelen a végletek” – interjú Veszprémi Lili textiltervezővel

Nincs hozzászólás

Ami nekem először eszembe jut Veszprémi Lili textiltervező alkotásairól, az a nyugalom, a letisztultság és a harmónia. Kíváncsi voltam, hogyan születnek meg és, hogyan élnek tovább ezek a finom minták, mi az, ami inspirálja az alkotót, de mindenekelőtt arra, hogy hogyan találta meg az alkotás felé vezető utat. Készítsetek egy csésze teát és helyezzétek magatokat kényelembe, egy csupa szív művész története következik!

 

Fotó: Uhlár Eszter

 

Bereczki Ivett: Mik az alkotáshoz kapcsolódó első emlékeid?

Veszprémi Lili: A szüleim mindig is nagyon kreatívak voltak, a két kezüket nagyon jól használták arra, hogy felújítsanak, építsenek, alkossanak. Így az alkotó tevékenykedés számomra teljesen természetes jelenség volt otthon és én is szépen lassan belefolytam. Nálunk generációk óta a nők kötnek, varrnak, hímeznek. A diplomamunkámban is azzal foglalkoztam, hogy a dédnagymamám a saját kezével készítette el a kelengyéjét. Ami kellett egy háztartásban, az neki megvolt és ugyanezt adta tovább a lányának. Én pedig a mai napig használom a dédnagymamám által szőtt konyharuhákat.

B.I.: A rajzolás szeretetét is otthonról hoztad?

V.L.: A dédnagymamám és apukám is nagyon szépen rajzoltak és én is a rajzolásban találtam meg önmagamat. Szeretek elmélyülni a színekben, a formákban. Anyukám mindig meséli, hogy kisgyerekként kértük főzéskor a fagyasztott gyümölcsöket és én azzal is a falra kezdtem rajzolni. Ezen ma már ő is csak mosolyog, akkor nem biztos, hogy annyira boldoggá tette (nevet – a szerk.).

 

 

B.I.: Mikor tudatosult benned, hogy a rajzolással komolyabban is érdemes foglalkoznod?

V.L.: Elég korán, már az általános iskolában. Szerencsére volt egy művészeti iskola a falunkban, ahol felnőttem és nem is merült fel más opció. Ott volt rajzszakkör, festés, kerámia. Mindenhová jártam, ahová lehetett. Aztán művészeti szakközépiskolába mentem tovább. Én a tanulás helyett is rajzoltam, festettem és valamilyen formában ez a mai napig így van. Ha rossz kedvem van, ha jó kedvem van, nekem az ad biztonságot, ha alkothatok.

B.I.: Aztán a középiskola után felköltöztél Budapestre.

V.L.: Igen és ki kellett találnom, hogy merre induljak el, képzőművészeti vagy iparművészeti irányba. Először a Képzőművészeti Egyetemre szerettem volna menni, festő szakra, de valahogy beigazolódott, hogy az iparművészet közelebb áll hozzám, ezért végül a MOME-t választottam. Nagyon izgalmasnak tartom, ahogy egy minta egy tárgyra kerül, kilép a két dimenzióból és tovább tud fejlődni, majd textília vagy éppen könyvborító lesz belőle.

 

 

 

B.I.: Az első önálló projekted a Kis Kas volt, ahol táskákat terveztél és el is készítetted őket. Hogyan született meg ennek az ötlete?

V.L.: Amikor a MOME-t elkezdtem, a nagyon új közegben először nehéz volt megtalálnom önmagamat. Sok szálon kerestem a kapcsolódást a gyökereimhez és akkor még nehezen tudtam elképzelni, hogy mint tervező megállom majd a helyemet. Mindenképpen csinálni akartam valamit és ezért elkezdtem táskákat tervezni, amiket akkor még valóban én magam készítettem el. 2013-ban indítottam el a projektet és a mai napig megvan egyébként. Viszont egy márka működtetése egy teljes embert kíván, ezért ez most háttérbe szorult, inkább annak szentelem a munkára szánható időmet, hogy tervezzek, fessek, rajzoljak; és szerencsére meg is találtak olyan jellegű projektek, amelyekben mindez mások számára is fontos vagy értékes lehet.

B.I.: Milyen megkereséseid vannak mostanában?

V.L.: Elsősorban belsőépítészeti projekteken dolgozom. Két munkát emelnék ki ezek közül, a méretük miatt. Az elsőbe még 2019 tavaszán csöppentem bele, amikor Sipos Rebeka – a Lab5 Építészstúdió belsőépítésze – azzal keresett meg, hogy egy készülő nagy irodaházban üveg felületekre lenne lehetőségem mintát tervezni, illetve díszpárnákra. Konkrét koncepciójuk volt a tereket illetően, nekem abba kellett megfelelő módon kapcsolódni. Bár a feladat egyszerűnek tűnhet, valójában ez egy nagyon hosszú munkafolyamat volt, és nagyon élveztem a közös munkát. Sok szempontból még ennél is komplexebb feladat volt egy tihanyi apartman-ház számára végzett munkám, ahová lakástextileket terveztem, méghozzá teljeskörűen, és itt is szabad kezet kaptam alkotóként. Ezek a projektek terelgettek, aminek köszönhetően egyre magabiztosabbnak érzem magam. Azt fontolgatom, hogy a jövőben nem csak egyedi megrendeléseknek tegyek eleget, hanem önálló lakástextil kollekciót is tervezzek, amit én magam árusítanék.

 

 

B.I.: Az anyagok maguk mennyire befolyásolják a tervezést?

V.L.: Befolyásolják is, meg nem is. Alapvetően ezekben a munkákban egy grafikus vagyok, aki változatos alapanyagokra készít mintaterveket. Ám mindezt nem teheti anyag- és technológiaismeret nélkül. Amikor üvegre terveztem, nyilván voltak kötöttségek, mert nem gyártható le akármi. A digitális textil printelésnél viszont bármit lehet. A szőnyeg ilyen szempontból még izgalmasabb felület, mert kézzel készül, vannak korlátok, léptékek, ritmusok. Nem olyan mértékben sorozatgyártható, mint egy digitálisan nyomtatott méteráru.

B.I.: Vannak visszatérő minták, stílusok, amik kifejezetten jellemzőek a munkáidra?

V.L.: Ez nagyon változó. Van amikor belelendülök és minden csupa virágminta, növényi ornamentika. Aztán ha kifut egy projekt, ahol hónapokig ezzel dolgoztam, akkor azt érzem, hogy teljesen másra vágyom és például apró raszterekkel vagy foltokkal szeretnék mintázatokat építeni.

