ALKOTÁS, INSPIRÁCIÓ, INTERJÚ

“A szépség és a különlegesség számít, nem pedig a tökéletesség” – interjú Németh Franciska ékszertervezővel

Nincs hozzászólás

Kíváncsiak vagytok rá, hogy hogyan születik meg egy egyedi kézműves ékszer, milyen világa lehet az alkotójának, milyen gondolatok szövik át az alkotást? Amikor először megláttam Németh Franciska varázslatos ékszereit a Je Suis Belle üzletében, tudtam, hogy vele kapcsolatban mindennek utána kell járnom. Az ő alkotói története következik.

 

 Fotó: Dombóvári Judit

 

Bereczki Ivett: Vissza tudsz emlékezni, mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

Németh Franciska: Mindig jelen volt az életemben a kreatív vonal. Jártam agyag szakkörre, rajzolni. Jó ízlésem volt, szép dolgokat csináltam, de nem volt egy konkrét irány, amiben kifejezetten jó lettem volna. Amikor eljött a pályaválasztás, felcsaptam a felvételikönyvet és megláttam a Képző (Magyar Képzőművészeti Egyetem – a szerk.) képgrafikus szakját. Az érettségi előtti évben elkezdtem járni rajzkörbe egy idős festőhöz Székesfehérváron (Franciska Székesfehérváron nőtt fel – a szerk.). Az utolsó évben jelentkeztem a Képző egy hónapos intenzív felkészítő kurzusára. Utána pedig Budapestre jártam rajzolni heti két-három alkalommal. Komolyan gondoltam, viszont egy dolog hiányzott. Nem szerzett akkora örömet a rajzolás folyamata, mint a kész rajz, a szép végeredmény. Kicsit szenvedtem vele, hogy ezt is, meg azt is le kell mérni, és láttam, hogy ez másoknak jobban megy.

 

 

B.I.: Végül hová adtad be a jelentkezésedet?

N.F.: Elmentem a Képzőre felvételizni, de a második fordulóban kiestem. Valamennyire a fejemben volt, hogy ez nehéz lesz és nagyon sokan jelentkeznek, ezért bejelöltem művészettörténet szakokat is, mert az is érdekelt. Megkaptam az értesítést, hogy a pontjaim alapján bekerültem a Pázmány művészettörténet szakjára. Úgy gondoltam, hogy elmegyek egy évre, aztán újra megpróbálom a rajzot. Elkezdtem és rájöttem, hogy sokkal jobban szeretem a művészettörténetet, mint a rajzolást valaha.

B.I.: Hogyan kerültél kapcsolatba az ékszerkészítéssel?

N.F.: Nagyon hiányzott valami kézzelfogható alkotó tevékenység a művészettörténet mellé. Jelentkeztem a mesterképzésre is, fel is vettek, de szerettem volna megtanulni egy szakmát. Megjött az értesítés, hogy felvettek mesterképzésre, de közben rákerestem a Práter utca (Budapesti Komplex SZC Kézművesipari Szakgimnáziuma – a szerk.) ötvös szakjára. A felvételi dróthajlítás, fűrészelés és reszelés volt. Úgy gondoltam, ezt én is meg tudom csinálni.

 

 

B.I.: Ez pontosan mit takart? A kézügyességedre voltak kíváncsiak a felvételin?

N.F.: Gyakorlatilag igen. A mesterképzés utolsó évében elmentem a Práterbe előkészítőre és kiderült, hogy ez igazából egy nehéz dolog. Van az A4-es papíron egy minta és tökéletesen olyanra kell fogókkal, szerszámokkal, kézzel hajlítani a drótot, mint ami ott van. Ez nagyon jól mérhető, ránézésre látszik, ha valami nem tökéletes és mi tized milliméterekre mértük. Évekig nehéz volt számomra, hogy hiába igyekeztem nem tudtam tökéleteset csinálni, viszont nagyon jókat terveztem és élveztem kivitelezni. A művészettörténet miatt rettenetesen nagy képanyag volt a fejemben és idősebb is voltam a többieknél. Ezt a tapasztalatot felhasználtam az egyedi tárgyakban.

