Mindig csodálattal tölt el, ha találkozom valakivel, aki már egész fiatalon határozott és felismerhető művészi stílussal rendelkezik. Varga Marietta fotós pasztell színekkel játszó, építészet inspirálta világa annyira szépen definiált, hogy ezer közül felismerhető. Marietta rendkívül tudatos és alapos művész. Siófokon nőtt fel és a város a mai napig nagy hatással van rá, de bármerre jár a világban, folyamatosan az inspirációt keresi. Legutóbb vele beszélgettem a korai éveiről, kedvenc projektjeiről, az alkotáshoz fűződő viszonyáról.

Bereczki Ivett: Mikor kezdtél el érdeklődni a fotózás iránt?

Varga Marietta: Édesanyám harminckilenc évvel ezelőtt elkezdett egy nagy családi albumot, amit mi csak úgy hívtunk/hívunk, hogy Krónika. Mindig lapozgattam és később együtt hívtuk elő és rendezgettük benne a képeket. Egyébként pici koromtól kezdve bújtam az albumokat, magazinokat. Mindenféle magazinból a retró, a 60-70-es években készült képeket vadásztam. Ha egy kép megtetszett valamiért, azt kivágtam és egy külön füzetbe rendeztem. Ezek a képek inspiráltak és egy idő után azt éreztem, hogy nem csak gyűjtögetni akarom őket, hanem elkészíteni a sajátjaimat.

B.I.: Más művészeti ágban is kipróbáltad akkoriban magad?

V.M.: Jártam művészeti szakkörökre. Szerettem rajzolni, egy rövid ideig művészi tornáztam és zongoráztam is. De, ami fontosabb, általános iskolában anyukám mindig odaadta a fényképezőgépét és elvihettem magammal az osztálykirándulásokra. Utána pedig a gimnáziumban már nem csak megörökíteni akartam, ami körülöttem van, hanem létrehoztam a saját világomat és azt fotóztam le.

B.I.: Mikor volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy a fotózást hivatásként választod?

V.M.: Amikor érettségi után be kellett adni a továbbtanulási jelentkezést. Akkor én egyébként azon gondolkodtam, hogy tájépítészetet kellene tanulnom. Ami szerintem szintén egy szép szakma, de végül a fotózás mellett maradtam. Akkor még a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.) nem mertem jelentkezni, szóval végül az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban kezdtem el a két éves OKJ-s fotós képzést. Ott tanultam meg, hogy hogyan tudom manuálisan beállítani a fényképezőgépemet, minden technikai és fotótörténeti alappal ott ismerkedtem meg. Életem egyik legjobb két éve volt az oktatásban. A képzést követően próbáltam meg a MOME-t, hiszen mindig is az volt a nagy álmom. Szerencsére elsőre felvettek, így 2016-ban sikeresen meg is szereztem a diplomámat.

B.I.: Érdekes, hogy említetted, régen is a retró vonal érdekelt leginkább. Most is érezhető ez a hangulat a képeiden. Te hogyan fogalmaznád meg a saját stílusodat?

V.M.: Az egyetem alatt az utolsó években kezdett el kirajzolódni. Az biztos, hogy az építészet iszonyatosan inspirál. Azt vettem észre, hogy mindig, amikor gondolkozom egy témán, először az a legfontosabb, hogy a legmegfelelőbb helyszínt megtaláljam. A másik fontos dolog a fények használata. Fontos, hogy csak bizonyos fényekben szeretek fotózni. Illetve a harmadik elem a színek. Csak olyat fotózom, ami a saját szabályrendszerembe belefér. Ilyen szempontból nagyon tudatos vagyok. Amikor elkészítettem a My Town Siófok sorozatot, akkor ezek az elemek, ez a három számomra fontos dolog egyszerre, egy időben ott volt. Akkor találtam meg valamit, amiről tudtam, hogy az enyém.

B.I.: Említetted, hogy a helyszín kiválasztása az egyik legfontosabb. Hogy néz ki egy teljes felkészülési folyamat az esetedben?