 

 

B.I.: Mi az, ami az alkotásban inspirál téged?

V.L.: Számomra a legfőbb inspiráció a harmónia, amiben egyszerre vannak jelen a végletek. A harmónia, ami a természetben is jelen van és ami hirtelen képes megváltozni. A kettő közötti lavírozás. Az, hogy lehet mindkettő együtt. Hideg is, meleg is, fekete és fehér, ezek összehangolása izgalmas számomra. Mintázatokban, színekben és témaválasztásban is.

B.I.: Említetted, hogy esetleg saját kollekciót is készítenél. Tudsz még megfogalmazni ilyen álmot a jövőre nézve?

V.L.: Több olyan dolog van, amibe tavasszal félig-meddig belevágtam, de aztán jött a karantén. Nagyon szerettem volna többet emberekkel együtt alkotni, például szívesen csinálnék akvarell workshopokat. Szeretnék egy műhelyet is majd. Ami még nagy vágyam lenne – és ebbe kicsit belekóstoltam már –, hogy textiles szakvásárokon megmutathassam a munkáimat. Minden évben Párizsban és Frankfurtban is szoktak lenni szakvásárok. Amellett, hogy a nagy cégek a kész méteráru kollekciókat bemutatják, van egy dizájnereknek fenntartott rész, ahol csak mintaterveket lehet bemutatni, gyönyörűen kinyomtatva egy egyedi standon.

 

 

B.I.: Volt külföldi együttműködésed is?

V.L.: Együttműködésig még nem jutottam, de éppen az említett vásáron voltak külföldi (német, holland, amerikai) buyerek, akik a cégeik számára vásároltak a mintakollekcióimból. Amikor eladsz egy mintát, akkor ezzel a szerzői jogaidról is lemondasz, tehát a minta további életére, felhasználására, esetleges alakítására már nincs ráhatásod, és például a honlapodra sem teheted már ki ezeket a munkákat. Ezt eleinte nekem sem volt könnyű megemészteni. A mintatervező, különösen a sikeres mintatervező munkája egy kicsit a jéghegyre hasonlít: egy kis része látszik csak ki, a nagyobbik láthatatlan.

B.I.: Milyen tanácsot tudnál adni azoknak, akik hasonló pályán indulnak el, mint te?

V.L.: Azt, hogy ne féljenek megmutatni a munkáikat, felvállalni önmagukat, a saját ízlésüket. Én sokáig a fióknak terveztem és valahogy a kisfiam születésével ért meg bennem a döntés, hogy előálljak a műveimmel. A történetemhez hozzá tartozik az is, hogy a mintatervezőknek rejtegetni kell a munkáikat, mert könnyen inspirálhatnak másokat. De a fiók nem fogja azt mondani, hogy ezek szuper jók. Elkezdtem rajzolni és kipakolni, és megtaláltak az emberek, akiknek meg kellett találniuk. Miután részt vettem az első szőnyegemmel az első kiállításomon, az ott kiállított munkám nyomán keresett meg az első komoly kooperációs partnerem, akivel azóta is töretlen a szakmai kapcsolatom. Ha valaki ott tart, hogy szívesen alkotna, de még nem tudja, hogy mit, akkor bátran kísérletezzen. Nem lehet veszíteni semmit, maximum az egyik téma, technika nem jön be, de a másik sikerülni fog.

 

 

Fotók: Veszprémi Lili

 

Köszönöm Lilinek, hogy a kisfia mellett szakított időt a beszélgetésünkre és beavatott az alkotói világába! Kövessétek őt ti is az online felületein (Instagram, Facebook) hogy ne maradjatok le a legújabb munkáiról! Ki tudja, talán hamarosan elkészül a kollekciója, amit említett az interjúban. Én mindenesetre drukkolok neki! 🙂

ALKOTÁS, ÉN, ZENE

Zenét írunk a karantén idején

Nincs hozzászólás

Szinte egy szempillantás alatt megváltozott minden körülöttünk. Az utazásainkat, a közös ünnepléseket, a betervezett és megvalósításra váró feladatainkat mind-mind elhalasztanunk vagy törölnünk kellett és ezek csak apróságok ahhoz képest, amilyen nehézségek várnak még ránk.

 

Fotó: Temesi Ádám

 

Még csak az elején járunk valami nagyon nehéz és megterhelőnek és már most érzem, hogy lesznek mélypontjaim. De szeretném, ha a lelkes, alkotni vágyó énem felül tudna emelkedni a gyenge pillanatokon vagy éppen táplálkozni a fájdalomból és a művészeten keresztül kifejezni.

Nem is olyan régen, néhány hónappal ezelőtt egy zenész ismerősöm, Dormán Miklós (a THe pUnch billentyűse) megkeresett azzal, hogy a legújabb zenei ötletéhez szeretné, ha betársulnék. Nagyon izgalmasan hangzott a projekt, ugyanis az ő fejében egy “absztrakt ima” víziója született meg. Ehhez keresett meg engem, mivel hallott korábban énekelni és tudta, hogy a zenei világunkban vannak kapcsolódási pontok. Szeretem a nem hétköznapi alkotásokat, így azt is kifejezetten érdekesnek találtam, hogy ő latin szöveget szeretne megszólaltatni a készülő dalhoz.

Nem sokkal azután, hogy megírtam Mikinek, hogy felcsigázott az ötletével, elküldött egy dal kezdeményt. Tudtam, hogy jó ízlése van és építész lévén rendszerben és jól átgondolt struktúrákban gondolkozik. Ez az, ami nekem gyengeségem, így alig vártam, hogy az én rutintalanságomból és ösztönösségemből, valamint az ő gondolatiságából és precizitásából mi fog kisülni, így hát belevágtunk.

Odáig jutottunk, hogy egy majd öt órás próbát hoztunk össze valamikor hetekkel ezelőtt, ahol továbbfejlesztettük az ötletét. Mint kiderült, Miki a kezdő szintű zongora tudásomra is titkon számított, így picit nagyobb szerepem lesz ebben a projektben, mint amire először számítottam.

 

Fotó: Temesi Ádám

 

Hogy mi lesz ebből az egészből, az a következő időszak kérdése, viszont nem akarjuk elengedni ezt a lendületet és karatén ide vagy oda, online folytatjuk, amit elkezdtünk.

