Már egy ideje nem álltam a kamera előtt, de egy baráti invitálásnak köszönhetően ismét részese lehettem valami igazán szépnek. Szóval hosszas előkészítés és egyeztetés után elutaztunk Diósdra és megalkottuk közös őszi álomvilágunkat.
Fotó: Török-Bognár Renáta
Úgy tűnik néhány évente belebújhatok egy menyasszony bőrébe, amit nagy divatrajongóként cseppet sem bánok. Három évvel ezelőtt két csodaszép Bálint Sára ruhát viselhettem Gusa Georgina fotós jóvoltából, aki egy esküvői kreatív fotózáshoz invitált. Annak a napnak az élménybeszámolóját szintén megtaláljátok a blogon.
Legutóbb viszont a három évvel ezelőtti fotózás virágos, dekoratőr zsenijével, Marjai Ágival dolgozhattunk újra együtt. Úgy tűnik az ősz és én jól állunk egymásnak, legalábbis az Ági és csapata által megálmodott terrakotta, narancs és barna árnyalatokban pompázó világban nagyon otthonosan éreztem magam. Nem beszélve Nagy Dominika elképesztő ruhakölteményéről, amit mintha csak én választottam volna. Ezen a csípős őszi napon pedig még partnerem is akadt, Kertész Ákos személyében.
Szóval íme a személyes kedvenceim Török-Bognár Reni fotóiból.
Itt is köszönöm Áginak, hogy gondolt rám és a csapat többi tagjának, akik lelkes és profi munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy egy ilyen csodaszép anyag megszülessen. Na és persze kövessétek is őket, náluk még fel fog bukkanni egy-egy olyan fotó, amit nálam nem láthattatok.
A fotózásban leginkább a koncepció alkotás mozgat, kevésbé a művészi precizitás és virtuozitás. Egy világ, egy hangulat, egy üzenet, amit különféle komponensekből megalkothatsz. Ebben a szemléletben terveztem meg a legutóbbi mini projektemet is, aminek a megálmodásakor egy pozitív, könnyed, felhőtlen hangulat lebegett a szemem előtt. Na meg persze a mondat, amitől táncolni támad kedvünk: “Girls just wanna have fun”. Mindehhez párosult Babett energikus, vibráló személyisége. Ezt a sok finomságot viszont muszáj volt megfűszerezni egy romos gyárépület romantikájával. Íme a végeredmény.
Fotó: Bereczki Ivett
Köszönöm ezt a napot csodás barátnőmnek, Babettnek!
Az elmúlt időszak nagyon sok mindent átalakított az életünkben. Olyan dolgok felértékelődtek, amiket korábban természetesnek éreztünk. Habár hivatalosan nem kell az otthonainkban maradnunk, mégis egyre fogy a tér körülöttünk. A tér, amiben mozoghatunk. Ezen a gondolatmeneten elindulva született meg egy koncepció a fejemben, aminek a megvalósításához az egyik legjobb barátnőmet hívtam segítségül.
Egészséges és ideális körülmények között a mozgás olyan magával értetődő számunkra, mint a levegővétel. Persze mindezt csak akkor tudjuk igazán értékelni és megbecsülni, ha valami miatt korlátozva vagyunk benne. Amíg tavasszal önkéntes karanténban voltam, az esti séták jelentették a világot. Akkor éreztem, hogy a négy falon kívül is van valami, ami bár lelassult, de egy ritmikus körforgásban létezik, változik. Az életünk nem olyan, mint amihez hozzászoktunk és lehet, hogy még nagyon hosszú ideig egy átmeneti állapotban fogunk lebegni. Az az egy biztos, hogy most olyan dolgokon is elgondolkozunk, amiken korábban nem. Például azon, hogy mekkora szabadságot jelent az, hogy bármikor kimehetünk a természetbe és sétálhatunk, futhatunk, ugrálhatunk vagy akár táncolhatunk. Úgy, ahogy szeretnénk. Én pedig pontosan az ilyen pillanatok fontosságát szerettem volna megörökíteni örökmozgó barátnőmmel. Darbi – bár nem professzionális táncos – lételeme a mozgás. Az indián nyár utolsó napján azt az állapotot kerestük, ami a mozgás felhőtlen szabadságában megszületik. Ami felszabadító és megismételhetetlen. Amiben semmi és senki nem korlátoz. Ott és akkor valami számunkra fontos történt és ennek a lenyomatát most ide is elhoztam.
