“Minden ott történik és pont ezt szeretem benne” – interjú Miss Virgács visual artisttal

Az évet egy speciális terület bemutatásával szerettem volna indítani, ezért kérdeztem Németh Nikit, vagyis Miss Virgácsot, aki egyre ismertebb és elismertebb visual artist és VJ itthon. Általában kevés VJ-t ismerünk és sokszor pontosan nem is tudjuk, hogy mi a szerepük egy alkotási folyamatban. Azt pedig még kevésbé, hogy hogyan dolgoznak, milyen módon készülnek fel egy-egy előadásra, koncertre vagy bulira. Bennem is sok kérdés felmerült, amit meg is kérdeztem Nikitől. A válaszokat pedig elhoztam nektek is.

 

Fotó: Munkácsy Barbara

 

Bereczki Ivett: Hogyan fogalmaznád meg, mi a szerepe egy VJ-nek?

Németh Niki: Egy VJ alapvetően mozgóképekkel vagy fényekkel teremt atmoszférát. Akár egy koncerten vagy egy előadáson, de lehet ez önállóan is, ha például az épületfestésről beszélünk. Mostanában – hogy egyre több visszajelzést kapok és látom a közönség reakcióit – kezd körvonalazódni bennem is, hogy mit adok ezzel az egésszel. Azt látom, hogy a világban általában nem tudatos a vizuális kommunikáció. Sokan nem érzékelik, hogy mi az, ami körülveszi őket. Azt érzem, hogy nekem az a szerepem, hogy felhívjam az emberek figyelmét arra, hogy nyissák ki a szemüket és kezdjenek el a formákra, színekre hangolódni.

B.I.: Hogyan néz ki a hazai VJ kultúra?

N.N.: Sajnos eléggé elhanyagolt terület itthon, maga a szakma sem érzi mindig fontosnak, hogy a DJ mellé a VJ nevét is ugyanúgy ki kellene írni. Egyébként korábban én sem éreztem ezt annyira szükségesnek, inkább a háttérben maradtam, de azóta ez már változott. Szerintem fontos, hogy azonos szinten kezeljük a zenével a vizuális megjelenítést is.

 

 

 

B.I.: Korábban hogyan volt jelen az életedben a vizualitás?

N.N.: Mióta az eszemet tudom, mindig is ez volt, ami érdekelt. Szinte a beszéddel egyenértékű volt számomra a rajzolás. Amikor főiskolára jártam a festés és a díszlettervezés vonzottak, de a diploma után volt bennem egy törés. Azt éreztem, hogy mindenki vár tőlem valami nagy dolgot és addig nem is lesz belőlem senki, amíg egy óriási művel nem rukkolok elő. Ez valamiért nagyon frusztrált. Egyébként a suliban tanultam videót vágni és animációt készíteni is, de nem nagyon tudtam, hogy ezt hol tudnám életre kelteni. Aztán láttam ilyen megoldásokat bulikban és rájöttem, hogy ez lesz az. Tetszik benne, hogy impulzív és megismételhetetlen. A közönség, a zene és a hangulat is alakítja az egészet.

B.I.: Olyan vizuális dolgot alkottál már, ami nagyon körülhatárolt és ennek pont az ellenkezője? Mint például egy videóklip?

N.N.: Igen, tavaly egy hip-hop formációval virtuálisan összehozott a sors és nekik csináltam egy videóklipet, aminek nagyon konkrét szövege és szimbolikája van. Elég sok politikai utalás van benne, ezért nem a legelső darabja a portfoliómnak, de nagyon élveztem ezt a fajta alkotást is. Egyébként sokkal több idő volt elkészíteni és eszközök tekintetében is jobban fel kell rá készülni.

B.I.: Miben más ez a két folyamat alkotás szempontjából? Amikor konkrét zenére készítesz egy videót és amikor egy buliban, a helyszínen formálódik a vizuál.

N.N.: Egy videóklip esetében végighallgatom többször is a dalt, főleg a dalszöveg mondanivalójára fókuszálva. Soronként elkezdem felvázolni vagy nagyobb egységekre bontom szét, de az a folyamat vége, hogy képkockáról-képkockára lerajzolom. Ha vizuálozni megyek, akkor is általában van egy téma, amin elindulok. Aztán csinálok itthon egy-két loopot (végtelenített rövid videófelvételek – a szerk.), amit hasonlóan gyártok, mint egy animációs videót. A bulik előtt végiggondolom, hogy milyen ívet szeretnék adni az egésznek. Ennek ellenére sokszor van olyan, hogy teljesen elrugaszkodok attól, amit előre kitaláltam, mert látom, hogy mi van körülöttem és arra reagálok. Ilyenkor a loopokat nem csak lejátszom nyersen, hanem széteffektezem. Mostanában azzal kísérletezgetek, hogy a szoftverben lévő effektekkel hogyan lehet a nulláról felépíteni egy vizuált.

 

 

B.I.: A loopok hogyan, mi alapján állnak össze?

