Egy éves a blog, ezért interjút készítettem önmagammal

Hihetetlenül gyorsan egy éves lett a blog, ezért az évforduló alkalmából egy különleges interjúval készültem. Azt mondják, minden történetnek a mögötte megbújó szerzőtől lesz karaktere és ez valóban így van. Ezért picit közelebb engedlek titeket és néhány kedves, infantilis emléket osztok meg magamról. Tartsatok velem és velem! 🙂

 

 

Pure Delicates: Hogyan született meg a blog ötlete?

Bereczki Ivett: Az, hogy egyszer indítani fogok egy blogot, már sok-sok éve tervben volt, mivel nagyon szeretek írni. Szerettem volna egy helyen összegyűjteni témákat, amik érdekelnek, és amit értékesnek találok. Viszonylag sok idő eltelt mire megtaláltam a blog vezérfonalát. Amint körvonalazódott az alkotás, mint téma, elkészítettem az első interjúmat és megírtam az első eseménybeszámolómat. Innen már szépen formálódtak egymásból hétről-hétre a posztok és egyre több ötlet született meg a fejemben.

P.D.: Gyerekként mi szerettél volna lenni, ha felnősz? Volt álommunkád?

B.I.: Az egyetlen dolog, amire emlékszem, és ami nagyon sokáig megmaradt álomként, az az újságírás. Amellett, hogy szeretek írni és elmesélni dolgokat, nagyon kíváncsi ember vagyok. Habár, mint szakmát nem választottam végül – bár voltak újságírás és média óráim a főiskolán és egyetemen is –, az írás szeretete még mindig megvan, csak más keretek közé került. Emellett nagyon mélyen az is a vágyaim között szerepelt, hogy énekeljek. Régen azt gondoltam, hogy úgy bárki tud énekelni, mint én és talán nem is lennék elég bátor ahhoz, hogy kiálljak egy színpadra. Húsz év telt el azóta és milyen különös az élet, végül a zene is a mindennapjaim részévé vált.

 

 

P.D.: Ha már a zenét említetted. Elég titokzatos vagy ebben a témában, keveset lehet a zenei világodról tudni.

B.I.: Ez nem szándékos, csak egyelőre még nincs olyan formában a jelenlegi projektünk, hogy meg tudjam nagyobb közönségnek mutatni. De ha összefutunk valahol, szívesen énekelek pár sort. 🙂 Több éve járok énekórákra és annyira jó érzés fejlődni. Nehéz tetten érni az apró lépéseket, inkább egy-egy dal kapcsán veszem észre, hogy sokkal magabiztosabb vagyok. Ez egy olyan dolog az életemben, ami boldoggá tesz, és amin keresztül ki tudom fejezni önmagam és talán kapcsolatot is tudok teremteni a hallgatósággal.

P.D.: Zenében van példaképed?

B.I.: Nagyon sok zenész van, akire felnézek és akiből inspirációt merítek. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, hogy Harcsa Veronikát tartom az egyik legjobb magyar énekesnőnek. Folyamatosan kísérletezik, fejleszti önmagát, mindig új dolgokat próbál ki. Egyébként a Bin Jip Dinner with a demon című dala az egyik kedvencem és azt gondolom a videóklip az elmúlt évek egyik legjobb magyar klipje. Vicces, hogy évekkel ezelőtt az egyik koncertjükön valaki megkérdezte tőlem, hogy Veronika húga vagyok –e. Egyébként őstehetségnek tartom még Tompos Kátyát is, hihetetlenül kifejezően énekel. Muszáj még megemlítenem Barkóczi Noémit is. Amikor először jártam a koncertjén azt éreztem, hogy rajongó lettem. Pedig nagyon ritkán szokott egy előadónak a jelenléte és a személyisége is ennyire magával ragadni. Azért szeretem nagyon Noémit, mert természetes és önazonos, amit csinál. Ezért is voltam nagyon boldog, amikor vele készítettem interjút, mert a magánéletben is pontosan ugyanilyen ember. Itt akkor párhuzamként hozok egy külföldi példát is, az izlandi Sóley-t, aki szintén óriási kedvencem. Varázslatos atmoszférát teremt a színpadon. Szerencsére őt is hallottam már élőben, itt Budapesten.

 

 

P.D.: Akkor van hová nyúlni inspirációért.