V.M.: Hosszabb projekteknél először egy koncepció vagy téma fogalmazódik meg bennem. Ezután forrásanyagokat gyűjtök, kutatómunkát végzek. De talán a helyszínkereséssel megy el a legtöbb idő. Olvasok sok építészeti weboldalt, magazinokat, Google Maps-en megnézem a tájolást. Ha megyek valahová, mindig nyitva tartom a szemem amikor sétálok a városban vagy utazok valamerre. Amikor megvan a hely, akkor terepszemlét tartok, lefotózom. Aztán megtervezem a képeket, amiket felvázolok, megrajzolok. Amikor minden megvan, leszervezem a modellt, ha épp szükségem van rá az adott sorozathoz. Egyébként azt hiszem maga a fotózás tart a legrövidebb ideig. Előtte a megtervezés sokkal hosszabb folyamat számomra.

B.I.: A helyszínkeresés egyébként nem túl bonyolult?

V.M.: Néha igen, néha kevésbé. Szerencsére az egész keresési folyamatot nagyon szeretem. Ez olyan, mint amikor elmész bolhapiacra és kincseket keresel és amikor rátalálsz, akkor nagyon boldog vagy. Persze vannak olyan helyek, amiket végül nem használhatok, nem kapok rá engedélyt vagy nagyon drága a bérlése. De szerencsére az esetek többségében sikerül megoldani.

B.I.: A sorozatok melletti leírásaidban látszik, hogy alaposan végiggondolt koncepciókon dolgozol.

V.M.: Vannak a mélyebb hangvételű projektek, de az Instagramomon vannak olyan képeim, amik nem feltétlenül egy sorozat részei. Ez egy vizuális napló számomra. Sokszor van olyan, hogy látok valamit, amit csak lefotózok, de aztán lehet, hogy később egy nagyobb sorozatomban egy kis elemét felhasználom. Legyen az egy fény, kompozíció vagy ezek érdekes, véletlen találkozása. Sok apró részlet később össze tud állni egy egésszé.

B.I.: Sok fotód külföldön készült. Ez hogy alakult így?

V.M.: Másfél évet Londonban éltem, még az egyetem után. Ott elég intenzíven fotóztam. A nővérem Rómában lakik, ott is szerencsére lehetőségem van minél több részét megismerni a városnak. Amúgy most már igyekszem oda tervezni a jövőbeli utazásaimat, ahol tudom, hogy érdekes helyekre bukkanhatok, akár kedvenc építészeim munkáit is fellelhetem.

B.I.: Van olyan művész, aki inspirál téged és mindig visszatérsz hozzá?

V.M.: Sok kedvencem van, többek között építészek munkái tudnak nagyon inspirálni. Ilyen például Ricardo Bofil – főleg a posztmodern időszakban készült munkái –. Ő nagy kedvencem. De említhetném még Richard England-ot vagy Luis Barragán-t is. Fotósok közül nagyon szeretem Jacques Henri Lartigue-t, akinek épp most van kiállítása a Capa-ban (Capa Központ – a szerk.), amit én is megnéztem és nagyon inspiráló volt számomra. Ahogy komponál és ahogy a színeket és a fényeket használja az nagyon nagy hatással van rám. Lucien Hervé-t is nagyon szeretem, valamint William Eggleston-t és Joel Meyerowitz-ot. Festők közül muszáj még megemlítenem Edward Hopper-t és Minoru Nomata-t.

B.I.: Melyik az a projekt, amelyik nagyon megmaradt benned, amin nagyon szerettél dolgozni?

V.M.: A londoni brutalista épületekről készült sorozatot nagyon szerettem tervezni. Elsősorban nyelvtanulás miatt mentem ki Angliába. Elég intenzívek voltak a heteim mert közben dolgoztam is, de a hétvégéim azzal teltek, amivel akartam. Végiglátogattam ezeket az épületeket, majd összeállt a fejemben a sorozat. Két jó barátom tudott nekem segíteni ebben. A tervezés nagyon jó pontja volt a kint létemnek, körülbelül fél évig dolgoztam az előkészületeken, így a fotózás hétvégéje egy igazi maradandó élmény volt számomra. A másik kedvencem anyagom pedig a siófokos.

