Gondolkoztatok már azon, milyen lehet Amerikában magyar színészként helytállni? A gyönyörű és tehetséges Tóth Gabriella pontosan erre a kérdésre keresi a választ néhány éve. Gabi sok évnyi modellkedéssel a háta mögött költözött ki Los Angelesbe, hogy kipróbálja magát a filmszakmában. Kitartásának és szorgalmának köszönhetően a reklámfilmek mellett egyre több filmes szerepben bizonyíthat. A szakma kihívásairól, saját tapasztalatairól és személyes fejlődéséről mesélt nekem kilenc óra időeltolódással, videóchaten, két casting között.
Fotó: Konstantin Smola
Bereczki Ivett: Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni?
Tóth Gabriella: Mindig a megérzéseim alapján indultam el valami felé. Pszichológusnak készültem, de lecsúsztam pár ponttal az egyetemi felvételin. Igazából nem bánom, hogy végül így alakult, de sosem késő, valamikor lehet, hogy elkezdem majd. Egyébként arra emlékszem, hogy kislányként mindig a tükör előtt pózoltam. Később vonzott a modellek világa, viszont mivel elég alacsony vagyok, ezért nem jártam annyira utána a dolognak. Aztán később egy fotós készített rólam pár képet és végül nyolc-tíz évig modellkedtem. Viszont egy ponton túl már nem volt benne kihívás számomra, kicsit felnőttem és már máshogy kezdtem szemlélni a világot, másra vágytam.
B.I.: Miért költöztél ki végül Amerikába?
T.G.: Seattle-ben dolgoztam, az addigi legnagyobb munkámon, egy kozmetikai márka kampányán. Ott ismerkedtem meg egy spanyol lánnyal, aki itt élt Los Angelesben. Ő kérdezte, hogy miért nem költözöm ki. Megadta az ügynöke elérhetőségét és elküldtem az önéletrajzomat. Huszonnyolc éves voltam és azt gondoltam, hogy ha most nem próbálom meg, akkor lehet, hogy később már nem is fogom. Nem tervezgettem sokat, belevágtam. Aztán elkezdtem egy színészet kurzust, ami nagyon tetszett. Los Angelesben a reklámszakma virágzik és ezeknél a munkáknál nem számít milyen magas vagy, hanem vannak trendek, bizonyos karakterek, amiket az adott időszakban keresnek.
Fotó: Konstantin Smola
B.I.: Hogy nézett ki ez a színészet kurzus?
T.G.: Nagyon sok ilyen iskola van. Többet is kipróbáltam. Teljesen más stílusban tanít minden iskola. Van egy most is aktív színész, aki workshopokat tart. Sok másikat kipróbáltam már, de ez vált be a legjobban. Egyébként valaki mesélte, hogy körülbelül hatszáz színésziskola van itt.
B.I.: Ekkor már tudtad, hogy a színészetbe akarsz minden energiát befektetni?
T.G.: Most azt érzem, hogy ez az, amit tudnék egész életemben csinálni. De ez is kicsit lassan alakult ki bennem. Annyira irigylem azokat az embereket, akik pontosan tudják, hogy mit szeretnének csinálni az életükben. Nálam ez egy belső vívódás, mert persze vannak negatív oldalai is. Nehéz, hogy sok visszautasítás van, de el kell fogadni, hogy nem kaphatsz meg minden munkát.
B.I.: Hogy működik a filmszakma Los Angelesben?
T.G.: Vannak weboldalak, ahová felteszik a munkákat és lehet jelentkezni. De a legjobb stúdió filmes munkákat nem rakják ki ezekre az oldalakra, azokról ügynökön keresztül értesülsz. Viszont én addig nem akarok filmes ügynököt – reklámügynököm van –, amíg nem érzem késznek magam rá. Leginkább indie (independent, vagyis független filmek – a szerk.) vagy diploma filmeket szoktak felrakni ezekre az oldalakra. Van egy szakszervezet, amihez nagyon jó, ha bejutsz. Viszont, ha nincs elég kredited az önéletrajzodban, akkor ott is nehéz versenyezni. A szakszervezeti tagság fontos amikor egy színész egy bizonyos szinten van. Meg kell találni rá a megfelelő időt minden karrierben. Az indie filmek is jók, ezeknek köszönhetően az ember több filmben is kipróbálhatja magát. Én még az elején vagyok, de nem akarok elébe menni semminek. Emberileg is fel kell nőni a színészethez. Ha állandóan feszengsz és nem vagy magabiztos, az hatással van a munkádra.
Videó: Nick Peterson
B.I.: Ha jól gondolom, a színészethez nagy szükség van alapos önismeretre is.