N.N.: Sok mindent be szoktam vetni. Volt olyan is, hogy a buszon ülve fotóztam vagy videóztam valamit a telefonommal és azt is felhasználtam. De stop-motion (képkockánként beállított és rögzített – a szerk.) videókat is csinálok. Illetve rajzolok vagy festek és apró ecsetvonásokkal haladva építek fel egy pár másodperces loopot. Van olyan is, hogy digitálisan rajzolok és azt animálom. Vagy régen filmekből vágtam ki részeket. Amit nagyon szoktak szeretni a Rokoko rendezvénysorozatnál, az a festményekből kivágott karakterek, amiket fotókkal keverek, majd mozgatok.

B.I.: Ez egy végtelen lehetőségnek tűnik.

N.N.: Vicces, mert anyukám szokta kérdezni, hogy hogy haladok, készen vagyok -e már. Igazából ez sosincs kész, mindig lehet újabb és újabb elemet hozzátenni. Olyat is szoktam csinálni, hogy a saját felvett vizuálomat remixelem.

 

 

B.I.: Mennyire tudod fejben tartani, hogy milyen anyagaid vannak, miket tudsz egy adott szituációban használni?

N.N.: Most már kicsit más, mint az elején volt. Már kezdem elengedni, hogy csak arra hagyatkozom, ami a gépemen van és nem aggódom amiatt, hogy mi lesz, ha ezek elvesznek. Eleve nem is lehet ennyi mindent tárolni, óriási tárhelyre lenne szükség.

B.I.: Említetted, hogy nagyon sok múlik az adott pillanaton. Mennyire kapsz szabad kezet az alkotáskor?

N.N.: Ha kifejezetten engem keresnek, akkor nem nagyon szoktak beleszólni. Megnézzük a helyszínt és onnantól nagyjából rám van bízva. Az elektronikus zenei buliknál egyébként is szabadabban improvizálok. De egy koncert esetében más. Amikor a Szigeten dolgoztam ott voltak zenekarok, akik konkrét anyaggal jöttek, amit csak le kellett játszanom. Gyakorlatilag egy technikai ember voltam a folyamatban, de egyébként azt is élveztem. Ott az az izgalmas, hogy nagyon figyelnem kell a történéseket, nagyon alázatosan kell állnom az egészhez. Olyan is volt, hogy hozott valaki anyagot, de azt mondta, hogy használjam fel szabadon, a saját loopjaimmal együtt. Sokféle megoldás létezik.

 

 

B.I.: Mi történik élesben, amikor ott vagy egy eseményen?

N.N.: Jóval a buli kezdete előtt oda szoktam menni és órákkal előtte elkészülünk. Sokszor dekorációt is viszek, amire majd vetíteni fogok. Általában hangtechnikusok, fénytechnikusok mellett szoktam elfoglalni a helyemet, de egyszer volt egy olyan goa buli, ahol kifejezetten azt akarták, hogy a DJ mellett álljak. Nem bánom, ha a háttérből kell dolgoznom, de egyébként ez kifejezetten jól esett. Van, ahol ki van alakítva hely előre, máskor meg, ahol sikerül helyet találnom. De az az ideális, ha látom, hogy mi történik. Alapvetően nem szoktam elhagyni soha a bázist, próbálok folyamatosan a zenére reagálni és ott alakítani az egészet. A fáradtság ellenére sem tudok elszakadni, mert minden ott történik és pont ezt szeretem benne.

B.I.: Nagyon sok és sokféle munkád volt már. Melyik projekteket tudnád kiemelni?

N.N.: Pont múltkor is kérdezte valaki, hogy mire vagyok a legbüszkébb és hirtelen nem is tudom, mert sok emlékezetes lehetőségem volt. A legelső vizuálozásom a Corvin Clubban volt. Oda jártam bulizni, aztán az egyik barátnőm kérdezte, hogy nincs -e kedvem vizuált csinálni az egyik bulin, mert akkor beszél a tulajdonos sráccal. Szerencsém volt, de igyekeztem odatenni magam, hogy ne okozzak csalódást. Nagyon sok olyan DJ-vel működtem együtt, akit nagyon szeretek és korábban is sokat hallgattam. Például a román underground DJ-k közül néhány nagy kedvencemmel. A Szigeten is volt sok elismert fellépő. A magyarok közül a Luditták volt az egyik. De az Ed Is On koncert a Trip hajón is nagyon izgalmas feladat volt számomra.

 

 

 

B.I.: Miből merítesz inspirációt és milyen forrásokat használsz a munkádhoz?

N.N.: Bármiből tudok inspirációt meríteni. Fontos a zene, szeretek átkonvertálni jeleket, érzéseket, benyomásokat, amiket más érzékszervekkel fogadtam be. Szeretem a vizuális művészet különböző korszakait és műfajait. A barokk és a rokokó stílusjegyeivel szeretek dolgozni, kiemelni és új környezetbe helyezni. Az épületek mindig is inspiráltak. A vírushelyzet miatt most restaurátorként is dolgozom, az épületek, épületelemek ritmikussága, a formák kölcsönhatása lenyűgöz.

B.I.: Szerinted mitől igazán jó egy VJ, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie?