Ez a nyár nagyon más, mint a korábbiak. A nagy tengerparti csobbanásokról idén csak visszafogottan ábrándozunk. Mi azért megpróbáltuk a nem is annyira lehetetlent. A forró olasz életérzést átélni Budapest utcáin.
Mint néhányan biztosan tudjátok, imádok mindent, ami fotózás. Pontosan ezért időről-időre egy profi stábbal közösen alkotok meg valamilyen témát, ami éppen foglalkoztat.
Ami mostanában sokszor az eszembe jutott, az Olaszország és a mediterrán életérzés. Szerettem volna újra ellátogatni az olaszokhoz, de a jelen helyzetben idén nyáron nem kockáztattam volna. De miért ne lehetne megtapasztalni valami egészen hasonlót Budapesten? A Güll Baba utca környékén egy pillanatra azt érezheted, hogy egy olasz kisvárosban sétálgatsz.
Kis csapatunkkal nekivágtunk az emelkedőnek és játszani hívtuk Budapestet. Akik társaim voltak ebben a kalandban, az a nagyon fiatal és szuper tehetséges fotós Albert Alianna, a rutinos stylist Bíró Barbi és Erdősi-Lőrincz Nóra sminkes, aki már ismeri az arcom minden pontját.
Köszönöm a lányoknak a közös munkát, nagyon élveztem, már a készülődést is. A spagetti főzést, a gyümölcs válogatást, de még a magassarkúban emelkedőn tipegést is. 🙂 Azért remélem, – a nem is annyira távoli jövőben – újra felfedezhetem élőben is Olaszország pezsgő utcáit.
Nagyon érdekes azt látni, amikor egy alkotónak annyira természetes az alkotás, hogy az a személyiségének meghatározó alkotóelemévé válik. Amikor minden egyes alkalommal gyermeki lelkesedéssel és kíváncsisággal vág bele egy újabb témába. Ezt érzem Temesi Ádámon is. Akinek a kép az életében olyan, mint a levegő. Nem lehet megkérdőjelezni a létezését. Sokszor találkoztam már a munkáival, de amit igazán izgalmasnak találtam vele kapcsolatban az a LOOKALIVE videósorozata. A cseppet sem hétköznapi hónapjait sűríti egy-egy videóba, amiben pont annyira van benne ő, amennyire kell. Szép, őszinte, inspiráló. Többek között erről is kérdeztem.
Fotó: Lengyel Andor
Bereczki Ivett: Hogyan jött az életedbe a fotózás és videózás?
Temesi Ádám: A videózás nekem a görkori miatt indult el. A telepen a srácokkal rákerestünk különböző weboldalakon ilyen témájú videókra és egy idő után mi is akartunk csinálni hasonlót. Akkoriban nagyon sokat utaztunk édesapám munkájából kifolyólag. Épp Brüsszelben laktunk és apukám vett egy webkamerát, amivel az itthoniakkal tartottuk a kapcsolatot. Volt egy minimális memóriája és azzal csináltunk videókat is. Aztán a huszadik szülinapomra kaptam egy videókamerát és a haverokkal csináltunk egy filmet, amit aztán feltöltöttem egy amatőr fotós oldalra és tetszett a többieknek. Ott ismertem meg a jelenlegi kollégámat, Derzsy Andrást, akivel a StudioX-et csináljuk. Nekem a mai napig a fő vonal a videó, de a fotó mindig is megvolt mellette.
B.I.: Ezután kezdtetek el komolyabban foglalkozni a videózással?
T.Á.: Eleinte csak amatőr felvételeket csináltunk. András akkor a Magyar Televíziónál dolgozott, mint képvágó és megmutatta bent az anyagainkat. Volt egy gyerekműsor, amihez kellett egy külső bejátszó és kipróbáltak minket. A rákövetkező nyáron megkaptuk az egész nyári adást, amit külső helyszínen forgattunk. Aztán valaki megkeresett minket videóklipkészítéssel és innentől elindult a dolog.
B.I.: Miben más a fotó és a videó számodra?