B.I.: Az ötvös képzést még az egyetem mellett kezdted el?

N.F.: Igen, ezalatt jártam a mesterképzésre is. Ez az iskola nappali képzés volt, nyáron egy hónapos gyakorlattal. Emellett még dolgoztam is, egy kisebb filmes irodánál voltam asszisztens. Elképesztően nehéz volt, de nagyon örülök neki, hogy végigcsináltam a két év – fémműves ötvös – alapképzést, aztán az egy éves aranyművességet. Az aranyművesség egyébként nem azt jelenti, mint amire elsőre gondolnánk, hogy arannyal kell dolgozni. Az aranyműves a testen hordott dolgokat készíti el, gyűrűket, fülbevalókat, láncokat, ami akár készülhet ezüstből is.

 

 

B.I.: A képzés után már egyértelmű volt, hogy ékszerekkel szeretnél foglalkozni?

N.F.: Igen, ekkor már teljes szívvel beleálltam és elég határozottan eldöntöttem, hogy ebből ékszerek lesznek. Már csak azért is, mert picit idősebb voltam, mint a többiek. Az is egy lehetőség, hogy a képzés után elmész tanulni egy ötvös mellé és tökéletesen megtanulsz mindent. Az én életembe viszont ez már nem fért bele, mert későn kezdtem, ezért úgy döntöttem, hogy elindulok egyedül.

B.I.: Ez hogyan nézett ki, mi volt az első lépés?

N.F.: Először kellett találnom egy műhelyt, ahol tudok dolgozni. Ezután egy kicsit minden varázslatosan történt.

 

 

B.I.: Hogyan kerültél a Je Suis Belle tervezőivel kapcsolatba?

N.F.: Egyszer csak kaptam egy e-mailt a Dalmától (Dévényi Dalma, a Je Suis Belle egyik tervezője – a szerk.), hogy nem ismernek még engem, de ötvösöket keresnek a hamarosan nyíló üzletükbe. Az egyik közös ismerősünktől hallották, hogy én is csinálok ékszereket, de nem találtak rólam semmit az interneten, akkor még nem volt Instagram oldalam sem. Barátoknak készítettem ékszereketés jegygyűrűket, és terveztem néhány saját dolgot is, például az Ékszerek Éjszakájára. Küldtem Dalmának fotókat és meglátogatott a műhelyben. Nagyon tetszett neki, amit csinálok. Aztán bemutatott Tibinek is (Kiss Tibi, a Je Suis Belle tervezője – a szerk.). Megbeszéltük, hogy mit szeretnének és döntöttem. Lesz egy saját márkám.

B.I.: Milyen érzés volt, hogy egy ennyire profi tervezőpárossal dolgozhatsz együtt?

N.F.: Eleinte nagyon-nagyon ijesztő volt, mert ők tizenöt éve építenek egy elismert márkát. Emiatt nagyon izgultam, de végül belevágtam. Aztán mindig meglátogattam őket, ahogy épült-szépült a bolt és gondolkoztam, hogy mi legyen a márkanevem. Hiába voltak ötleteim, azt éreztem, hogy azok a szavak nem én vagyok. Végülis abban egyeztünk meg, hogy nem kötelező, hogy legyen külön márkanevem, ha nem érzem a magaménak. Így maradt a saját nevem.

B.I.: Milyen instrukciókat kaptál Dalmáéktól a tervezéshez?

N.F.: Mindent rám bíztak. Kicsit nekik is nehéz volt, mert nem voltak előző kollekcióim, de amiket eddig csináltam, azok nagyon tetszettek nekik. Így a részükről ez egy bizalmi kérdés volt. Azt beszéltük meg, hogy évente legyen két kollekcióm, illetve egy-két különlegesebb darab, olyan, amilyet én szeretnék. Nem vagyok exkluzívan csak az ő márkájuk, eladhatok máshol is, de szeretnék, ha az a kis üzlet az otthonom lenne.

 

 

B.I.: Hogyan határoznád meg a stílusodat?