N.N.: Gyerekkorom óta tudom, hogy valamilyen képzőművészeti, kreatív alkotótevékenységet szeretnék folytatni. Sokáig a festés és a táblakép volt az eszköz a kezemben, amin keresztül kifejeztem magam. Nem éreztem tökéletes kifejezési módnak, egészen addig, míg nem kezdtem el VJ-ként működni. Én a kiszámíthatatlansága miatt szeretem. Szerintem akkor jó valaki, ha elég spontán és nyitott arra, hogy az adott hangulatra reagáljon. Rengeteg tanulás és alázat, és nemcsak az eszközökre (szoftverek, projektorok stb.) vonatkozik, hanem sokkal inkább a fény és a színek fizikájára.

B.I.: Hol lehet találkozni a munkáiddal, milyen projektek vannak tervben a közeljövőben?

N.N.: A karantén pozitív hozadéka, hogy sokkal több időm volt most fejleszteni magam. Korábban nagyon sok felkérésem volt és minden hétvégén dolgoztam. Szoktak lenni videoklip felkéréseim, van is egy-két elkészült anyag, ami már csak arra vár, hogy megjelentessük, úgyhogy érdemes figyelni a Facebook oldalamat. Illetve DJ-k is szoktak felkérni együttműködésre livestreamekhez. Sajnos azt érzem, hogy ebben még nincs olyan rutin itthon, mint ahogy azt külföldi példák esetében tapasztalhatjuk. Vannak önálló terveim is – a parti szcénától függetlenül – közelebb szeretném hozni az emberekhez a műfajt, mind fizikai, mind átvitt értelemben.

 

 

Esemény fotók: Németh Nikolett

 

Köszönöm Nikinek, hogy mesélt nekünk erről az izgalmas, de kissé még háttérbe szorított alkotói területről. Remélem, hamarosan visszaáll az életünk a normális keretek közé és élőben is találkozhatunk Niki munkáival. Addig is, ne felejtsétek el követni őt, vagyis Miss Virgácsot Instagramon és Facebookon! Ha pedig a digitális printjeire vagytok kíváncsiak, keressétek őt a youngart online galéria weboldalán!

“Számomra a legfőbb inspiráció a harmónia, amiben egyszerre vannak jelen a végletek” – interjú Veszprémi Lili textiltervezővel

Ami nekem először eszembe jut Veszprémi Lili textiltervező alkotásairól, az a nyugalom, a letisztultság és a harmónia. Kíváncsi voltam, hogyan születnek meg és, hogyan élnek tovább ezek a finom minták, mi az, ami inspirálja az alkotót, de mindenekelőtt arra, hogy hogyan találta meg az alkotás felé vezető utat. Készítsetek egy csésze teát és helyezzétek magatokat kényelembe, egy csupa szív művész története következik!

 

Fotó: Uhlár Eszter

 

Bereczki Ivett: Mik az alkotáshoz kapcsolódó első emlékeid?

Veszprémi Lili: A szüleim mindig is nagyon kreatívak voltak, a két kezüket nagyon jól használták arra, hogy felújítsanak, építsenek, alkossanak. Így az alkotó tevékenykedés számomra teljesen természetes jelenség volt otthon és én is szépen lassan belefolytam. Nálunk generációk óta a nők kötnek, varrnak, hímeznek. A diplomamunkámban is azzal foglalkoztam, hogy a dédnagymamám a saját kezével készítette el a kelengyéjét. Ami kellett egy háztartásban, az neki megvolt és ugyanezt adta tovább a lányának. Én pedig a mai napig használom a dédnagymamám által szőtt konyharuhákat.

B.I.: A rajzolás szeretetét is otthonról hoztad?

V.L.: A dédnagymamám és apukám is nagyon szépen rajzoltak és én is a rajzolásban találtam meg önmagamat. Szeretek elmélyülni a színekben, a formákban. Anyukám mindig meséli, hogy kisgyerekként kértük főzéskor a fagyasztott gyümölcsöket és én azzal is a falra kezdtem rajzolni. Ezen ma már ő is csak mosolyog, akkor nem biztos, hogy annyira boldoggá tette (nevet – a szerk.).

 

 

B.I.: Mikor tudatosult benned, hogy a rajzolással komolyabban is érdemes foglalkoznod?

V.L.: Elég korán, már az általános iskolában. Szerencsére volt egy művészeti iskola a falunkban, ahol felnőttem és nem is merült fel más opció. Ott volt rajzszakkör, festés, kerámia. Mindenhová jártam, ahová lehetett. Aztán művészeti szakközépiskolába mentem tovább. Én a tanulás helyett is rajzoltam, festettem és valamilyen formában ez a mai napig így van. Ha rossz kedvem van, ha jó kedvem van, nekem az ad biztonságot, ha alkothatok.

B.I.: Aztán a középiskola után felköltöztél Budapestre.

V.L.: Igen és ki kellett találnom, hogy merre induljak el, képzőművészeti vagy iparművészeti irányba. Először a Képzőművészeti Egyetemre szerettem volna menni, festő szakra, de valahogy beigazolódott, hogy az iparművészet közelebb áll hozzám, ezért végül a MOME-t választottam. Nagyon izgalmasnak tartom, ahogy egy minta egy tárgyra kerül, kilép a két dimenzióból és tovább tud fejlődni, majd textília vagy éppen könyvborító lesz belőle.