B.I.: Igen-igen. Erről a témáról hosszan és lelkesen tudnék még mesélni, de nem akarom túl hosszúra nyújtani most a zenei elmélkedésemet. 🙂

P.D.: Már meséltél picit a gyerekkorodról. Mi a legfontosabb emléked abból az időszakból?

B.I.: Tulajdonképpen az egész az. Nagyon szerettem gyerek lenni. Az idővel kapcsolatban elég érett volt akkor is a felfogásom. Nem akartam siettetni, úgy gondoltam, hogy mindennek eljön majd az ideje és minden kornak megvan a szépsége. Pontosan ezt érzem most is. Nem szeretnék se fiatalabb, se idősebb lenni. Egyébként szerintem csodás vidéken felnőni. A szüleim válása körüli trauma sajnos nagyon meghatározó volt, nem volt könnyű, mert emiatt kívülállónak éreztem magam és kicsit persze az is voltam. De a legjobb barátnőmmel, Esztivel imádtam barbizni és álmodozni. Igazi csajos csajok voltunk együtt. A nővéremmel pedig nagyon sok időt töltöttünk a nagyszüleinknél. Nekem a Tisza part jelentette a végtelent. Az apával közös kenutúráinkat pedig a mai napig emlegetjük. És hát az egyik legfontosabb, hogy mindig voltak kutyáink. Én azóta is imádom a kutyákat, ők a barátságot testesítik meg számomra.

 

 

P.D.: Említetted, hogy vidéki lány vagy. Milyen volt Budapestre költözni?

B.I.: Gyerekként a vidék, fiatal felnőttként a főváros jelentette nekem a szabadságot. Mégpedig azért, mert azt éreztem, hogy itt kialakíthatom a saját életemet. Azokat a dolgokat választhatom, amit én szeretnék, kialakulhat a saját értékrendem, meghozhatom a saját döntéseimet. Gyerekként erősen befolyásol, hogy a szüleid, a családtagjaid mit tartanak helyesnek, követendőnek. Felnőttként szerintem az a dolgod, hogy, amit te is jónak tartasz a családi mintáidból, azt vidd tovább és találd meg mellé a saját irányodat. A mai napig ezt gondolom. Sok minden fontos, amit otthonról hoztam, de időközben megismertem mindazt, ami nekem értékes és amitől én vagyok én.

P.D.: Melyik interjú volt a legmeghatározóbb az elmúlt egy évben?

B.I.: Egytől-egyig büszke vagyok mindegyikre, és nem csak az interjúkra, hanem arra, hogy meg mertem mutatni azokat a fotókat, illusztrációkat is, amiket én készítettem. Legutóbb pedig a 100 szóban Budapest pályázatra írt szövegeimet osztottam meg az olvasóimmal. De a programajánlóimat is imádom és a visszajelzések alapján tényleg hasznosak és érdekesek. De, ha csak egy valamit kellene kiemelnem, akkor biztosan a Nagy Dániel Viktorral készült interjúm lenne az. Egy posztban nagyon nehéz a beszélgetés egészét, a hangulatot, mondanivalót átadni teljesen, de azért remélem így is eljutott az üzenet az olvasókhoz. A személyes gondolatok, a belső motivációk mindig is nagyon érdekeltek és a saját történetét Dani nagyon érzékletesen adta át nekem. A lelkesedése szerencsére rám is hatással volt és van.

 

 

P.D.: Mik a terveid a jövőben a bloggal?

B.I.: A profil, a témák már egész szépen kialakultak, viszont van még min dolgozni. Mindenképpen szeretnék még több saját projektet bemutatni. Emellett tervezem, hogy előbb-utóbb legyenek videós tartalmak is, amikkel még több témát tudnék érinteni és talán még több emberhez tudnám eljuttatni a mondanivalómat. A már ismert és kedvelt alkotói interjúk és programajánlók pedig gőzerővel folytatódnak.

P.D.: Hogy van minderre időd?

B.I.: Amikor valami nagyon motivál, akkor szorítasz rá időt, még akkor is, ha már leragad a szemed a fáradtságtól. Most is épp ez van. 🙂 Sokszor nehéz és nem mindig sikerül mindent a tervek szerint elkészítenem, de nem akarom, hogy ez frusztráljon. Pont azért csinálom ezt az egészet, mert szeretem és igyekszem ezt szem előtt tartani és nem kötelező feladatként megélni. Egyébként teljes munkaidőben dolgozom UX designerként egy cégnél, úgyhogy nem szoktam unatkozni. Ha mégis, akkor lemegyek a próbaterembe zenélni a srácokkal. 🙂

 

 

P.D.: Számodra mit jelent az alkotás?