N.F.: Szeretem az egyedi nagy, köves, színes dolgokat, illetve a letisztult, 70-es évek nagy Vogue Italia klipszeket. De van néhány ezüst gyűrűm is a boltban,és klasszikus alakú fülbevalóim. Fogok köves nyakláncokat, medálokat is készíteni.

B.I.: Hogyan néz ki esetedben az alkotói folyamat? Említetted, hogy nagy képi anyag van a fejedben, ami inspirációként szolgál.

N.F.: Több, mint húsz év női magazin olvasás az egyik inspirációs forrásom. Nagynéném egy ideig Angliában élt és mindig hozta a 90-es évekbeli brit Vogue-okat. Egyébként mindig adott egy anyag és nagyjából tudom, hogy abból mit szeretnék – hogy fog kinézni, hány gramm lehet –. Általában fülbevalókat tervezek, mert ez az archoz legközelebbi dolog. Van egy óriási asztal a műhelyben és kirakom oda fehér papírra a köveimet. Szín és méret szerint elkezdek csoportokat alkotni. Órákig nézegetem és tologatom őket. Ez az egyik kedvenc részem a folyamatban. A másik, hogy szeretem a szabálytalan alakokat, ezért sok mindent kalapáccsal oldok meg. A kedvenc köveim különböző módon kristályosodnak. Ha rácsapsz kalapáccsal egy fluoritra, kicsi rombuszokra fog szétesni. Az optikai kalcitból, egyre kisebb kockák lesznek. Az ametiszt pedig nagyon kiszámíthatatlan.

 

B.I.: Az anyagbeszerzés hogyan történik?

N.F.: Imádok ásványvásárokra járni és vannak köves ismerőseim is. Legutóbb egy nagyon sötét zöld dioptázt használtam, ahhoz kellett egy ismerősöm segítsége. A kövek és a színek, amik megfognak tervezéskor. Nagyjából tudom, hogy mit szeretnék és azért kihez érdemes fordulni.

B.I.: Említetted, hogy korábban frusztrált, hogy nem tudtál „tökéleteset” alkotni. Szerintem a tökéletlenség a munkáidban, mint szépség fogalmazható meg.

N.F.: Ezeket a természetesebb formákat amúgy mindig kiegészíti egy egyszerű geometrikus alakzat, de én is azt szeretem benne, hogy tökéletlen. Rendesek voltak a tanáraim, mert sosem bántottak emiatt. Most már kevésbé stresszelek ezen. Nem egyforma a két része az ékszernek, mert két különböző kőből készül. A szépség és a különlegesség számít, nem pedig a tökéletesség.

 

 

B.I.: Illetve nem is muszáj egy fülbevalónak párban lennie, igaz?

N.F.: Igen, én nagyon szeretném, ha többen így hordanák. Szerintem ez a koncepció nagyon illik a Je Suis Belle-hez. Jó helye van ott az ékszereknek.

B.I.: Mesélnél egy kicsit az új kollekciódról?

N.F.: Ez kifejezetten az anyagból kiinduló kollekció. Ásványvásáron megláttam a lepidolit követ. Nagyon vékony lapokban kristályosodik. Utána is olvastam, régi konvektoroknálhasználtak hasonló anyagot, a muszkovit csillámot, mert nagyon jók a hőtűrő képességei. Tudtam, hogy létezik ez a kő és tanultunk is róla az iskolában, de nem láttam még korábban. Vettem magamnak és kísérleteztem vele. Gyönyörűen csillog és rendkívül könnyű. Annyira szép, lila. Kicsit Franciska lila színű. A vastagabb darabokat acélvonalzóval leválasztottam. Nagyjából kinéztem, hogy egy szelet egy milliméter legyen. Ezeket a szeleteket öltöztettem fel a kedvenc köveimmel. Piritet mindig használok, illetve ametisztet, azuritot és dioptázt. De csináltam két ékszerpárt is, ami hasonlít az előzőekhez.

 

 

B.I.: Az eddig munkáidból melyik a kedvenc darabod?