Nos, ebbe a folyamatba szeretnélek titeket is bevonni. Az Instagramon majd megosztok veletek egy-egy próba pillanatot, a nagyobb mérföldköveknél pedig érkezem majd blogbejegyzéssel is. Remélhetőleg eljutunk oda, hogy a végeredményt is be tudom majd nektek mutatni és talán nem is állunk majd meg egy szerzeménynél. De ez a jövő muzsikája.

Ivett

ALKOTÁS, FOTÓ, INTERJÚ

“A LOOKALIVE kihozta belőlem azt a pluszt, a váratlant, az érdekeset, amire nem számítottam” – interjú Temesi Ádám operatőrrel

Nincs hozzászólás

Nagyon érdekes azt látni, amikor egy alkotónak annyira természetes az alkotás, hogy az a személyiségének meghatározó alkotóelemévé válik. Amikor minden egyes alkalommal gyermeki lelkesedéssel és kíváncsisággal vág bele egy újabb témába. Ezt érzem Temesi Ádámon is. Akinek a kép az életében olyan, mint a levegő. Nem lehet megkérdőjelezni a létezését. Sokszor találkoztam már a munkáival, de amit igazán izgalmasnak találtam vele kapcsolatban az a LOOKALIVE videósorozata. A cseppet sem hétköznapi hónapjait sűríti egy-egy videóba, amiben pont annyira van benne ő, amennyire kell. Szép, őszinte, inspiráló. Többek között erről is kérdeztem.

 

Fotó: Lengyel Andor

 

Bereczki Ivett: Hogyan jött az életedbe a fotózás és videózás?

Temesi Ádám: A videózás nekem a görkori miatt indult el. A telepen a srácokkal rákerestünk különböző weboldalakon ilyen témájú videókra és egy idő után mi is akartunk csinálni hasonlót. Akkoriban nagyon sokat utaztunk édesapám munkájából kifolyólag. Épp Brüsszelben laktunk és apukám vett egy webkamerát, amivel az itthoniakkal tartottuk a kapcsolatot. Volt egy minimális memóriája és azzal csináltunk videókat is. Aztán a huszadik szülinapomra kaptam egy videókamerát és a haverokkal csináltunk egy filmet, amit aztán feltöltöttem egy amatőr fotós oldalra és tetszett a többieknek. Ott ismertem meg a jelenlegi kollégámat, Derzsy Andrást, akivel a StudioX-et csináljuk. Nekem a mai napig a fő vonal a videó, de a fotó mindig is megvolt mellette.

B.I.: Ezután kezdtetek el komolyabban foglalkozni a videózással?

T.Á.: Eleinte csak amatőr felvételeket csináltunk. András akkor a Magyar Televíziónál dolgozott, mint képvágó és megmutatta bent az anyagainkat. Volt egy gyerekműsor, amihez kellett egy külső bejátszó és kipróbáltak minket. A rákövetkező nyáron megkaptuk az egész nyári adást, amit külső helyszínen forgattunk. Aztán valaki megkeresett minket videóklipkészítéssel és innentől elindult a dolog.

B.I.: Miben más a fotó és a videó számodra?

T.Á.: Nem könnyű a kettőt egyszerre csinálni. Amikor állóképben gondolkozom akkor rááll az agyam, hogy azt az adott pillanatot kell elkapnom. Mozgóképben pedig a pillanatok sorozatát kell összefűzni és nehéz a két vágány között váltani.

 

 

B.I.: A saját projektek és a megrendelésre készült anyagok mennyire térnek el egymástól?

T.Á.: Nem mindig vannak konkrét ötleteim, inkább megérzésből dolgozom. Holnap is megyünk egy portréfotózásra és csak a helyszínt tudom, ami nagyon tetszik. Nem tudom, hogy mit szeretnék pontosan, de az érzés megvan. De olyan is van, hogy van egy elképzelésem és azt szeretném megvalósítani, ilyen a LOOKALIVE (Ádám videósorozata – a szerk.). De az is közben rajzolódott ki, hogy pontosan milyen lesz. A megrendeléseknél általában egy ötlettel keresnek meg. Van egy kiindulópont, amit együtt formálunk tovább.

B.I.: Gyakran fotózol városi környezetben. Mindig keresed az izgalmas helyszíneket?

T.Á.: Van olyan, hogy ülök a villamoson és látok valamit, ami megtetszik. Nagyon sokszor nem is tudom, hogy az adott helyszín mire lesz jó később. Aztán a megfelelő fényekben működik a dolog. Egyébként van, hogy jegyzeteket csinálok vagy a telefonban a GPS koordináták alapján visszakeresem az adott pontot egy későbbi fotózás kapcsán.

 

 

 

B.I.: Mit jelent neked a LOOKALIVE?

T.Á.: Az volt a célom, hogy minden hónapban összerakjak egy videót arról, hogy milyen az életem, mi történik velem. Elsősorban magamnak szerettem volna csinálni, nem tudtam, hogy beszélni is fogok benne. Olyan videókat képzeltem el, mint a legelső, a decemberi. Hangulatvideókat.

B.I.: Aztán a hangulatvideók szépen kinyíltak és egyre inkább személyesebb hangvételűek lettek.

T.Á.: Érdekes volt, hogy hogyan bontakozott ki a lelkivilágom, ahogy jött a jó idő. Márciusig nem szólaltam meg a videókban, aztán elkezdtem magamban mindenfélét beszélni. Nem akartam a végeredménybe bevágni, csak a kamerába mondtam hülyeségeket a jövőbeli magamnak poénból. Egy este leültem és volt egy-egy mondat, amit aztán összevágtam és rájöttem, hogy ez működik. A következőknél már tudtam, hogy be fogom vágni és elkezdtem többet beszélni, aztán mindig jött valamilyen téma. A másik része meg az, hogy sokszor tök izgalmas életem van, rengeteg tehetséges emberrel találkozom, mindig más helyeken járok és ezt meg akartam örökíteni.

B.I.: Miről kapta a nevét a sorozat?

T.Á.: A júniust kezdtük el Kyle-lal – az amerikai fotós barátommal – forgatni és neki volt valami szövege, amivel heccelt. Valahogy úgy szól magyarul, hogy „viselkedj úgy, mintha élnél”. Miután lement ez a pár nap elkezdtem ezen gondolkozni, hogy lehet, ez jó lenne címnek. De én tényleg meg is élem az életemet, nem csak úgy teszek, ezért alakítottam át és ebből lett a LOOKALIVE. Ettől a ponttól forrta ki magát ilyenre az egész koncepció. Én azt képviselem, hogy egy sérülékeny ember vagyok, aki ugyanúgy hibázik, mint bárki, de ebből épülök. Ebbe a sorozatba inspiráló dolgokat szeretnék beletenni, ami remélem, hogy pozitív hatással van másokra is.