T.Á.: Nem könnyű a kettőt egyszerre csinálni. Amikor állóképben gondolkozom akkor rááll az agyam, hogy azt az adott pillanatot kell elkapnom. Mozgóképben pedig a pillanatok sorozatát kell összefűzni és nehéz a két vágány között váltani.
B.I.: A saját projektek és a megrendelésre készült anyagok mennyire térnek el egymástól?
T.Á.: Nem mindig vannak konkrét ötleteim, inkább megérzésből dolgozom. Holnap is megyünk egy portréfotózásra és csak a helyszínt tudom, ami nagyon tetszik. Nem tudom, hogy mit szeretnék pontosan, de az érzés megvan. De olyan is van, hogy van egy elképzelésem és azt szeretném megvalósítani, ilyen a LOOKALIVE (Ádám videósorozata – a szerk.). De az is közben rajzolódott ki, hogy pontosan milyen lesz. A megrendeléseknél általában egy ötlettel keresnek meg. Van egy kiindulópont, amit együtt formálunk tovább.
B.I.: Gyakran fotózol városi környezetben. Mindig keresed az izgalmas helyszíneket?
T.Á.: Van olyan, hogy ülök a villamoson és látok valamit, ami megtetszik. Nagyon sokszor nem is tudom, hogy az adott helyszín mire lesz jó később. Aztán a megfelelő fényekben működik a dolog. Egyébként van, hogy jegyzeteket csinálok vagy a telefonban a GPS koordináták alapján visszakeresem az adott pontot egy későbbi fotózás kapcsán.
B.I.: Mit jelent neked a LOOKALIVE?
T.Á.: Az volt a célom, hogy minden hónapban összerakjak egy videót arról, hogy milyen az életem, mi történik velem. Elsősorban magamnak szerettem volna csinálni, nem tudtam, hogy beszélni is fogok benne. Olyan videókat képzeltem el, mint a legelső, a decemberi. Hangulatvideókat.
B.I.: Aztán a hangulatvideók szépen kinyíltak és egyre inkább személyesebb hangvételűek lettek.
T.Á.: Érdekes volt, hogy hogyan bontakozott ki a lelkivilágom, ahogy jött a jó idő. Márciusig nem szólaltam meg a videókban, aztán elkezdtem magamban mindenfélét beszélni. Nem akartam a végeredménybe bevágni, csak a kamerába mondtam hülyeségeket a jövőbeli magamnak poénból. Egy este leültem és volt egy-egy mondat, amit aztán összevágtam és rájöttem, hogy ez működik. A következőknél már tudtam, hogy be fogom vágni és elkezdtem többet beszélni, aztán mindig jött valamilyen téma. A másik része meg az, hogy sokszor tök izgalmas életem van, rengeteg tehetséges emberrel találkozom, mindig más helyeken járok és ezt meg akartam örökíteni.
B.I.: Miről kapta a nevét a sorozat?
T.Á.: A júniust kezdtük el Kyle-lal – az amerikai fotós barátommal – forgatni és neki volt valami szövege, amivel heccelt. Valahogy úgy szól magyarul, hogy „viselkedj úgy, mintha élnél”. Miután lement ez a pár nap elkezdtem ezen gondolkozni, hogy lehet, ez jó lenne címnek. De én tényleg meg is élem az életemet, nem csak úgy teszek, ezért alakítottam át és ebből lett a LOOKALIVE. Ettől a ponttól forrta ki magát ilyenre az egész koncepció. Én azt képviselem, hogy egy sérülékeny ember vagyok, aki ugyanúgy hibázik, mint bárki, de ebből épülök. Ebbe a sorozatba inspiráló dolgokat szeretnék beletenni, ami remélem, hogy pozitív hatással van másokra is.
B.I.: A novemberi volt az utolsó epizód. Folytatni fogod?
T.Á.: Olyan szépen kivirágzott az egész. Azt szerettem benne, hogy én sem tudtam, mi lesz a következő hónapban. Most egy olyan tervem van, hogy évszakonként lesz videó. Szeretnék összerakni a tavalyi évről egy összefoglalót, de most egy kicsit alkotói válságban vagyok. Többször elkezdtem már, de nem akarom erőltetni, ez is jöjjön magától. A LOOKALIVE kihozta belőlem azt a pluszt, a váratlant, az érdekeset, amire nem számítottam. Tök jó lenne az idők végezetéig csinálni. Ha majd gyerekeim lesznek, akkor meg tudom nekik mutatni, hogy ez voltam 2019-ben és ennyi mindent csináltam. A szüleimnek is mindig megmutatom és az az érdekes, hogy a videókon keresztül még jobban megismertek, mert vannak dolgok, amikről még nekik sem feltétlenül meséltem.