 

 

 

B.I.: Az első önálló projekted a Kis Kas volt, ahol táskákat terveztél és el is készítetted őket. Hogyan született meg ennek az ötlete?

V.L.: Amikor a MOME-t elkezdtem, a nagyon új közegben először nehéz volt megtalálnom önmagamat. Sok szálon kerestem a kapcsolódást a gyökereimhez és akkor még nehezen tudtam elképzelni, hogy mint tervező megállom majd a helyemet. Mindenképpen csinálni akartam valamit és ezért elkezdtem táskákat tervezni, amiket akkor még valóban én magam készítettem el. 2013-ban indítottam el a projektet és a mai napig megvan egyébként. Viszont egy márka működtetése egy teljes embert kíván, ezért ez most háttérbe szorult, inkább annak szentelem a munkára szánható időmet, hogy tervezzek, fessek, rajzoljak; és szerencsére meg is találtak olyan jellegű projektek, amelyekben mindez mások számára is fontos vagy értékes lehet.

B.I.: Milyen megkereséseid vannak mostanában?

V.L.: Elsősorban belsőépítészeti projekteken dolgozom. Két munkát emelnék ki ezek közül, a méretük miatt. Az elsőbe még 2019 tavaszán csöppentem bele, amikor Sipos Rebeka – a Lab5 Építészstúdió belsőépítésze – azzal keresett meg, hogy egy készülő nagy irodaházban üveg felületekre lenne lehetőségem mintát tervezni, illetve díszpárnákra. Konkrét koncepciójuk volt a tereket illetően, nekem abba kellett megfelelő módon kapcsolódni. Bár a feladat egyszerűnek tűnhet, valójában ez egy nagyon hosszú munkafolyamat volt, és nagyon élveztem a közös munkát. Sok szempontból még ennél is komplexebb feladat volt egy tihanyi apartman-ház számára végzett munkám, ahová lakástextileket terveztem, méghozzá teljeskörűen, és itt is szabad kezet kaptam alkotóként. Ezek a projektek terelgettek, aminek köszönhetően egyre magabiztosabbnak érzem magam. Azt fontolgatom, hogy a jövőben nem csak egyedi megrendeléseknek tegyek eleget, hanem önálló lakástextil kollekciót is tervezzek, amit én magam árusítanék.

 

 

B.I.: Az anyagok maguk mennyire befolyásolják a tervezést?

V.L.: Befolyásolják is, meg nem is. Alapvetően ezekben a munkákban egy grafikus vagyok, aki változatos alapanyagokra készít mintaterveket. Ám mindezt nem teheti anyag- és technológiaismeret nélkül. Amikor üvegre terveztem, nyilván voltak kötöttségek, mert nem gyártható le akármi. A digitális textil printelésnél viszont bármit lehet. A szőnyeg ilyen szempontból még izgalmasabb felület, mert kézzel készül, vannak korlátok, léptékek, ritmusok. Nem olyan mértékben sorozatgyártható, mint egy digitálisan nyomtatott méteráru.

B.I.: Vannak visszatérő minták, stílusok, amik kifejezetten jellemzőek a munkáidra?

V.L.: Ez nagyon változó. Van amikor belelendülök és minden csupa virágminta, növényi ornamentika. Aztán ha kifut egy projekt, ahol hónapokig ezzel dolgoztam, akkor azt érzem, hogy teljesen másra vágyom és például apró raszterekkel vagy foltokkal szeretnék mintázatokat építeni.

 

 

B.I.: Mi az, ami az alkotásban inspirál téged?

V.L.: Számomra a legfőbb inspiráció a harmónia, amiben egyszerre vannak jelen a végletek. A harmónia, ami a természetben is jelen van és ami hirtelen képes megváltozni. A kettő közötti lavírozás. Az, hogy lehet mindkettő együtt. Hideg is, meleg is, fekete és fehér, ezek összehangolása izgalmas számomra. Mintázatokban, színekben és témaválasztásban is.

B.I.: Említetted, hogy esetleg saját kollekciót is készítenél. Tudsz még megfogalmazni ilyen álmot a jövőre nézve?

V.L.: Több olyan dolog van, amibe tavasszal félig-meddig belevágtam, de aztán jött a karantén. Nagyon szerettem volna többet emberekkel együtt alkotni, például szívesen csinálnék akvarell workshopokat. Szeretnék egy műhelyet is majd. Ami még nagy vágyam lenne – és ebbe kicsit belekóstoltam már –, hogy textiles szakvásárokon megmutathassam a munkáimat. Minden évben Párizsban és Frankfurtban is szoktak lenni szakvásárok. Amellett, hogy a nagy cégek a kész méteráru kollekciókat bemutatják, van egy dizájnereknek fenntartott rész, ahol csak mintaterveket lehet bemutatni, gyönyörűen kinyomtatva egy egyedi standon.

 

 

B.I.: Volt külföldi együttműködésed is?