 

 

 

B.I.: A novemberi volt az utolsó epizód. Folytatni fogod?

T.Á.: Olyan szépen kivirágzott az egész. Azt szerettem benne, hogy én sem tudtam, mi lesz a következő hónapban. Most egy olyan tervem van, hogy évszakonként lesz videó. Szeretnék összerakni a tavalyi évről egy összefoglalót, de most egy kicsit alkotói válságban vagyok. Többször elkezdtem már, de nem akarom erőltetni, ez is jöjjön magától. A LOOKALIVE kihozta belőlem azt a pluszt, a váratlant, az érdekeset, amire nem számítottam. Tök jó lenne az idők végezetéig csinálni. Ha majd gyerekeim lesznek, akkor meg tudom nekik mutatni, hogy ez voltam 2019-ben és ennyi mindent csináltam. A szüleimnek is mindig megmutatom és az az érdekes, hogy a videókon keresztül még jobban megismertek, mert vannak dolgok, amikről még nekik sem feltétlenül meséltem.

B.I.: Mi a helyzet most a fotózással?

T.Á.: Azért is tűntem el videó téren, mert visszatértem a fotóhoz. Régen, amikor mentem ide-oda és nem forgattam, akkor mindig fotóztam. Amikor elkezdtem a LOOKALIVE-ot, akkor viszont átbillent a balansz. Most viszont megint sokat fotózom. Régóta szerettem volna képeket a falamra és most tele van. Összeraktam a weboldalamon egy könyvet, ami képpárokból áll. Érdekes, hogy van olyan képem, aminek öt évvel később készült el a párja.

  

 

 

 

B.I.: Milyen szakmai terveid vannak a következő időszakra?

T.Á.: Nagyon szeretnék majd csinálni egy önálló kiállítást, amiben meg tudom mutatni, hogy milyen vagyok én. Szeretek projekteken dolgozni, de nem feltétlenül csak a saját ötletemen. Nagyon szeretnék még többet forgatni. Imádom a csapatmunkát, jó lenne játékfilmet vagy sorozatot is csinálni. A fotó mindig óriási kérdőjel, mert az sokszor véletlenszerű és amilyen hatások érnek, amilyen fényeket vagy helyeket találok, oda álmodok meg egy rögtönzést és abból születik meg valami.

B.I.: Van olyan alkotó, akinek a munkája nagy hatással van rád?

T.Á.: Szoktam az Instagramon böngészni és néha rábukkanok valami olyanra, amiből egy-egy ecsetvonásnyit merítek, de inkább operatőrök munkáiból tanulok. Roger Deakins és Robert Richardson stílusa kifejezetten tetszik. Richardson Tarantinoval dolgozik együtt. Az az érdekes, hogy amikor nagyon fiatal voltam, úgy néztem a filmeket, hogy fogalmam sem volt, hogy ki rendezte, ki volt az operatőr, csak megállapítottam, hogy tetszik -e vagy sem. Amikor elkezdtem utánajárni, hogy ki csinálta ezt vagy azt, egyenként raktam össze, hogy azért tetszettek, mert ő vagy ő csinálta. Tarantino filmjeit nagyon szeretem és mindig más szinten érnek el hozzám. Lehet, hogy régen egy teljesen más része tetszett, most például imádom, ahogy kifejti a karaktereit. Az ő munkássága újra és újra visszajön.

B.I.: Egy alkotónak akkor is végig kell kicsit gondolnia a saját pályáját, amikor mentorál valakit. Te voltál már ilyen szerepben?

T.Á.: Van egy fiatal lány, aki a szeptemberi LOOKALIVE vetítésre jött el és megkérdezte, hogy tudok -e neki segíteni portréfotózásban. Épp megtanulta a gépet használni, de gondoltam, bedobom a mélyvízbe. Odaadtam neki az egyik fénymérőmet, megmutattam neki, hogyan tud befűzni egy tekercs filmet a gépbe. Kértem, hogy használja ki a fényeket, amit talál és találja ki előre a koncepciókat. Meglepően jó képei születtek. Néha lehet, hogy csak az hiányzik, hogy a megfelelő eszközt az ember kezébe add. A másik kulcs mozgatórugó, hogy nem látja viszont a képet rögtön, ezért gondolkoznia kell előre. Mindig adok neki házit és közösen megnézzük, hogy mit csinált. Lehet, hogy ez az első apró lépcsőfoka annak, hogy egyszer majd tanítani fogok másokat. Nem érzem magam tanár típusnak, de eltelt már annyi idő, hogy valamilyen szinten már kiforrott vagyok abban, amit és ahogyan csinálok és ezt jó lenne átadni másoknak is.

 

 

Fotók, videók: Temesi Ádám

 

Szuper volt látni Ádám lelkesedését és kíváncsiságát, nagyon szépen köszönöm neki, hogy kicsit beavatott a világába. Kövessétek őt az Instagramon és ne felejtsétek el megnézni a LOOKALIVE videókat a Youtube-on.

ALKOTÁS, INSPIRÁCIÓ, INTERJÚ

“A szépség és a különlegesség számít, nem pedig a tökéletesség” – interjú Németh Franciska ékszertervezővel

Nincs hozzászólás

Kíváncsiak vagytok rá, hogy hogyan születik meg egy egyedi kézműves ékszer, milyen világa lehet az alkotójának, milyen gondolatok szövik át az alkotást? Amikor először megláttam Németh Franciska varázslatos ékszereit a Je Suis Belle üzletében, tudtam, hogy vele kapcsolatban mindennek utána kell járnom. Az ő alkotói története következik.

 

 Fotó: Dombóvári Judit

 

Bereczki Ivett: Vissza tudsz emlékezni, mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

Németh Franciska: Mindig jelen volt az életemben a kreatív vonal. Jártam agyag szakkörre, rajzolni. Jó ízlésem volt, szép dolgokat csináltam, de nem volt egy konkrét irány, amiben kifejezetten jó lettem volna. Amikor eljött a pályaválasztás, felcsaptam a felvételikönyvet és megláttam a Képző (Magyar Képzőművészeti Egyetem – a szerk.) képgrafikus szakját. Az érettségi előtti évben elkezdtem járni rajzkörbe egy idős festőhöz Székesfehérváron (Franciska Székesfehérváron nőtt fel – a szerk.). Az utolsó évben jelentkeztem a Képző egy hónapos intenzív felkészítő kurzusára. Utána pedig Budapestre jártam rajzolni heti két-három alkalommal. Komolyan gondoltam, viszont egy dolog hiányzott. Nem szerzett akkora örömet a rajzolás folyamata, mint a kész rajz, a szép végeredmény. Kicsit szenvedtem vele, hogy ezt is, meg azt is le kell mérni, és láttam, hogy ez másoknak jobban megy.