B.I.: Teremtést. Megint csak hivatkoznék a beszélgetésemre Nagy Danival. Ezzel kapcsolatban én is azt érzem, hogy az a fontos, hogy olyan dolgokat csináljunk, amiben benne vagyunk mi magunk. Nem feltétlenül kell művészetre gondolni. Engem az is csodálattal tölt el, ha valaki energiát, lelkesedés, munkát fektet abba, hogy otthon legyen egy konyhakertje, ahol nevelgeti a zöldségeit, amiből aztán a családjának készít ételt. Ez is egyfajta alkotási folyamat. Nagyon fontos, hogy legyen az életedben olyan dolog, amit azért csinálsz, mert örömmel tölt el, és ha ezzel még mások napját is megszépíted, akkor minden a helyére kerül.

P.D.: Van olyan titkod, amit senki nem tud rólad?

B.I.: Biztosan sok ilyen van, de mivel titok, valószínűleg jó mélyen elrejtettem valahová. 🙂

 

 

P.D.: Végül, mit üzensz az olvasóidnak?

B.I.: Azt, hogy köszönöm, hogy velem vannak. Sok barátom követi a blog életét, de egyre több számomra ismeretlen olvasó talál rá a történeteimre és ez nagyon izgalmas. Szeretnék majd kicsit közvetlenebb formában is kommunikálni velük, hogy tudjam, mi az, amit szeretnek, és amiről szívesen hallanának. Addig is hálás vagyok, hogy kalandoznak velem ezen az úton.

Fotók: Bereczki Ivett

Egy mesében ébredtem – Esküvői fotózás Gusa Georginával

Néhány hónappal ezelőtt megkeresett Gusa Georgina fotós egy esküvői fotózás kapcsán. Ginát több, mint tíz éve ismerem, de nagyon rég nem találkoztunk és csak „távolról” figyeltem a munkáit. Nagyon jól esett, hogy engem invitált meg modellnek, vagyis menyasszonynak ehhez az őszi hangulatú fotózáshoz. 🙂

 

 

Az elképzeléseinek megvalósításához profi szakembereket kért fel, amit több hetes tervezés előzött meg.

 

 

 

 

A fotózás Gyömrőn a Teleki Kastély udvarában volt, a lányok csodás dekorációval, virágokkal, tortákkal készültek, Miki pedig a fénydekorációval fokozta a hatást. A koncepció minden eleme harmonizált mindennel. Én csak ámultam.

 

 

 

 

 

 

Külön érdekesség, hogy az esküvői ruhák Bálint Sára tervező kreációi. Nyolc éve egy magyar divatcégnél dolgoztam és Sárit még onnan ismerem. Már akkor is imádtam a munkáit és arról álmodoztam, hogy ha egyszer lesz esküvőm szívesen viselném az egyik csodás ruháját. A fotózásnak köszönhetően, két különleges szettet is összeállítottunk.

 

 

 

 

A varázslatos sminket és a romantikus, bohókás kontyot köszönöm Babettnek és Lillának, abszolút tudtam azonosulni a végeredménnyel. Ginának pedig köszönöm, hogy nem retusálta ki a két kis anyajegyet az arcomról. Imádom őket. 🙂

 

 

Nagyon jól éreztem magam, hihetetlenül gyorsan eltelt ez a nap. Habár ez a képeken nem látszik, de aznap hűvös volt és fújt a szél. A lányok nagyon kedvesek voltak, a fotózás alatt hozták nekem a meleg teát és pokrócot. Talán ennek köszönhető, hogy végül nem fáztam meg. Ezúton is köszönöm nekik a gondoskodást! 🙂

 

 

 

A helyszín tökéletes választás volt, de nem csak a hangulat miatt volt számomra különleges.

A Teleki Kastély jelenleg iskolaként üzemel, ahol tanulásban akadályozott gyerekek oktatása is zajlik, bentlakásos formában. A kislányok egész nap izgatottan bámészkodtak, kíváncsiak voltak, hogy mire készülünk az udvaron. Amikor megláttak a ruhában elállt a lélegzetük, csak tapsolni és mosolyogni tudtak. A legmeghatóbb az volt, amikor végeztünk és indultunk haza. A lányok sorban ültek a folyosón és rajzokkal készültek nekem, vagyis a menyasszonynak. Itthon végignéztem az összes kis alkotást és mondanom sem kell, hogy megkönnyeztem. Az egyik kislány egy karkötőt is fűzött nekem különféle kis műanyag figurából, gyöngyökből. Azt hiszem ezt az érzést sosem fogom elfelejteni. Sok boldogságot kívántak nekem.