V.L.: Együttműködésig még nem jutottam, de éppen az említett vásáron voltak külföldi (német, holland, amerikai) buyerek, akik a cégeik számára vásároltak a mintakollekcióimból. Amikor eladsz egy mintát, akkor ezzel a szerzői jogaidról is lemondasz, tehát a minta további életére, felhasználására, esetleges alakítására már nincs ráhatásod, és például a honlapodra sem teheted már ki ezeket a munkákat. Ezt eleinte nekem sem volt könnyű megemészteni. A mintatervező, különösen a sikeres mintatervező munkája egy kicsit a jéghegyre hasonlít: egy kis része látszik csak ki, a nagyobbik láthatatlan.

B.I.: Milyen tanácsot tudnál adni azoknak, akik hasonló pályán indulnak el, mint te?

V.L.: Azt, hogy ne féljenek megmutatni a munkáikat, felvállalni önmagukat, a saját ízlésüket. Én sokáig a fióknak terveztem és valahogy a kisfiam születésével ért meg bennem a döntés, hogy előálljak a műveimmel. A történetemhez hozzá tartozik az is, hogy a mintatervezőknek rejtegetni kell a munkáikat, mert könnyen inspirálhatnak másokat. De a fiók nem fogja azt mondani, hogy ezek szuper jók. Elkezdtem rajzolni és kipakolni, és megtaláltak az emberek, akiknek meg kellett találniuk. Miután részt vettem az első szőnyegemmel az első kiállításomon, az ott kiállított munkám nyomán keresett meg az első komoly kooperációs partnerem, akivel azóta is töretlen a szakmai kapcsolatom. Ha valaki ott tart, hogy szívesen alkotna, de még nem tudja, hogy mit, akkor bátran kísérletezzen. Nem lehet veszíteni semmit, maximum az egyik téma, technika nem jön be, de a másik sikerülni fog.

 

 

Fotók: Veszprémi Lili

 

Köszönöm Lilinek, hogy a kisfia mellett szakított időt a beszélgetésünkre és beavatott az alkotói világába! Kövessétek őt ti is az online felületein (Instagram, Facebook) hogy ne maradjatok le a legújabb munkáiról! Ki tudja, talán hamarosan elkészül a kollekciója, amit említett az interjúban. Én mindenesetre drukkolok neki! 🙂

Mesekönyvek, természet, szabadság – Interjú Török Judit illusztrátorral

Vannak illusztrációk, amik egyszerűen pozitív hatással vannak ránk. Jutta Török, vagyis Török Judit rajzait nézve én ezt érzem mindig. Valószínűleg a lágy színek, a természetesség, a játékosság és az apró mögöttes üzenetek miatt. Judittal arról beszélgettünk, hogy milyen események kellettek ahhoz, hogy ez az alkotói világ kirajzolódjon.

 

 

Fotó: Török Judit

 

 

Bereczki Ivett: Azt olvastam a weboldaladon, hogy kicsit göröngyös volt az utad az illusztrátori pályáig, eleinte inkább csak magadnak rajzoltál. Hogyan nézett ki ez az út?

Török Judit: Ötödikes koromban kezdtem el suli mellett rajzot tanulni, ami végigkísért egész gimnáziumig. A gimiben már úgy gondoltam, hogy a rajzzal vagy valami hozzá kapcsolódó témakörben szeretnék továbbtanulni. Aztán elmentem Sopronba az Alkalmazott Művészeti Intézetbe és a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.) nyíltnapra. Felvételiztem mindkét he­­lyre a formatervező képzésre, aztán végül Sopronban kezdtem el. Abban az évben indult el ott az első grafikus képzés is. Viszonylag sok szabadidőm volt, ezért bejártam grafikus órákra is. Ott találkoztam azzal, hogy létezik csomagolástervezés vagy betűtípus tervezés. Érdekes, addig nem is gondoltam, hogy ezek a szakmák léteznek.

 

 

 

 

B.I.: A formatervezést szeretted? Nem bántad meg, hogy elkezdted?

T.J.: Nagyon szerettem, de mégis Pestre vágytam, úgyhogy jelentkeztem újra a MOME-ra és másodjára felvettek. Elkezdtem a formatervezést alapképzésen. A képzés végén már koncepciókat alkottunk, de nekem hiányzott, hogy megvalósuljanak a tervek, amiket kidolgozok. A MOME-n van tárgytervező szak, ami pont arra épül, hogy amit tervezel, azt elő is kell állítanod. Azt nagyon izgalmasnak találtam és mesterképzésre már oda jelentkeztem. Mindeközben egy grafikai stúdiónál kezdtem el nyári gyakorlatot, ahol logókat, arculatokat, kiadványokat csináltam.

B.I.: Ehhez képest hogyan kezdtél el illusztrálni?

T.J.: Az egyetem alatt alkalmazott művészként szocializálódtam, vagyis azzal az alapvetéssel, hogy adott a megrendelő és az ő igényeit kell teljesíteni. Ki kell találnod, hogy mit szeretne üzenni. Dolgoztam színháznak, banknak, terveztem csomagolásokat, boros címkéket. Aztán eljött egy pont, amikor azt éreztem, hogy szeretném, ha meglenne a saját hangom és azért keresne meg valaki, amit én képviselek. De ez nagyon hosszú út volt. A mestermunkám a Kuvik volt, ami egy fejlesztő játék kisiskolásoknak. Ez egyébként a mai napig működik vállalkozásként. Időközben megszülettek a gyerekeim és kevesebb szabadidőm maradt mindenre. El akartam dönteni, hogy mi legyen a fókuszban. Akkor jött a felismerés, hogy ezt most már magam miatt szeretném csinálni.