 

 

B.I.: Végül hová adtad be a jelentkezésedet?

N.F.: Elmentem a Képzőre felvételizni, de a második fordulóban kiestem. Valamennyire a fejemben volt, hogy ez nehéz lesz és nagyon sokan jelentkeznek, ezért bejelöltem művészettörténet szakokat is, mert az is érdekelt. Megkaptam az értesítést, hogy a pontjaim alapján bekerültem a Pázmány művészettörténet szakjára. Úgy gondoltam, hogy elmegyek egy évre, aztán újra megpróbálom a rajzot. Elkezdtem és rájöttem, hogy sokkal jobban szeretem a művészettörténetet, mint a rajzolást valaha.

B.I.: Hogyan kerültél kapcsolatba az ékszerkészítéssel?

N.F.: Nagyon hiányzott valami kézzelfogható alkotó tevékenység a művészettörténet mellé. Jelentkeztem a mesterképzésre is, fel is vettek, de szerettem volna megtanulni egy szakmát. Megjött az értesítés, hogy felvettek mesterképzésre, de közben rákerestem a Práter utca (Budapesti Komplex SZC Kézművesipari Szakgimnáziuma – a szerk.) ötvös szakjára. A felvételi dróthajlítás, fűrészelés és reszelés volt. Úgy gondoltam, ezt én is meg tudom csinálni.

 

 

B.I.: Ez pontosan mit takart? A kézügyességedre voltak kíváncsiak a felvételin?

N.F.: Gyakorlatilag igen. A mesterképzés utolsó évében elmentem a Práterbe előkészítőre és kiderült, hogy ez igazából egy nehéz dolog. Van az A4-es papíron egy minta és tökéletesen olyanra kell fogókkal, szerszámokkal, kézzel hajlítani a drótot, mint ami ott van. Ez nagyon jól mérhető, ránézésre látszik, ha valami nem tökéletes és mi tized milliméterekre mértük. Évekig nehéz volt számomra, hogy hiába igyekeztem nem tudtam tökéleteset csinálni, viszont nagyon jókat terveztem és élveztem kivitelezni. A művészettörténet miatt rettenetesen nagy képanyag volt a fejemben és idősebb is voltam a többieknél. Ezt a tapasztalatot felhasználtam az egyedi tárgyakban.

B.I.: Az ötvös képzést még az egyetem mellett kezdted el?

N.F.: Igen, ezalatt jártam a mesterképzésre is. Ez az iskola nappali képzés volt, nyáron egy hónapos gyakorlattal. Emellett még dolgoztam is, egy kisebb filmes irodánál voltam asszisztens. Elképesztően nehéz volt, de nagyon örülök neki, hogy végigcsináltam a két év – fémműves ötvös – alapképzést, aztán az egy éves aranyművességet. Az aranyművesség egyébként nem azt jelenti, mint amire elsőre gondolnánk, hogy arannyal kell dolgozni. Az aranyműves a testen hordott dolgokat készíti el, gyűrűket, fülbevalókat, láncokat, ami akár készülhet ezüstből is.

 

 

B.I.: A képzés után már egyértelmű volt, hogy ékszerekkel szeretnél foglalkozni?

N.F.: Igen, ekkor már teljes szívvel beleálltam és elég határozottan eldöntöttem, hogy ebből ékszerek lesznek. Már csak azért is, mert picit idősebb voltam, mint a többiek. Az is egy lehetőség, hogy a képzés után elmész tanulni egy ötvös mellé és tökéletesen megtanulsz mindent. Az én életembe viszont ez már nem fért bele, mert későn kezdtem, ezért úgy döntöttem, hogy elindulok egyedül.

B.I.: Ez hogyan nézett ki, mi volt az első lépés?

N.F.: Először kellett találnom egy műhelyt, ahol tudok dolgozni. Ezután egy kicsit minden varázslatosan történt.

 

 

B.I.: Hogyan kerültél a Je Suis Belle tervezőivel kapcsolatba?

N.F.: Egyszer csak kaptam egy e-mailt a Dalmától (Dévényi Dalma, a Je Suis Belle egyik tervezője – a szerk.), hogy nem ismernek még engem, de ötvösöket keresnek a hamarosan nyíló üzletükbe. Az egyik közös ismerősünktől hallották, hogy én is csinálok ékszereket, de nem találtak rólam semmit az interneten, akkor még nem volt Instagram oldalam sem. Barátoknak készítettem ékszereketés jegygyűrűket, és terveztem néhány saját dolgot is, például az Ékszerek Éjszakájára. Küldtem Dalmának fotókat és meglátogatott a műhelyben. Nagyon tetszett neki, amit csinálok. Aztán bemutatott Tibinek is (Kiss Tibi, a Je Suis Belle tervezője – a szerk.). Megbeszéltük, hogy mit szeretnének és döntöttem. Lesz egy saját márkám.

B.I.: Milyen érzés volt, hogy egy ennyire profi tervezőpárossal dolgozhatsz együtt?

N.F.: Eleinte nagyon-nagyon ijesztő volt, mert ők tizenöt éve építenek egy elismert márkát. Emiatt nagyon izgultam, de végül belevágtam. Aztán mindig meglátogattam őket, ahogy épült-szépült a bolt és gondolkoztam, hogy mi legyen a márkanevem. Hiába voltak ötleteim, azt éreztem, hogy azok a szavak nem én vagyok. Végülis abban egyeztünk meg, hogy nem kötelező, hogy legyen külön márkanevem, ha nem érzem a magaménak. Így maradt a saját nevem.

B.I.: Milyen instrukciókat kaptál Dalmáéktól a tervezéshez?

N.F.: Mindent rám bíztak. Kicsit nekik is nehéz volt, mert nem voltak előző kollekcióim, de amiket eddig csináltam, azok nagyon tetszettek nekik. Így a részükről ez egy bizalmi kérdés volt. Azt beszéltük meg, hogy évente legyen két kollekcióm, illetve egy-két különlegesebb darab, olyan, amilyet én szeretnék. Nem vagyok exkluzívan csak az ő márkájuk, eladhatok máshol is, de szeretnék, ha az a kis üzlet az otthonom lenne.