N.F.: Nagyon érdekes, mindig a három gyűrűmet szoktam mondani. Volt az Ékszerek Éjszakája verseny az iskola második évében és a nyáriszünetben dolgoztam rajta. Nagy szerepe volt ebben a projektben Marosi Lászlónak, a MOME-n végzett fémműves formatervező tanáromnak. Az ő segítségével terveztem és kiviteleztem a gyűrűket. Előtte még dolgoztam a filmes irodában és magyar feltalálókról készítettek dokumentumfilmet. Az egyik termék volt az alumíniumhab, amiből volt is az irodában és nekem nagyon tetszettek a tulajdonságai. Könnyű, szivacsos, gyönyörű fém. Ennek a habnak három különböző textúráját készítettem el. Egy nagyon felkovácsolt, tömörített verziót, egy könnyűt, légieset és egy kereket. Emellett lávakőt és nyers ként használtam, ami nem való ékszernek és pokol illata van. Az ezüstöt befeketíti, de gyönyörű halványsárga színe van. Egy korall darab volt a harmadik. Az volt az elméletem, hogy készítek egy ezüstgyűrűt és feldíszítem ezekkel a törékeny, nem ékszernek való anyagokkal. A három gyűrűt ahogy hordja majd az ember és neki ütődik dolgoknak vagy az eső eláztatja mindig lepattannak majd belőle kisebb darabok, változik és alakul az eredeti forma, és a legvégén egy minimalista ezüstgyűrűje marad. De az a helyzet, hogy nem akarnak eltörni ezek az anyagok, nagyon jól bírják. A korallos egyébként a Hegyi Dóri gyűrűje, akit két éves korom óta ismerek.

 

 

B.I.: Van valamilyen álom a fejedben a márkával kapcsolatban, amit mindenképpen szeretnél megvalósítani?

N.F.: Szeretném, hogy évente legyen két erős kollekcióm és szeretnék a következő években arra koncentrálni, hogy legyen egy európai bázisom. De egyébként van egy üzlet, amit kinéztem Instagramon, Arizonában az Avenue Boutique Tucson nevű boltot. Annyira tetszik a stílusa és szeretném, ha ott lehetnének az ékszereim. Nagyon örülök annak is, hogy egyre több embert ismerek meg és szívesen fordulnak hozzám fotósok, stylistok is. Legutóbb pedig Szőke Abigéllal (az Akik maradtak című Oscar-díj esélyes film női főszereplője – a szerk.) találkoztam és neki adtam néhány ékszert. Illetve vásárlóim is küldenek képeket magukról, ahogy hordják az ékszereimet. Erről mindenképpen szeretnék kirakni egy albumot majd. Nagyon jó érzés örömet szerezni szép tárgyakkal.

 

 

Fotók: Dombóvári Judit

 

Csodáljátok meg ti is Franciska gyönyörű ékszereit a Je Suis Belle budapesti főhadiszállásán és kövessétek őt Instagramon. Nagyon szépen köszönöm neki beszélgetést!

FILM, INSPIRÁCIÓ, INTERJÚ

Egy magyar lány meséje az angyalok városában – interjú Tóth Gabriella színésznővel

Nincs hozzászólás

Gondolkoztatok már azon, milyen lehet Amerikában magyar színészként helytállni? A gyönyörű és tehetséges Tóth Gabriella pontosan erre a kérdésre keresi a választ néhány éve. Gabi sok évnyi modellkedéssel a háta mögött költözött ki Los Angelesbe, hogy kipróbálja magát a filmszakmában. Kitartásának és szorgalmának köszönhetően a reklámfilmek mellett egyre több filmes szerepben bizonyíthat. A szakma kihívásairól, saját tapasztalatairól és személyes fejlődéséről mesélt nekem kilenc óra időeltolódással, videóchaten, két casting között.

 

Fotó: Konstantin Smola

 

Bereczki Ivett: Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni?