 

 

Végül a szuper profi csapat, akik nélkül mindez nem jöhetett volna létre:

 

Fotó: Georgina Gusa Photography

Ruha: Balint Sara Bridalwear

Dekor, virágok: Love DIY Wedding Decor

Fénydekoráció: Alltechnics.hu

Táblák, meghívók, grafika: Blue Bird design – kreatív tervezés

Torták, sütemények: Nóri Desszert

Smink: Babett Ács, Mandala szépségműhely

Haj: Lilla Litauszki-Kiss bridalhairbylilla

Réz kiegészítők, asztal, székek: Dress The Day – wedding hire

Geometriai formák: Bucek Fabrication

 

 

 

 

100 szavaim

A legutóbbi posztomban az 100 szóban Budapest pályázatról meséltem nektek. Idén én is beküldtem néhány rövid írásomat, amit most szeretnék veletek is megosztani. Illusztrációként néhány fotómat használtam, amelyeket különböző helyszíneken és időpontokban készítettem Budapesten.

 

 

Mit érdemel az, aki kezében…

“A város másik végére kellett elautókáznunk az elviselhetetlen hőségben. Az üzletben csak készpénzzel lehetett fizetni, ezért duzzogva átsétáltam az automatához.

Hazaérve elégedetten nyugtáztam, hogy megvan a kemény irodai munkám eredménye. Egy vadonatúj laptop. Gőgös önigazolásom közepette alig vettem észre a szemetesünk mellett bámészkodó bácsit. Hirtelen kínzó szégyent éreztem. A zsebemből elővettem egy ezer forintos étkezési utalványt. Felé nyújtottam. Értetlenül állt előttem, nem értette miért adom neki.

Felérve a lakásba az erkélyünkről néztem őt. Csak néhány lépést ment tovább és megpihent. A cetlit szorongatta.

Néhány héttel később a sarki üzlet elé mentő érkezett. Azóta nem láttam őt, a laptopom pedig megöregedett.”

 

 

Elkapott mondatok

“Az a hülye, aki enged a társadalom nyomásának.

Ne császkálj egyedül, mert megver.

Szidták a rendszert, de én elképedtem.

Várj egy picikét, mindjárt leszállok.

A következő megálló: Déli pályaudvar.”

 

 

 

Támasz

“Már megint itt vagyok nálad. Azt hiszem magányos vagyok. Megnyugtatsz, a hallgatásodban benne van az a bölcsesség és mérhetetlen türelem, amire szükségem van. Kicsit talán önző is vagyok, hogy csak magammal foglalkozom. Kérdezek tőled, de a kérdéseim nem rólad szólnak. Iránymutatásokat várok, amivel megkönnyíthetem az életemet. Persze nem válaszolsz. Lehet, hogy tudod a választ, de azt akarod, hogy egyedül jöjjek rá. Biztos bennem van. Valahol a kérdések mellett. Mindesetre jó tudni, hogy te itt leszel. Mindig. Az erős gyökered, a fürge hangyáid, a hűtlen madaraid és az árnyék, amivel átölelsz. Jövök még.”

 

 

Minden

“Minden rólad árulkodik. A szigeten az öreg fa. Egyedül már nem találom. A megrepedt borospohár. Nálad maradt. A vendéglő. Már eladták. A zenebolt, amit nélkülem látogatsz. Zenéltünk a hídon, sétáltunk a Bartókon. Fonódtunk Budán, kutyát sétáltattunk a Normafán. Mindenhol te. És én. Voltunk. Most itt ülök a szobámban és a régi téged nézlek. Egy félig idegent. Azt, aki voltál. Már nem tudom ki vagy. Bárcsak. Még. Ismernélek.”

 

 

 

A fenti szövegeket a 2018-as 100 szóban Budapest pályázatra írtam, a fotókat pedig Budapest utcáin készítettem 2017-ben és 2018-ban.