 

 

B.I.: Hogyan határoznád meg a stílusodat?

N.F.: Szeretem az egyedi nagy, köves, színes dolgokat, illetve a letisztult, 70-es évek nagy Vogue Italia klipszeket. De van néhány ezüst gyűrűm is a boltban,és klasszikus alakú fülbevalóim. Fogok köves nyakláncokat, medálokat is készíteni.

B.I.: Hogyan néz ki esetedben az alkotói folyamat? Említetted, hogy nagy képi anyag van a fejedben, ami inspirációként szolgál.

N.F.: Több, mint húsz év női magazin olvasás az egyik inspirációs forrásom. Nagynéném egy ideig Angliában élt és mindig hozta a 90-es évekbeli brit Vogue-okat. Egyébként mindig adott egy anyag és nagyjából tudom, hogy abból mit szeretnék – hogy fog kinézni, hány gramm lehet –. Általában fülbevalókat tervezek, mert ez az archoz legközelebbi dolog. Van egy óriási asztal a műhelyben és kirakom oda fehér papírra a köveimet. Szín és méret szerint elkezdek csoportokat alkotni. Órákig nézegetem és tologatom őket. Ez az egyik kedvenc részem a folyamatban. A másik, hogy szeretem a szabálytalan alakokat, ezért sok mindent kalapáccsal oldok meg. A kedvenc köveim különböző módon kristályosodnak. Ha rácsapsz kalapáccsal egy fluoritra, kicsi rombuszokra fog szétesni. Az optikai kalcitból, egyre kisebb kockák lesznek. Az ametiszt pedig nagyon kiszámíthatatlan.

 

B.I.: Az anyagbeszerzés hogyan történik?

N.F.: Imádok ásványvásárokra járni és vannak köves ismerőseim is. Legutóbb egy nagyon sötét zöld dioptázt használtam, ahhoz kellett egy ismerősöm segítsége. A kövek és a színek, amik megfognak tervezéskor. Nagyjából tudom, hogy mit szeretnék és azért kihez érdemes fordulni.

B.I.: Említetted, hogy korábban frusztrált, hogy nem tudtál „tökéleteset” alkotni. Szerintem a tökéletlenség a munkáidban, mint szépség fogalmazható meg.

N.F.: Ezeket a természetesebb formákat amúgy mindig kiegészíti egy egyszerű geometrikus alakzat, de én is azt szeretem benne, hogy tökéletlen. Rendesek voltak a tanáraim, mert sosem bántottak emiatt. Most már kevésbé stresszelek ezen. Nem egyforma a két része az ékszernek, mert két különböző kőből készül. A szépség és a különlegesség számít, nem pedig a tökéletesség.

 

 

B.I.: Illetve nem is muszáj egy fülbevalónak párban lennie, igaz?

N.F.: Igen, én nagyon szeretném, ha többen így hordanák. Szerintem ez a koncepció nagyon illik a Je Suis Belle-hez. Jó helye van ott az ékszereknek.

B.I.: Mesélnél egy kicsit az új kollekciódról?

N.F.: Ez kifejezetten az anyagból kiinduló kollekció. Ásványvásáron megláttam a lepidolit követ. Nagyon vékony lapokban kristályosodik. Utána is olvastam, régi konvektoroknálhasználtak hasonló anyagot, a muszkovit csillámot, mert nagyon jók a hőtűrő képességei. Tudtam, hogy létezik ez a kő és tanultunk is róla az iskolában, de nem láttam még korábban. Vettem magamnak és kísérleteztem vele. Gyönyörűen csillog és rendkívül könnyű. Annyira szép, lila. Kicsit Franciska lila színű. A vastagabb darabokat acélvonalzóval leválasztottam. Nagyjából kinéztem, hogy egy szelet egy milliméter legyen. Ezeket a szeleteket öltöztettem fel a kedvenc köveimmel. Piritet mindig használok, illetve ametisztet, azuritot és dioptázt. De csináltam két ékszerpárt is, ami hasonlít az előzőekhez.

 

 

B.I.: Az eddig munkáidból melyik a kedvenc darabod?

N.F.: Nagyon érdekes, mindig a három gyűrűmet szoktam mondani. Volt az Ékszerek Éjszakája verseny az iskola második évében és a nyáriszünetben dolgoztam rajta. Nagy szerepe volt ebben a projektben Marosi Lászlónak, a MOME-n végzett fémműves formatervező tanáromnak. Az ő segítségével terveztem és kiviteleztem a gyűrűket. Előtte még dolgoztam a filmes irodában és magyar feltalálókról készítettek dokumentumfilmet. Az egyik termék volt az alumíniumhab, amiből volt is az irodában és nekem nagyon tetszettek a tulajdonságai. Könnyű, szivacsos, gyönyörű fém. Ennek a habnak három különböző textúráját készítettem el. Egy nagyon felkovácsolt, tömörített verziót, egy könnyűt, légieset és egy kereket. Emellett lávakőt és nyers ként használtam, ami nem való ékszernek és pokol illata van. Az ezüstöt befeketíti, de gyönyörű halványsárga színe van. Egy korall darab volt a harmadik. Az volt az elméletem, hogy készítek egy ezüstgyűrűt és feldíszítem ezekkel a törékeny, nem ékszernek való anyagokkal. A három gyűrűt ahogy hordja majd az ember és neki ütődik dolgoknak vagy az eső eláztatja mindig lepattannak majd belőle kisebb darabok, változik és alakul az eredeti forma, és a legvégén egy minimalista ezüstgyűrűje marad. De az a helyzet, hogy nem akarnak eltörni ezek az anyagok, nagyon jól bírják. A korallos egyébként a Hegyi Dóri gyűrűje, akit két éves korom óta ismerek.

 

 

B.I.: Van valamilyen álom a fejedben a márkával kapcsolatban, amit mindenképpen szeretnél megvalósítani?

