Gondolkoztatok már azon, hogy hogyan lesz valakiből tetováló? A rajzkészség, a kreativitás és a kézügyesség mind-mind nagyon fontosak, de mi másra van még szükség? Rónai Detti tetoválóval beszélgettem, aki gyerekkora óta rajzol, de az, hogy munkáit bőrre is átültesse csak néhány éve fogalmazódott meg benne. Ha kíváncsiak vagytok erre az izgalmas karrierútra, olvassátok el a vele készített interjúmat és csodáljátok meg Detti szebbnél-szebb rajzait gyerekkorától máig!
Fotó: Bereczki Ivett
Bereczki Ivett: Mesélj egy kicsit az iskolás éveidről! Mikor kezdett el érdekelni a rajzolás?
Rónai Detti: Már oviban látták az óvónők, hogy a rajzkészségem a koromhoz képest magasabb szinten van. Otthon sok macskával, kutyával voltam körbevéve, akiket addig simogattam, amíg el nem aludtak. Utána gyorsan lerajzoltam őket. Aztán az általános iskolai felvételin megmondták, hogy mit rajzoljak, de én nem éreztem a felvételi ízét a dolognak, egyáltalán nem izgultam. Onnantól kezdve, hogy előttem volt egy rajzlap és egy ceruza, mindegy volt, hogy mi történik körülöttem.
Készült: 1998-ban
B.I.: Művészeti általános iskolába jártál?
R.D.: Sima általános iskolába, de rajz tagozatra. Művészettörténetet tanultunk, festményeket elemeztünk. Nagyon sokan nem szerették, de én ebben is el tudtam mélyülni. Aztán nyolcadikban, amikor jelentkezni kellett középiskolába, nem volt kérdés, hogy művészeti képzésre szeretnék menni. A felvételinél számítottak az év végi jegyeim. Végig dicséretes ötös voltam, de látta rajtam a rajztanárom, hogy az utolsó évben egy kicsit hátradőltem és végül négyesre értékelt. Ez elég érzékenyen érintett. Csalódtam, amellett, hogy nagyon meglepett a döntése.
Készült: 1995-ben
B.I.: Emiatt egy kicsit elment a kedved az egésztől?
R.D.: Elmentem a nyílt napra, de helyette végül a kéttannyelvű francia tagozatot választottam. Engem a zene mindig is elvarázsolt, mindig érdekelt, hogy miről énekelnek. Az általános iskolában angolul tanultam mert már az oviban is angolul “énekeltem” halandzsázva. A francia is így jött.
B.I.: A középiskolában a rajzról átterelődött a figyelmed a nyelvtanulásra?
R.D.: Valójában sosem engedtem el a rajzot, csak a nyelvek is helyet kaptam az életemben. Szerintem minél több nyelvet ismersz és minél több mindent megértesz, annál színesebben látod a világot. Ez érvényes a nyelvi kifejezésre vagy a képi világra is. Például most elővettem egy régi-új francia albumot és hiába nem néztem videókat hozzá, valahogy mégis le tudnám rajzolni ezt a zenei hangulatot.
B.I.: A középiskolás években jártál magántanárhoz rajzolni? Képezted magad valahogyan?
R.D.: A suliban is volt rajzórám és amúgy sem akartam elengedni a rajzot, ezért elkezdtem heti kétszer egy galériába járni. Összegyűltünk néhányan, csináltunk egy-egy kompozíciót és lerajzoltuk. Volt ott élő modell is, félaktot is rajzoltunk vagy kockákat, drapériákat, tanulmányrajzokat. A grafikában nem voltam annyira biztos, nem tudtam, hogy annyira különleges –e a stílusom. Úgy gondoltam, hogy középiskola után inkább a terméktervezés felé indulok, ezért jelentkeztem a BME-re.
B.I.: Ott milyen szakirányok közül választhattál?
R.D.: Formatervező, terméktervező és azt hiszem, hogy csomagolástervező. Végül a formatervező képzést válaszottam. Az kicsit szabadabb volt, mert egy adott termék formájára nagyobb hangsúly jutott, mint a gépészeti tartalmára.
B.I.: Tudsz mesélni projektekről, amiken dolgoztál?
R.D.: Terveztünk például csaptelepet. Ilyenkor a műszaki adottságokat is figyelembe kell venni. Tudnod kell szétszerelni, majd össze is rakni a tárgyat. Minden egyes elemét ismerned kell és tudnod kell, hogy mekkora és milyen szerepet tölt be. Ha ezt a szabályrendszert megismered és elfogadod a határait, akkor nagyon jó dolgokat lehet kitalálni, szárnyalhat a fantáziád.
B.I.: Ekkoriban már gondolkoztál, hogy milyen termék vagy forma lenne az, ami közelebb állna hozzád?