Bereczki Ivett

A 100 szóban Budapest megnyitóján jártam

A 100 szóban Budapest történetíró pályázat – nevéből adódóan – olyan írni kedvelőket szólít meg, akik maximum száz szóban szeretnének elmesélni egy történetet, ami valamilyen módon kapcsolódik a fővároshoz. Az eredeti pályázat Chiléből indult 2001-ben, itthon pedig ez az ötödik év, amikor írásra buzdítanak a szervezők. Idén október 5-én a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban volt a hivatalos megnyitó, ahol én is ott voltam.

 

 

A szakmai zsűri által legjobbnak ítélt 12+1 alkotás szerzőit díjazták. Ahogy korábban, most is mindegyik íráshoz készült egy-egy illusztráció is. Emellett az idei száz legjobb alkotás bekerült egy POKET zsebkönyvbe, amiből egy-egy példányt haza is hozhattunk.

Az estén az eredeti chilei ötlet egyik megálmodója is részt vett. Carmen a megnyitó után mesélt arról, hogy hogyan született meg ez a koncepció, aminek azóta is töretlen a sikere, és már nem csak írói, hanem illusztrátori pályázat is Chilében.

 

 

A győztes pályamunkák közül néhányat megzenésítettek, így hallhattuk OHNODY, azaz Hegyi Dóri gyönyörű előadását, egy szál zongorával kísérve.

A kiállítást 2018. október 21-ig ti is megnézhetitek, a száz legjobb alkotásból készült könyvet pedig beszerezhetitek bármelyik POKET automatából.

 

 

Most már elárulhatom, hogy én is pályáztam néhány írásommal, amik sajnos nem kerültek be a zsebkönyvbe, viszont, ha szeretnétek a blogon bemutatom majd őket. 🙂

Addig pedig olvassátok el az egyik legmeghatóbb írást, Kránicz Dorottyától, amit Hegyi Dóri el is énekelt a megnyitón.

 

 

Kránicz Dorottya: Nincsenek itt oroszok

“Papa nagyanyám szobájában feküdt, a barnás ágyon még feltűnőbb volt áttetsző fehérsége. Az agyrák sietve átrágta magát a közelmúltján, és csak a szocializmus emlékénél torpant meg, megint hallotta elhúzni a szovjet gépeket. „Gyurci, már nincsenek itt oroszok” – csattant fel mama, mintha az igazsággal visszatarthatná nagyapámat az értelemtől a halálig vezető úton. Ahogy kilépett, nagyapám sovány karjának mutatóujját halántékához kopogtatta és odasúgta: „Nagyanyád nem százas”. És én is inkább neki akartam hinni, mert még az orosz gépek gondolata sem volta annyira ijesztő, mint a valóság, amiben papa hamarosan meghal. Ránéztem az asztalra. Honnan fogunk cukrot szerezni, ha a bödön kiürült?”

 

 

Fotók: Bereczki Ivett

Hadik Brunch – A Pál utcai fiúk

A szezonban a legelső Hadik Brunch a nagysikerű A Pál utcai fiúk előadás és a Grund élmény köré épült. Minden eddiginél többen jelentkeztek az eseményre, amit a nagy érdeklődés miatt végül a Szatyor Bárban tartottak meg. Szerencsém volt, hogy én is ott lehettem, ezért hoztam is nektek egy élménybeszámolót arról a szombat délelőttről.

 

 

A Brunchon Grecsó Krisztián, a darab írója és Vecsei Hasi Miklós, Nemecsek megformálója az előadásról és az ahhoz fűződő viszonyukról meséltek Ott Annának. A beszélgetés elején a művészek a saját személyes “Grund élményüket” osztották meg velünk. Krisztiánnak mindig mást jelent, de mégis valami olyat, amiben a végletekig lehet hinni, valami ami akár az életünkkel egyenlő. Gyönyörű metaforának találja azt, hogy egy kamaszfiú az életét áldozza egy ügyért, úgy véli a történet ezért fontos még száz év távlatában is.

Hasi az “egyek vagyunk” élményt emelte ki a Grund kapcsán. Előző nap a Várkert Bazárban verseket szavalt és ott volt Beck Zoli, zenész, a 30Y frontembere is. “Amikor nekem nagyon megvolt a Grund, akkor Beck Zoli volt a hangja.” Reméli, hogy ez az élmény ösztönösen ott van a magyar emberekben, hogy minden rossz felett van valami összekacsintás. Szerinte a Grundot a játék köti össze és minden rosszon a játék segít át minket.