N.F.: Szeretném, hogy évente legyen két erős kollekcióm és szeretnék a következő években arra koncentrálni, hogy legyen egy európai bázisom. De egyébként van egy üzlet, amit kinéztem Instagramon, Arizonában az Avenue Boutique Tucson nevű boltot. Annyira tetszik a stílusa és szeretném, ha ott lehetnének az ékszereim. Nagyon örülök annak is, hogy egyre több embert ismerek meg és szívesen fordulnak hozzám fotósok, stylistok is. Legutóbb pedig Szőke Abigéllal (az Akik maradtak című Oscar-díj esélyes film női főszereplője – a szerk.) találkoztam és neki adtam néhány ékszert. Illetve vásárlóim is küldenek képeket magukról, ahogy hordják az ékszereimet. Erről mindenképpen szeretnék kirakni egy albumot majd. Nagyon jó érzés örömet szerezni szép tárgyakkal.

 

 

Fotók: Dombóvári Judit

 

Csodáljátok meg ti is Franciska gyönyörű ékszereit a Je Suis Belle budapesti főhadiszállásán és kövessétek őt Instagramon. Nagyon szépen köszönöm neki beszélgetést!

ALKOTÁS, FOTÓ, INSPIRÁCIÓ, INTERJÚ

Helyek, színek, fények összhangja – interjú Varga Marietta fotóssal

Nincs hozzászólás

Mindig csodálattal tölt el, ha találkozom valakivel, aki már egész fiatalon határozott és felismerhető művészi stílussal rendelkezik. Varga Marietta fotós pasztell színekkel játszó, építészet inspirálta világa annyira szépen definiált, hogy ezer közül felismerhető. Marietta rendkívül tudatos és alapos művész. Siófokon nőtt fel és a város a mai napig nagy hatással van rá, de bármerre jár a világban, folyamatosan az inspirációt keresi. Legutóbb vele beszélgettem a korai éveiről, kedvenc projektjeiről, az alkotáshoz fűződő viszonyáról.

 

  

Bereczki Ivett: Mikor kezdtél el érdeklődni a fotózás iránt?

Varga Marietta: Édesanyám harminckilenc évvel ezelőtt elkezdett egy nagy családi albumot, amit mi csak úgy hívtunk/hívunk, hogy Krónika. Mindig lapozgattam és később együtt hívtuk elő és rendezgettük benne a képeket. Egyébként pici koromtól kezdve bújtam az albumokat, magazinokat. Mindenféle magazinból a retró, a 60-70-es években készült képeket vadásztam. Ha egy kép megtetszett valamiért, azt kivágtam és egy külön füzetbe rendeztem. Ezek a képek inspiráltak és egy idő után azt éreztem, hogy nem csak gyűjtögetni akarom őket, hanem elkészíteni a sajátjaimat.

B.I.: Más művészeti ágban is kipróbáltad akkoriban magad?

V.M.: Jártam művészeti szakkörökre. Szerettem rajzolni, egy rövid ideig művészi tornáztam és zongoráztam is. De, ami fontosabb, általános iskolában anyukám mindig odaadta a fényképezőgépét és elvihettem magammal az osztálykirándulásokra. Utána pedig a gimnáziumban már nem csak megörökíteni akartam, ami körülöttem van, hanem létrehoztam a saját világomat és azt fotóztam le.

 

 

B.I.: Mikor volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy a fotózást hivatásként választod?

V.M.: Amikor érettségi után be kellett adni a továbbtanulási jelentkezést. Akkor én egyébként azon gondolkodtam, hogy tájépítészetet kellene tanulnom. Ami szerintem szintén egy szép szakma, de végül a fotózás mellett maradtam. Akkor még a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.) nem mertem jelentkezni, szóval végül az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban kezdtem el a két éves OKJ-s fotós képzést. Ott tanultam meg, hogy hogyan tudom manuálisan beállítani a fényképezőgépemet, minden technikai és fotótörténeti alappal ott ismerkedtem meg. Életem egyik legjobb két éve volt az oktatásban. A képzést követően próbáltam meg a MOME-t, hiszen mindig is az volt a nagy álmom. Szerencsére elsőre felvettek, így 2016-ban sikeresen meg is szereztem a diplomámat.

B.I.: Érdekes, hogy említetted, régen is a retró vonal érdekelt leginkább. Most is érezhető ez a hangulat a képeiden. Te hogyan fogalmaznád meg a saját stílusodat?

V.M.: Az egyetem alatt az utolsó években kezdett el kirajzolódni. Az biztos, hogy az építészet iszonyatosan inspirál. Azt vettem észre, hogy mindig, amikor gondolkozom egy témán, először az a legfontosabb, hogy a legmegfelelőbb helyszínt megtaláljam. A másik fontos dolog a fények használata. Fontos, hogy csak bizonyos fényekben szeretek fotózni. Illetve a harmadik elem a színek. Csak olyat fotózom, ami a saját szabályrendszerembe belefér. Ilyen szempontból nagyon tudatos vagyok. Amikor elkészítettem a My Town Siófok sorozatot, akkor ezek az elemek, ez a három számomra fontos dolog egyszerre, egy időben ott volt. Akkor találtam meg valamit, amiről tudtam, hogy az enyém.

 

 

 

B.I.: Említetted, hogy a helyszín kiválasztása az egyik legfontosabb. Hogy néz ki egy teljes felkészülési folyamat az esetedben?

V.M.: Hosszabb projekteknél először egy koncepció vagy téma fogalmazódik meg bennem. Ezután forrásanyagokat gyűjtök, kutatómunkát végzek. De talán a helyszínkereséssel megy el a legtöbb idő. Olvasok sok építészeti weboldalt, magazinokat, Google Maps-en megnézem a tájolást. Ha megyek valahová, mindig nyitva tartom a szemem amikor sétálok a városban vagy utazok valamerre. Amikor megvan a hely, akkor terepszemlét tartok, lefotózom. Aztán megtervezem a képeket, amiket felvázolok, megrajzolok. Amikor minden megvan, leszervezem a modellt, ha épp szükségem van rá az adott sorozathoz. Egyébként azt hiszem maga a fotózás tart a legrövidebb ideig. Előtte a megtervezés sokkal hosszabb folyamat számomra.

B.I.: A helyszínkeresés egyébként nem túl bonyolult?

V.M.: Néha igen, néha kevésbé. Szerencsére az egész keresési folyamatot nagyon szeretem. Ez olyan, mint amikor elmész bolhapiacra és kincseket keresel és amikor rátalálsz, akkor nagyon boldog vagy. Persze vannak olyan helyek, amiket végül nem használhatok, nem kapok rá engedélyt vagy nagyon drága a bérlése. De szerencsére az esetek többségében sikerül megoldani.

B.I.: A sorozatok melletti leírásaidban látszik, hogy alaposan végiggondolt koncepciókon dolgozol.