T.G.: Úgy érzem, hogy emberileg nagyon sokat fejlődtem és még mindig fejlődnöm kell. Nagyon sokat változtam mióta kiköltöztem. Jöttek nehézségek, amiken túl kellett lépnem és még mindig tanulok magamról. Magánemberként is jó ez, hiszen boldogabb leszel, ha elfogadod önmagadat és nem haragszol magadra, ha valami nem jön össze.
B.I.: Hogyan birkózol meg a családod, a barátaid hiányával?
T.G.: Nagyon nehéz, hogy nincsenek itt, de szerencsére a barátom nagyon sokat segít. Az amerikaik nagyon kedvesek és barátságosak, de úgy látom, hogy nehéz elmélyíteni egy barátságot. A tavalyi film (Blood from Stone – a szerk.) forgatásánál egy hónapig együtt éltünk a stábbal és szuper volt. Ott szereztem egy jóbarátot, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Fotó: Geoff Ryan
B.I.: Az európai film is vonz?
T.G.: Igen. Úgy szeretném, hogy legközelebb egy hónapra megyek haza és akkor fel tudok keresni ügynökségeket. Személyesen szeretnék majd ennek utánajárni, mert tudom, hogy nagyon sok minden történik otthon filmes berkekben.
B.I.: Mesélsz az eddigi szerepeidről?
T.G.: A tavalyi mozifilmet úgy kaptam meg, hogy akkor nem jelentkeztem sok mindenre és nagyon meglepődtem, hogy az enyém a szerep. Sosem csináltam még ilyet és nagy kihívás volt (Gabi játszotta a női főszereplőt – a szerk.), de mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Egy házban éltünk együtt és Vegasban forgattunk. Egy vámpírt játszottam, de műfaját tekintve ez nem egy klasszikus horrorfilm. Szerettem, hogy nagyon kettős volt a személyisége a karakteremnek, közel éreztem magamhoz. Szerencsém volt, mert amúgy nehéz olyan sztorikat találni, amiben izgalmas és összetett a női szereplő. Amúgy amin legutóbb dolgoztam, az egy csak nőkből álló rendezőiskola zárófilmje. Azt is nagyon élveztem.
B.I.: Mik a távolabbi terveid a szakmában?
T.G.: Az a cél, hogy olyan filmeket csináljak, amik tényleg érdekelnek és van mondanivalójuk. Nekem nagyon fontos, hogy megmozgasson bennem valamit a történet és a karakter. Persze az is fontos, hogy mindebből meg is tudjak élni. Mindenképpen szeretnék egy ügynököt, szerencsére kaptam már egy-két érdeklődést.
B.I.: Amerikában képzeled el önmagad?
T.G.: Az első pár évben nem voltam még benne biztos, hogy itt akarok maradni, hiszen nagy kultúrsokk volt számomra Los Angeles. De egy pár év után nagyon megszerettem az életet itt, és el tudom képzelni, hogy itt telepedem le. Vagy akár ingázom LA és Budapest között.
B.I..: Kik azok a színészek, rendezők, akik inspirálnak?
T.G.: Uma Thurman és Rosamund Pike. Rendezők közül Tarantino a kedvencem. Egyébként sokféle filmet szeretek. Mondjuk szuperhősös filmeket nem igazán nézek, de egy szuperhőst is szívesen eljátszanék. Imádom a dokumentumfilmeket is. Sorozatból néhányat nézek csak, a film formátum közelebb áll hozzám, de például a Stranger Things-et nagyon szerettem.
B.I.: Tudnál tanácsot adni azoknak, akik a színészettel kacérkodnak?
T.G.: Nincs egy egyenes út, amit követni kell. Nem tudja az ember, hogy hova fog bizonyos dolog vezetni. Sok múlik a szerencsén is. De legyen hite abban, hogy valami jó fog jönni, ami rá vár. Fontos, hogy szeresse magát az ember. A múltban sokszor gondoltam, hogy rosszul csináltam valamit, de ezt nem szabad. Sokszor nem rajtad múlik, hogy megkapsz –e egy szerepet. Ezt meg kell tanulni kezelni, különben csak szorongást szül és nem visz a céljaid felé.
Fotó: Hunter Hampton
Köszönöm szépen ezt a cseppet sem hétköznapi beszélgetést! Cseh Eszter Sárának pedig köszönöm, hogy összekötött minket Gabival az interjú erejéig. Ha szeretnétek nyomonkövetni Gabi kalandos útját a színészi pályán, kövessétek Instagramon. Az IMDb oldalán és a weboldalán pedig megtaláljátok a korábbi munkáit.