B.I.: Volt valami konkrét esemény, ami segített elindulni ebbe az irányba?

T.J.: Nagy lökés volt, hogy pont akkoriban kaptam a Holland Gyerekirodalmi Intézettől egy pályázati felhívást. Egy nemzetközi illusztrátori pályázatot hirdettek, amiben Verne Gyula szerzeményeihez és azok adaptációihoz kellett illusztrációkat készíteni. Nagyon tetszett ez a feladat. Kisebb illusztrációkat, teljes oldalas illusztrációkat, borítóterveket kértek. Beneveztem és teljesen meglepődtem, hogy bekerültem a legjobb húszba. Ez egy megállító tábla volt, hogy most már kellene ezzel foglalkoznom. Olyan másfél éve kezdtem el több energiát belefektetni. Először főleg magamnak illusztráltam, aztán nagyon jó volt, amikor már mások is megkerestek, hogy a stílusomra kíváncsiak.

 

 

B.I.: Nagyon érdekes, hogy ez a váltás az Instagram oldaladon is észrevehető. Ha megnézzük a korábbi képeidet, ott még nem volt ennyire egységes stílusa a rajzaidnak, viszont most már abszolút felismerhető a karakterük. Engem a gyermeki színes ceruzás szabad rajzolásra emlékeztet ez a stílus. Te hogyan írnád körbe?

T.J.: Az biztos, hogy nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy nekem milyen a kézjegyem, milyen a stílusom. Pont amiatt, hogy egyetemen mindig meg volt adva, hogy milyen stílusban kell alkotnom. Nagyon jól tudtam alkalmazkodni, de hogy nekem mi lenne a fontos, azt nehezen tudtam megfogalmazni. Az Instagramot azért szeretem, mert az nem olyan átgondolt, mint egy portfólió, de azért mégis meg tudom mutatni a dolgaimat. Oda nagyrészt szűretlenül rakom ki a rajzaimat. Hogy stílusilag hogyan definiálnám? Én nem olyan digitális illusztrátor vagyok, aki vektorokban, 3D modellezős irányban dolgozik. Abból is vannak nagyon szépek, de az nem az én világom. Én próbálom a textúrákat, az esetlenséget, a hibákat is beletenni egy-egy rajzba, mert szerintem attól lesz életszerű.

 

 

 

 

B.I.: Egyébként milyen eszközt használsz? Színes ceruzával és papírral kezdődik a tervezés?

T.J.: Amikor elkezdtem magamnak illusztrálni az mind papíron történt. Aztán a színezést, apróbb kompozíciós változtatásokat – amiket a Photoshop enged – már gépen csináltam meg. Viszont nekem mindig nagy csalódás volt, hogy amit megrajzoltam, majd beszkenneltem és gépen fejeztem be kinyomtatás után elvesztette a karakterét. Próbáltam más szkennerrel, más programmal, de valahogy nem működött. Aztán kipróbáltam iPad-en ceruzával rajzolni. Először féltem tőle, az elején nem is ment annyira. Aztán egyre többet rajzoltam rajta, főleg, amikről tudtam, hogy nyomtatásba fognak kerülni. Most már olyan 80%-ban így indulok el, mivel nagyon kényelmes és bárhová magammal vihetem. Ez a rugalmasság nekem nagyon fontos, de iszonyatosan hiányzik, hogy kézzel rajzoljak és megfessem a textúrákat. Néha próbálok terápiaként a két kezemre hagyatkozni, de a végső illusztrációk most főleg digitálisan készülnek el.

B.I.: Sok rajzodon látszik, hogy hétköznapi helyzetekből, tárgyakból merítesz ihletet. Miből szoktál inspirálódni?

T.J.: Sokszor van, hogy egy érzést akarok kirajzolni magamból. Van, amikor a természet inspirál. Amikor hosszasan sétálunk, van, hogy meglátok színkombinációkat, amik megtetszenek. Azokat próbálom magamba elraktározni. Szeretek más művészeti ágakból inspirálódni, mint például a zene vagy a szobrászat. Sokszor nézegetek szobrászati alkotásokat. Végülis az is képalkotás, amikor a szobrot nem teljes valójában, hanem egy képen nézed. De van, amikor textilművészek munkái ihletnek meg. Nekem nagyon tetszenek a falvédős, történetmesélős dolgok, teljesen más ábrázolási technikát igényel az a médium. Szeretek fotózni is. Vannak olyan dolgok, amik aztán jóval később egy illusztráción köszönnek majd vissza.

 

 

 

 

B.I.: Van olyan szerző vagy zene, amihez rendszeresen visszanyúlsz? Esetleg van olyan illusztrátor, akinek mindig megnézed a profilját?