R.D.: Nem akartam termékekre szakosodni. Nagyon sok mindent tanultunk tervezni. Az volt az egyetem egyik célja, hogy olyan tervezőmérnököket képezzenek, akik mindent meg tudnak tervezni. Legyen az konyhabútor, lámpa vagy csaptelep.
B.I.: Mi volt a diplomamunkád anno?
R.D.: Az egyetem második félévétől a nyelvismeretemnek köszönhetően elkezdtem dolgozni egy nagyvállalatnál. A belső intranetet akkoriban újították meg és a diplomamunkám erre épült. Nagyon sokat kutattam, például a szoftverergonómia területén.
B.I.: Aztán az egyetem után átmentél egy másik multicéghez.
R.D.: Igen, de rájöttem, hogy nem nekem való. Irodai munkát végzetem, de hiányzott az alkotás. Úgy éreztem, ennél sokkal kreatívabb vagyok. Rájöttem, hogy mindent képekben ragadok meg, mindent képekben látok, de ott az irodában a neon fényben nem voltak képek, minden vizuálisan szegényes volt. Aztán jelentkeztem a METU-ra (Budapesti Metropolitan Egyetem – a szerk.), új média grafikus képzésre.
B.I.: Hogy nézett ki ez a képzés? Milyen óráitok voltak?
R.D.: Volt arculattervezés, logo tervezés, tipográfia, webtervezés is. Minden olyat megtanultunk, amit egy induló grafikusnak tudnia kell.
B.I.: Időközben visszamentél a korábbi munkahelyedre, már grafikusként.
R.D.: Igen, az volt a mázli, hogy az ottani design csapatban egyre több feladat volt és a vezető tervező nem bírta egyedül a munkát, kellett neki a segítség. Először bannereket (internetes hirdetések – a szerk.) terveztem, aztán jöttek nagyobb képi tervezések. Kiadványok, hírlevelek, weblapok.
Fotó: Rónai Detti
B.I.: Ezek a feladatok mennyire álltak közel hozzád?
R.D.: Az elején nagyon örültem ennek a lehetőségnek. Voltak illusztrációs feladataim is, viszont nem igazán volt szükség kézi rajzra és az hiányzott. A direkt közvetlen kapcsolat a papír, a ceruza és a kezem között. Rájöttem, hogy amikor tehetséges vagy valamiben – ami neked természetes és boldoggá tesz –, akkor azt nem szabad elnyomni, azzal foglalkozni kell. Ha jó vagy benne és szereted, azt sokan értékelni fogják és lesz közönséged.
B.I.: Érdekes, hogy ha valamihez van tehetséged, annyira természetes, mint levegőt venni. Nem is biztos, hogy észreveszed, hogy abban különleges vagy.
R.D.: Igen, és sokan elterelnek. Régen azt mondták nekem, hogy rajzolásból nem lehet megélni. De szerintem nem csak az a fontos, hogy legyen munkád, hanem, hogy olyan valamit csinálj, amit igazán szeretsz és akkor boldog ember leszel. De nem attól leszel boldog, hogy van munkád és azért pénzt kapsz. Mindig olyan voltam, mint valami űzött vad, valamit keresni akartam, amiben benne vagyok. Aztán elkezdtem rajzolni és azokat magamra tetováltattam.
B.I.: Mi volt a célod ezekkel a rajzokkal, akartál velük üzenni valamit?
R.D.: Nagyon vonzott, hogy valamit a bőrömre vessek. Önkifejezés céllal, és, hogy önmagamat emlékeztessem bizonyos dolgokra. A rajz, az állatok szeretete visszatérő elemek voltak az életemben, így ezek a motívumok is rám kerültek. Ahogy elkezdtem tetováltatni, úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Az volt a célom, hogy mindig valaki más tetováljon, hogy újabb tetoválót ismerhessek meg. Azt éreztem, hogy ugyanúgy látják a világot, mint én, hogy egy nyelvet beszélünk.
B.I.: Emlékszel arra a pillanatra, amikor megfogalmaztad magadban, hogy te is ezt szeretnéd csinálni?
R.D.: Addig duruzsoltam az egyik tetováló fülébe, amíg meg nem engedte, hogy a kezembe vegyem a tetoválógépét. Addigra már sok szakmai részletet láttam, nyitott szemmel figyeltem mindenkit. Beszélgettem ezzel a lánnyal, amikor éppen a barátom vádlijára dolgozott. Kíváncsiságból minden részletre rákérdeztem. Aztán azt mondta, hogy próbáljam ki, ha már ennyit beszélek róla. Egyik tetováló sem csinál ilyet, hogy odaadja a vendégének a gépét, de ő ott állt mellettem és instruált. Annyira boldog voltam, hogy azt az ékezetet megcsinálhattam.