V.M.: Vannak a mélyebb hangvételű projektek, de az Instagramomon vannak olyan képeim, amik nem feltétlenül egy sorozat részei. Ez egy vizuális napló számomra. Sokszor van olyan, hogy látok valamit, amit csak lefotózok, de aztán lehet, hogy később egy nagyobb sorozatomban egy kis elemét felhasználom. Legyen az egy fény, kompozíció vagy ezek érdekes, véletlen találkozása. Sok apró részlet később össze tud állni egy egésszé.

 

 

B.I.: Sok fotód külföldön készült. Ez hogy alakult így?

V.M.: Másfél évet Londonban éltem, még az egyetem után. Ott elég intenzíven fotóztam. A nővérem Rómában lakik, ott is szerencsére lehetőségem van minél több részét megismerni a városnak. Amúgy most már igyekszem oda tervezni a jövőbeli utazásaimat, ahol tudom, hogy érdekes helyekre bukkanhatok, akár kedvenc építészeim munkáit is fellelhetem.

B.I.: Van olyan művész, aki inspirál téged és mindig visszatérsz hozzá?

V.M.: Sok kedvencem van, többek között építészek munkái tudnak nagyon inspirálni. Ilyen például Ricardo Bofil – főleg a posztmodern időszakban készült munkái –. Ő nagy kedvencem. De említhetném még Richard England-ot vagy Luis Barragán-t is. Fotósok közül nagyon szeretem Jacques Henri Lartigue-t, akinek épp most van kiállítása a Capa-ban (Capa Központ – a szerk.), amit én is megnéztem és nagyon inspiráló volt számomra. Ahogy komponál és ahogy a színeket és a fényeket használja az nagyon nagy hatással van rám. Lucien Hervé-t is nagyon szeretem, valamint William Eggleston-t és Joel Meyerowitz-ot. Festők közül muszáj még megemlítenem Edward Hopper-t és Minoru Nomata-t.

 

 

B.I.: Melyik az a projekt, amelyik nagyon megmaradt benned, amin nagyon szerettél dolgozni?

V.M.: A londoni brutalista épületekről készült sorozatot nagyon szerettem tervezni. Elsősorban nyelvtanulás miatt mentem ki Angliába. Elég intenzívek voltak a heteim mert közben dolgoztam is, de a hétvégéim azzal teltek, amivel akartam. Végiglátogattam ezeket az épületeket, majd összeállt a fejemben a sorozat. Két jó barátom tudott nekem segíteni ebben. A tervezés nagyon jó pontja volt a kint létemnek, körülbelül fél évig dolgoztam az előkészületeken, így a fotózás hétvégéje egy igazi maradandó élmény volt számomra. A másik kedvencem anyagom pedig a siófokos.

 

 

 

B.I.: Vannak szakmabeliek, akikkel rendszeresen együtt dolgozol?

V.M.: Igen, Albert Anna modellel, aki a MOME-n volt osztálytársam, barátnőm. A brutalista sorozatban is ő volt az egyik szereplő és egy friss anyagomban is őt láthatjátok majd viszont. Vele nagyon szeretek együtt dolgozni, mivel fotós és modell egyszerre ezért nagyon érti, amit elképzelek és könnyen meg is valósítja amiket kérek.

B.I.: Említetted, hogy gyerekkorodban több művészeti ágban kipróbáltad magad. Van olyan, amit a mai napig űzöl?

V.M.: Nem maradt meg egyik sem, de például a filmművészetet nagyon szeretem. A MOME-n az egyik kedvenc órám a filmtörténet volt. Elég sok inspirációt merítek a filmekből, főleg az operatőri, rendezői munkából.

B.I.: Miken dolgozol a következő időszakban?

V.M.: Most van egy projekt, amin hosszabb ideig szeretnék dolgozni. Annyit elmondhatok, hogy Budapesttel kapcsolatos. A városnak egy másik oldalát szeretném megmutatni. Azokat a felkéréseket szeretem egyébként, amikor szabadkezet kapok és amiből végül személyes projekt lesz. Illetve elkezdtem a balatoni retró nyaralókat felkutatni (ennek első részét itt találjátok – a szerk.), de sajnos rohamosan tűnnek el, folyamatosan újítják fel őket.

 

 

 

B.I.: Vannak olyan témáid, amik folytatásosak, mint ez a balatoni?

V.M.: Ezt úgy kezdtem el, hogy mindenképpen folytatásosra szeretném. Remélem, hogy tényleg lesz több része. A budapestes nem folytatásos lesz, de hosszabb ideig fog tartani. Eddig egyébként inkább rövidebb projektekben gondolkoztam – igaz, párhuzamosan még mindig csinálok ilyeneket is –, viszont mostanában elkezdtem hosszabb témákon is dolgozni. Talán azért, mert minden olyan gyorsan történik körülöttem a mindennapokban és próbálok én is megfeleli ennek, viszont úgy érzem, hogy kezdek néha belefáradni. Ráadásul így nem feltétlenül tudok elmélyedni alaposan az adott témában.

B.I.: A következő években hogyan képzeled el önmagad? Milyen álmaid vannak a szakmában?

V.M.: Az álmom, hogy egy nagyobb, komolyabb galéria képviselje a munkáimat a jövőben. Ez a nagy cél, remélem, teljesül majd.

 

 

B.I.: Ha egy kezdő fotósnak kellene tanácsot adnod a fotózással kapcsolatban, mit mondanál a szakmáról?

V.M.: Ha még csak most kóstol bele, akkor azt, hogy mindent fotózzon le, ami inspirálja. Ha mindent megörökít, ami érdekli, később ki fog kristályosodni, hogy mi is pontosan az a terület a fotózáson belül, ami a legnagyobb boldogsággal tölti el és így fog kialakulni aztán a saját képi világa is. Ha valaki komolyan gondolja a fotózást, akkor gazdasági szempontból is képezze magát, mert az egyetemről kikerülve az embernek magának kell kitalálnia, hogy hogyan működnek ezek a dolgok. Ami még fontos, ne engedje, hogy elvegyék a kedvét a fotózástól. Ha esetleg negatív megjegyzést, kritikát kapna akkor az inkább vigye még előrébb.

 

 

Fotók: Varga Marietta

 

Köszönöm szépen Mariettának az inspiráló beszélgetést, kíváncsian várom legújabb izgalmas projektjeit. Kövessétek ti is Instagramon és csodáljátok meg korábbi munkáit a weboldalán.