T.J.: Nagyon szeretem a japán művészetet. A japán csomagolások gyönyörűek. Nem az animés vonalra gondolok, hanem a japán művészet letisztult, határozott karakterére. Azt nagyon szeretem nézegetni. Magyar illusztrátorok közül Kövecses Anna az abszolút kedvencem. Külföldiek közül Rebecca Green, Nina Cosford, és Frannerd. Az ő Youtube csatornája erősített meg abban, hogy az illusztrálást lehet hivatásszerűen is űzni. A régiek közül Reich Károlyt és a Sasek rajzait szeretem, kortársak közül pedig Isabelle Arsenault, kanadai művész könyvei a nagy kedvenceim. Ezek azok a mesekönyvek, amiket igazából magamnak vettem, de a gyerekeim polcain vannak. Egyszerűen gyönyörűek.

B.I.: Mi az a fő forma, felület, amire a legtöbbet dolgozol?

T.J.: A leggyakoribb a print. Lehet az valamilyen kiadvány, újság, plakát vagy meghívó. Korábban pályáztam egy lakástextiles pályázatra is, amit a Slowdown Studio írt ki. Az egy nagyon jó feladat volt. Ott visszaköszöntek a falvédős témák egyébként. Akkor ismét válaszutak elé állítottam magam és azt hiszem, hogy a stílus, amit ott képviseltem a mai napig meghatározó. Addig nem is gondolkoztam ilyen stílusban. Olyan kérdéseket vetett fel, amikből nagyon sokat tudtam tanulni.

 

 

 

 

B.I.: Mi volt az az eddigi munkáid közül, amire a legbüszkébb vagy?

T.J.: Még eléggé gyerekcipőben van, de úgy néz ki, hogy egy japán stúdióval sikerül kollaborálni. Ügynökségszerűen működnek és külföldi dizájnvásárokra viszik majd az én dolgaimat is. Londonban lesz az első hely, ahol kint lesznek a munkáim. De ha a korábbiakra gondolunk, akkor az első Boekie-Boekie-s visszajelzésnek nagyon örültem anno. A Slowdown Studio pályázata is nagyon fontos volt. Bár nem került a győztesek közé a munkám, de a legjobbak között volt és ki is lett emelve.

B.I.: Mit mondanál a gyerekkori önmagadnak, ha most találkoznál vele? Van olyan dolog, amit máshogy csinálnál?

T.J.: Érdekes, de nem csinálnám vissza. Minden lépésből le kell szűrni a tanulságot, azzal együtt tudunk alakulni, fejlődni. Ha valaki 17-18 évesen azt mondta volna nekem, hogy illusztrációs pályára kell mennem és hallgatok rá, akkor biztos, hogy nem az az ember lennék, aki most vagyok. Mindegyik rétegnek van szerepe és azt mondanám magamnak, hogy a kitartás a fontos. Én a hétköznapi életben is elfogadom a helyzetet, ami éppen jön. Kell egyfajta önismeret is hozzá. Az is jó, hogy 26-27 évesen jutottam el oda, hogy a saját értékrendemet elkezdjem kialakítani. Én azt mondanám, hogy csináljak mindent ugyanígy végig, mert mindenre szükség volt.

 

 

 

 

B.I.: Mik a jövőbeli terveid, amik a következő időszakra be vannak tervezve?

T.J.: Ha valaki szabadúszó, akkor úgy kell tervezni, hogy van néhány hónapra és néhány évre lebontott terve. Ez azért fontos, mert nálam is az van – főleg karácsony környékén–, hogy nagyon sok mindent megcsinálok, ami aktuálisan jön, de ezek elfogyasztják az időt és a nagyobb célokra nem marad energiám. Én azt mondom, hogy egy fejlődési görbén vagyok. Nem tekintem egyelőre magam még kiforrott művésznek, de szeretnék saját illusztrált könyvet kiadni öt éven belül. Szeretném, ha majd azért dolgozhatnék egy külföldi céggel vagy ügynökséggel együtt, mert az én hangomra kíváncsiak.

B.I.: Milyen tanácsot tudnál adni annak, aki most indul el az illusztrátori pályán?

T.J.: Azt mondanám, hogy rajzoljon minél többet a saját kedvéért. Legyen türelmes, az is nagyon fontos. Az, aki olyan pályát választ, amibe a személyiségét kell belevinnie, ahol előadóként kell megmutatkoznia – legyen az képzőművészet vagy zene –, fontos, hogy sajátmagával tisztában legyen. Keressen olyan helyzeteket az életben, ahol arra van szükség, hogy belülre figyeljen és szűrje le abból, hogy önmaga milyen.

 

 

 

 

Köszönöm Juditnak a beszélgetés és a pozitív szavakat. Kövessétek őt Instagramon és látogassatok el a weboldalára is. Ott egy-két szépséget meg is tudtok vásárolni, akár ajándékba a szeretteiteknek.

Illusztrációk: Török Judit

Budapesti programajánló – 2018. november 29 – december 3.

Megérkezett az igazi tél. A kabátos, sapkás, kesztyűs időszak, amikor szívesen maradunk otthon a melegben, egy forró itallal és egy jó filmmel vagy könyvvel. De azért van, amikor mégis megéri elindulni. A következő napokban is lesz Budapesten egy-két program, ami lehet, hogy titeket is kimozdít otthonról.