B.I.: Egy ékezet?
R.D.: Igen, egy kis rombusz. Nincs egy négyzetcentiméternyi, de hihetetlen érzés volt. Aztán eltelt másfél-két év és még mindig grafikusként dolgoztam, de nem tudtam nyugton maradni. Összeírtam kérdéseket és felhívtam két tetováló lányt, hogy meséljenek nekem. Az én szememben ők hősnők voltak. Azt láttam rajtuk, hogy nagyon bátrak, boldogok és kiegyensúlyozottak. Az egyikőjük ajánlott egy képzést (Budapest Tetováló Akadémia – a szerk.), ami éppen akkor indult. Aztán eldöntöttem, hogy jelentkezem.
B.I.: Hogy nézett ki a felvételi?
R.D.: Portfóliót kellett összeállítanunk, volt egy interjú és motivációs levelet is írtunk. Komoly felvételi volt, de felvettek és azt éreztem, hogy ez lesz a rév. Igazából még az elején vagyok, de műszakilag és művészetileg is nagyon sokat tanultam.
B.I.: Mesélsz egy kicsit arról, hogy mit adott neked ez a képzés?
R.D.: Azt tanították nekünk, hogy az a jó tetováló, aki mindent meg tud tervezni, minden stílusban jártas. Vannak olyanok, akik egyféle stílus felé indultak el, de én még mindig nem. Habár már most is van egy felismerhető karaktere a rajzaimnak, de a hangulatom és az alany is befolyásolja, hogy éppen milyen stílusban kezdek el dolgozni. Függ attól, hogy mi az alany kedvenc virága, kedvenc verse vagy mi inspirálja. Ebből kiindulva fogalmazódik meg a fejemben a forma.
Fotó: Bereczki Ivett
B.I.: Hogy néz ki a tervezési folyamat? Mennyire van időd a koncepciókat átgondolni, inspirálódni?
R.D.: Nagyon sok részlete van a tervezésnek. Az már egy jó dolog, ha mondjuk azt mondja az alany, hogy szeretne egy tölgyfát. Ilyenkor már van min elindulni. Vagy megmondja, hogy fekete-fehér vagy színes legyen. Vagy, hogy hová szeretné. Az egész testnek vannak áramlatai, amiket tudni kell követni.
B.I.: Mi van akkor, ha konkrét ötlettel vagy esetleg saját rajzzal érkeznek?
R.D.: A saját rajzot természetesen elkészítem. Viszont, ha mutatnak egy képet, amit egy másik művész készített, azt nem fogom egy az egyben elkészíteni. Meg tudnám csinálni, de nem akarom megsérteni a művészt azzal, hogy lemásolom a rajzát és saját munkámként rakom fel. Ha valamit nagyon kér a vendég és nagyon minimálisat változtathatsz rajta, akkor meg kell jelölni a művészt és megköszönni az inspirációt, de alapvetően nem teheted fel azt a mintát.
B.I.: Említetted, hogy a jó tetoválónak több stílusban is tudnia kell alkotni. Szerinted mitől tudja valaki művészien képviselni ezt a szakmát?
R.D.: Az elején minden feladatot el kell vállalni. Tudni kell a minimális feliratot és az egészen nagy mintát is tűpontosan elkészíteni. Aztán az embernek óhatatlanul kialakul egy képi világa vagy vonzódása egy stílushoz. Ha ez nagyon elrugaszkodott vagy absztrakt, szerintem onnan kezdődik el a művészi vonal. Viszont nekem az is fontos, hogy valaki meg tudjon újulni, akár technikában, színhasználatban vagy eszközhasználatban. Az a jó művész szerintem, akinek van egy sajátos képi világa, ami egyedi, de ezt tudja kombinálni, alakítani vagy akár át is ültetni valami másba. Legyen az falfestészet, akvarell, bármi. Egyébként azt érzem, hogy nekem nem egy vonalam lesz, hanem több, amik párhuzamosan fognak futni.
B.I.: Ahogy mondtad a folyamat elején vagy még, de megfogalmaztál már magadnak szakmai célokat?
R.D.: Nagyon sok technika van és szeretnék mindegyikben tapasztalatot szerezni és minél több gépet kipróbálni. Azt gondolom, hogy ha az ember elkezd dolgozni egy stúdióban, akkor folyamatosan tapasztal. Az a célom, hogy bárki, aki bejön hozzám, bármit is kér, meg tudjam csinálni. Jártas tetováló szeretnék lenni.
Fotó: Bereczki Ivett
Köszönöm Dettinek, hogy mesélt erről a különleges világról és a személyes útról, amit bejárt! Ha gondolkoztok tetováláson vagy csak szeretnétek követni Detti munkásságát, megtaláljátok őt az Instagramon!