B.I.: Vannak szakmabeliek, akikkel rendszeresen együtt dolgozol?

V.M.: Igen, Albert Anna modellel, aki a MOME-n volt osztálytársam, barátnőm. A brutalista sorozatban is ő volt az egyik szereplő és egy friss anyagomban is őt láthatjátok majd viszont. Vele nagyon szeretek együtt dolgozni, mivel fotós és modell egyszerre ezért nagyon érti, amit elképzelek és könnyen meg is valósítja amiket kérek.

B.I.: Említetted, hogy gyerekkorodban több művészeti ágban kipróbáltad magad. Van olyan, amit a mai napig űzöl?

V.M.: Nem maradt meg egyik sem, de például a filmművészetet nagyon szeretem. A MOME-n az egyik kedvenc órám a filmtörténet volt. Elég sok inspirációt merítek a filmekből, főleg az operatőri, rendezői munkából.

B.I.: Miken dolgozol a következő időszakban?

V.M.: Most van egy projekt, amin hosszabb ideig szeretnék dolgozni. Annyit elmondhatok, hogy Budapesttel kapcsolatos. A városnak egy másik oldalát szeretném megmutatni. Azokat a felkéréseket szeretem egyébként, amikor szabadkezet kapok és amiből végül személyes projekt lesz. Illetve elkezdtem a balatoni retró nyaralókat felkutatni (ennek első részét itt találjátok – a szerk.), de sajnos rohamosan tűnnek el, folyamatosan újítják fel őket.

B.I.: Vannak olyan témáid, amik folytatásosak, mint ez a balatoni?

V.M.: Ezt úgy kezdtem el, hogy mindenképpen folytatásosra szeretném. Remélem, hogy tényleg lesz több része. A budapestes nem folytatásos lesz, de hosszabb ideig fog tartani. Eddig egyébként inkább rövidebb projektekben gondolkoztam – igaz, párhuzamosan még mindig csinálok ilyeneket is –, viszont mostanában elkezdtem hosszabb témákon is dolgozni. Talán azért, mert minden olyan gyorsan történik körülöttem a mindennapokban és próbálok én is megfeleli ennek, viszont úgy érzem, hogy kezdek néha belefáradni. Ráadásul így nem feltétlenül tudok elmélyedni alaposan az adott témában.

B.I.: A következő években hogyan képzeled el önmagad? Milyen álmaid vannak a szakmában?

V.M.: Az álmom, hogy egy nagyobb, komolyabb galéria képviselje a munkáimat a jövőben. Ez a nagy cél, remélem, teljesül majd.

B.I.: Ha egy kezdő fotósnak kellene tanácsot adnod a fotózással kapcsolatban, mit mondanál a szakmáról?

V.M.: Ha még csak most kóstol bele, akkor azt, hogy mindent fotózzon le, ami inspirálja. Ha mindent megörökít, ami érdekli, később ki fog kristályosodni, hogy mi is pontosan az a terület a fotózáson belül, ami a legnagyobb boldogsággal tölti el és így fog kialakulni aztán a saját képi világa is. Ha valaki komolyan gondolja a fotózást, akkor gazdasági szempontból is képezze magát, mert az egyetemről kikerülve az embernek magának kell kitalálnia, hogy hogyan működnek ezek a dolgok. Ami még fontos, ne engedje, hogy elvegyék a kedvét a fotózástól. Ha esetleg negatív megjegyzést, kritikát kapna akkor az inkább vigye még előrébb.

Fotók: Varga Marietta

Köszönöm szépen Mariettának az inspiráló beszélgetést, kíváncsian várom legújabb izgalmas projektjeit. Kövessétek ti is Instagramon és csodáljátok meg korábbi munkáit a weboldalán.