 

 

Arról is meséltek, hogy milyen élmény volt, amikor először olvasták A Pál utcai fiúkat. Krisztián akkoriban azzal az alapvetéssel vette a kezébe a művet, hogy “a főhős nem halhat meg”. Ezért a szöveg gyerekként nagyon feldúlta. “Molnár rászedett, ez csalás, ez nem ér”. Emlékei szerint hisztérikusan reagált a regényre és akkori barátjától, Bárány Gábortól kérdezte feldúltan, hogy “Ugye nem öli meg?”. Ilyen érzelmi kirohanást azóta sem élt át más szöveggel kapcsolatban.

Hasi nem emlékszik pontosan az első alkalomra, amikor olvasta a regény, de úgy érzi a teljes kamaszkora Grund élmény volt. Kedves egybeesés, hogy az ő gyerekkori barátját Bárány Karcsinak hívják. Ehhez kapcsolódva Hasi el is mesélte egy iskolai élményét. “Anyukám azt mondta: Hasi, én még mindig arra vagyok a legbüszkébb, hogy amikor melletted ült a Bárány Karcsi, akkor egy jegyet javított az átlagán”.

 

 

A beszélgetés második felében elmesélték, hogy hogyan kezdtek el dolgozni a darabon. Krisztián az elején úgy vélte a regény “nem alkalmas színpadra”, mivel minden mondatnak jelentése, szerepe van, nehéz bármit is kihagyni belőle. Aztán elkezdték a szereplőket mélyrehatóan megismerni, hogy kinek mi a személyes története, honnan jött, így elkezdett összeállni a darab.

Hasi úgy érezte, az elején Dés László kevéssé bízott abban, hogy sikerül Nemecseket megformálnia. “Nem vagyok nagyon Nemecsek alkat, de próbáról-próbára született meg bennem Marton tanár úr (Marton László, rendező – a szerk. ) segítségével”. Hasi elmesélte, hogyan dolgoztak együtt szorosan a rendezővel, illetve Wunderlich Józseffel (színész, Boka megformálója – a szerk. ) az utolsó jeleneten. Nagyon megható volt látni, milyen mély érzések kapcsolják őt ezekhez a pillanatokhoz. A beszélgetés során Hasi többször is elérzékenyült, leginkább amikor Marton Lászlót idézte. “Nem azért hal meg a Nemecsek, mert beteg. Hanem azért, mert leírták a nevét csupa kisbetűvel a barátai, akikért ő amúgy meghalna, ha arról van szó.”

 

 

Arról is beszélgettek, hogy amikor hozzányúlnak egy szöveghez, mennyire formálják át az eredeti alkotást. Hasi a Sztalker Csoportban ír át szövegeket, de csakis azután, hogy elmélyült a témában, mindent elolvasott, ami kapcsolódik a szerzőhöz, a szöveghez. Érdekes, hogy amikor vígjátékot ír át, azzal szokott kísérletezni, hogy 4-5 percenként “megkutyulja” a magyar nyelvet. Egy-egy ragot helytelenül ír, egy kijelentő mondat végére kérdőszót tesz és hasonló apró “hibákat” rejt el a szövegben.

Nemrég mutatták be Krisztián regényének, a Megyek utánad színpadi változatát Szegeden. Először úgy érezte, hogy nagyon mást lát, mint a saját szövege, a saját szereplői. De végül nyugtázta, hogy “ez nem az én regényem, hanem egy olvasat, valakinek ezt jelenti a regény”.

A beszélgetés végén Anna a POKET-ről is kérdezte a két alkotót, ami közös projektjük és Hasi ötletéből vagyis inkább álmából született. Végül beavattak minket a megismerkedésük pillanatába és a barátságuk kezdetébe is. “Ha az nem is volt biztos, hogy POKET-et csinálunk együtt, az biztos volt, hogy barátok leszünk.”

A teljes beszélgetést élőben is közvetítették. A Hadik oldalán ti is megnézhetitek a felvételt. Én kifejezetten boldog voltam, hogy nagyon sok személyes történetbe avattak be az alkotók.

Ha szemfülesek vagytok, a videón engem is kiszúrhattok. 🙂

 

Hadik Brunch Grecsó Krisztiánnal és Vecsei H. Miklóssal

Posted by Hadik on Saturday, September 29, 2018

 

Fotók: Bereczki Ivett