 

Illusztráció: Bereczki Ivett

 

Muzsik és Volkova a Gólyában

2018. november 29. 20:30

#zene

Ha rendszeresen követitek a programajánlóimat, akkor már találkozhattatok a Muzsik és Volkova greengrass duóval a blogon, néhány hónapja már ajánlottam őket. A testvérpár csütörtök este a Gólyában játszik. Amire számíthattok tőlük: természetesség, irónia, szövegcentrikus dalok.

A koncert részletei a Facebookon.

 

 

 

Kiskakas bemutatja: MOME Anim Premier

2018. november 30. 19:00

#fim #animáció

A MOME BA és MA animáció szakos hallgatóinak vizsga- és diplomafilmjeit nézhetitek meg a Toldi Moziban pénteken.

A filmek listáját az eredeti eseményben találjátok.

 

 

Je Suis Belle Store opening weekend

2018. december 1. 12:00

#divat

Azt hiszem a Je Suis Belle-t nem kell bemutatni egy divatrajongónak sem. A magyar márka az izgalmas, nőies, időtálló darabjairól híres. Dalma és Tibi most hétvégén nyitja meg új üzletét a Paulay Ede utcában. Ennek apropóján 20% kezdvezménnyel vásárolhatjátok meg a legújabb kollekciójuk darabjait.

A megnyitóról a Facebookon tájékozódhattok.

 

 

Egri Mónika – Rajzturkáló kávéöntettel

2018. december 2. 14:00-17:00

#vásár #illusztráció

Egri Mónika egy intelligens humorú illusztrátor, aki szövegíróként sem utolsó. December első vasárnapján egy vásár keretében válogathattok korábbi rajzaiból. Regisztráljatok, írjatok Móninak, hogy megtudjátok, hol lesz vasárnap ez a mesés esemény. Én biztosan ott leszek, gyertek ti is!

A csalogató a Facebookon. 🙂

 

Jean-Luc Godard filmművészete

2018. december 3. 19:00-22:00

#film #könyv

Emlékeztek a szeptemberi Anna Karina ihletésű hétre a blogon? Három poszt (itt, itt és itt olvashatóak) is a színésznőről és az új hullámos rendezőről, Jean-Luc Godard-ról szólt. A Nyitott Műhelyben hétfőn fogják bemutatni a Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe című könyvet, mely egy hét részes kötet első darabja. A könyv a művész filmes eszközeit, módszertanát állítja a középpontba.

Az eseményről bővebben itt olvashattok.

A 100 szóban Budapest megnyitóján jártam

A 100 szóban Budapest történetíró pályázat – nevéből adódóan – olyan írni kedvelőket szólít meg, akik maximum száz szóban szeretnének elmesélni egy történetet, ami valamilyen módon kapcsolódik a fővároshoz. Az eredeti pályázat Chiléből indult 2001-ben, itthon pedig ez az ötödik év, amikor írásra buzdítanak a szervezők. Idén október 5-én a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban volt a hivatalos megnyitó, ahol én is ott voltam.

 

 

A szakmai zsűri által legjobbnak ítélt 12+1 alkotás szerzőit díjazták. Ahogy korábban, most is mindegyik íráshoz készült egy-egy illusztráció is. Emellett az idei száz legjobb alkotás bekerült egy POKET zsebkönyvbe, amiből egy-egy példányt haza is hozhattunk.

Az estén az eredeti chilei ötlet egyik megálmodója is részt vett. Carmen a megnyitó után mesélt arról, hogy hogyan született meg ez a koncepció, aminek azóta is töretlen a sikere, és már nem csak írói, hanem illusztrátori pályázat is Chilében.

 

 

A győztes pályamunkák közül néhányat megzenésítettek, így hallhattuk OHNODY, azaz Hegyi Dóri gyönyörű előadását, egy szál zongorával kísérve.

A kiállítást 2018. október 21-ig ti is megnézhetitek, a száz legjobb alkotásból készült könyvet pedig beszerezhetitek bármelyik POKET automatából.

 

 

Most már elárulhatom, hogy én is pályáztam néhány írásommal, amik sajnos nem kerültek be a zsebkönyvbe, viszont, ha szeretnétek a blogon bemutatom majd őket. 🙂

Addig pedig olvassátok el az egyik legmeghatóbb írást, Kránicz Dorottyától, amit Hegyi Dóri el is énekelt a megnyitón.

 

 

Kránicz Dorottya: Nincsenek itt oroszok

“Papa nagyanyám szobájában feküdt, a barnás ágyon még feltűnőbb volt áttetsző fehérsége. Az agyrák sietve átrágta magát a közelmúltján, és csak a szocializmus emlékénél torpant meg, megint hallotta elhúzni a szovjet gépeket. „Gyurci, már nincsenek itt oroszok” – csattant fel mama, mintha az igazsággal visszatarthatná nagyapámat az értelemtől a halálig vezető úton. Ahogy kilépett, nagyapám sovány karjának mutatóujját halántékához kopogtatta és odasúgta: „Nagyanyád nem százas”. És én is inkább neki akartam hinni, mert még az orosz gépek gondolata sem volta annyira ijesztő, mint a valóság, amiben papa hamarosan meghal. Ránéztem az asztalra. Honnan fogunk cukrot szerezni, ha a bödön kiürült?”

 

 

Fotók: Bereczki Ivett