B.I.: Mi a helyzet most a fotózással?
T.Á.: Azért is tűntem el videó téren, mert visszatértem a fotóhoz. Régen, amikor mentem ide-oda és nem forgattam, akkor mindig fotóztam. Amikor elkezdtem a LOOKALIVE-ot, akkor viszont átbillent a balansz. Most viszont megint sokat fotózom. Régóta szerettem volna képeket a falamra és most tele van. Összeraktam a weboldalamon egy könyvet, ami képpárokból áll. Érdekes, hogy van olyan képem, aminek öt évvel később készült el a párja.
B.I.: Milyen szakmai terveid vannak a következő időszakra?
T.Á.: Nagyon szeretnék majd csinálni egy önálló kiállítást, amiben meg tudom mutatni, hogy milyen vagyok én. Szeretek projekteken dolgozni, de nem feltétlenül csak a saját ötletemen. Nagyon szeretnék még többet forgatni. Imádom a csapatmunkát, jó lenne játékfilmet vagy sorozatot is csinálni. A fotó mindig óriási kérdőjel, mert az sokszor véletlenszerű és amilyen hatások érnek, amilyen fényeket vagy helyeket találok, oda álmodok meg egy rögtönzést és abból születik meg valami.
B.I.: Van olyan alkotó, akinek a munkája nagy hatással van rád?
T.Á.: Szoktam az Instagramon böngészni és néha rábukkanok valami olyanra, amiből egy-egy ecsetvonásnyit merítek, de inkább operatőrök munkáiból tanulok. Roger Deakins és Robert Richardson stílusa kifejezetten tetszik. Richardson Tarantinoval dolgozik együtt. Az az érdekes, hogy amikor nagyon fiatal voltam, úgy néztem a filmeket, hogy fogalmam sem volt, hogy ki rendezte, ki volt az operatőr, csak megállapítottam, hogy tetszik -e vagy sem. Amikor elkezdtem utánajárni, hogy ki csinálta ezt vagy azt, egyenként raktam össze, hogy azért tetszettek, mert ő vagy ő csinálta. Tarantino filmjeit nagyon szeretem és mindig más szinten érnek el hozzám. Lehet, hogy régen egy teljesen más része tetszett, most például imádom, ahogy kifejti a karaktereit. Az ő munkássága újra és újra visszajön.
B.I.: Egy alkotónak akkor is végig kell kicsit gondolnia a saját pályáját, amikor mentorál valakit. Te voltál már ilyen szerepben?
T.Á.: Van egy fiatal lány, aki a szeptemberi LOOKALIVE vetítésre jött el és megkérdezte, hogy tudok -e neki segíteni portréfotózásban. Épp megtanulta a gépet használni, de gondoltam, bedobom a mélyvízbe. Odaadtam neki az egyik fénymérőmet, megmutattam neki, hogyan tud befűzni egy tekercs filmet a gépbe. Kértem, hogy használja ki a fényeket, amit talál és találja ki előre a koncepciókat. Meglepően jó képei születtek. Néha lehet, hogy csak az hiányzik, hogy a megfelelő eszközt az ember kezébe add. A másik kulcs mozgatórugó, hogy nem látja viszont a képet rögtön, ezért gondolkoznia kell előre. Mindig adok neki házit és közösen megnézzük, hogy mit csinált. Lehet, hogy ez az első apró lépcsőfoka annak, hogy egyszer majd tanítani fogok másokat. Nem érzem magam tanár típusnak, de eltelt már annyi idő, hogy valamilyen szinten már kiforrott vagyok abban, amit és ahogyan csinálok és ezt jó lenne átadni másoknak is.
Fotók, videók: Temesi Ádám
Szuper volt látni Ádám lelkesedését és kíváncsiságát, nagyon szépen köszönöm neki, hogy kicsit beavatott a világába. Kövessétek őt az Instagramon és ne felejtsétek el megnézni a LOOKALIVE videókat a Youtube-on.