Tóth Gabriella: Mindig a megérzéseim alapján indultam el valami felé. Pszichológusnak készültem, de lecsúsztam pár ponttal az egyetemi felvételin. Igazából nem bánom, hogy végül így alakult, de sosem késő, valamikor lehet, hogy elkezdem majd. Egyébként arra emlékszem, hogy kislányként mindig a tükör előtt pózoltam. Később vonzott a modellek világa, viszont mivel elég alacsony vagyok, ezért nem jártam annyira utána a dolognak. Aztán később egy fotós készített rólam pár képet és végül nyolc-tíz évig modellkedtem. Viszont egy ponton túl már nem volt benne kihívás számomra, kicsit felnőttem és már máshogy kezdtem szemlélni a világot, másra vágytam. 

B.I.: Miért költöztél ki végül Amerikába?

T.G.: Seattle-ben dolgoztam, az addigi legnagyobb munkámon, egy kozmetikai márka kampányán. Ott ismerkedtem meg egy spanyol lánnyal, aki itt élt Los Angelesben. Ő kérdezte, hogy miért nem költözöm ki. Megadta az ügynöke elérhetőségét és elküldtem az önéletrajzomat. Huszonnyolc éves voltam és azt gondoltam, hogy ha most nem próbálom meg, akkor lehet, hogy később már nem is fogom. Nem tervezgettem sokat, belevágtam. Aztán elkezdtem egy színészet kurzust, ami nagyon tetszett. Los Angelesben a reklámszakma virágzik és ezeknél a munkáknál nem számít milyen magas vagy, hanem vannak trendek, bizonyos karakterek, amiket az adott időszakban keresnek.

 

Fotó: Konstantin Smola

 

B.I.: Hogy nézett ki ez a színészet kurzus?

T.G.: Nagyon sok ilyen iskola van. Többet is kipróbáltam. Teljesen más stílusban tanít minden iskola. Van egy most is aktív színész, aki workshopokat tart. Sok másikat kipróbáltam már, de ez vált be a legjobban. Egyébként valaki mesélte, hogy körülbelül hatszáz színésziskola van itt.

B.I.: Ekkor már tudtad, hogy a színészetbe akarsz minden energiát befektetni?

T.G.: Most azt érzem, hogy ez az, amit tudnék egész életemben csinálni. De ez is kicsit lassan alakult ki bennem. Annyira irigylem azokat az embereket, akik pontosan tudják, hogy mit szeretnének csinálni az életükben. Nálam ez egy belső vívódás, mert persze vannak negatív oldalai is. Nehéz, hogy sok visszautasítás van, de el kell fogadni, hogy nem kaphatsz meg minden munkát.

B.I.: Hogy működik a filmszakma Los Angelesben?

T.G.: Vannak weboldalak, ahová felteszik a munkákat és lehet jelentkezni. De a legjobb stúdió filmes munkákat nem rakják ki ezekre az oldalakra, azokról ügynökön keresztül értesülsz. Viszont én addig nem akarok filmes ügynököt – reklámügynököm van –, amíg nem érzem késznek magam rá. Leginkább indie (independent, vagyis független filmek – a szerk.) vagy diploma filmeket szoktak felrakni ezekre az oldalakra. Van egy szakszervezet, amihez nagyon jó, ha bejutsz. Viszont, ha nincs elég kredited az önéletrajzodban, akkor ott is nehéz versenyezni. A szakszervezeti tagság fontos amikor egy színész egy bizonyos szinten van. Meg kell találni rá a megfelelő időt minden karrierben. Az indie filmek is jók, ezeknek köszönhetően az ember több filmben is kipróbálhatja magát. Én még az elején vagyok, de nem akarok elébe menni semminek. Emberileg is fel kell nőni a színészethez. Ha állandóan feszengsz és nem vagy magabiztos, az hatással van a munkádra.

 

Videó: Nick Peterson

 

B.I.: Ha jól gondolom, a színészethez nagy szükség van alapos önismeretre is.

T.G.: Úgy érzem, hogy emberileg nagyon sokat fejlődtem és még mindig fejlődnöm kell. Nagyon sokat változtam mióta kiköltöztem. Jöttek nehézségek, amiken túl kellett lépnem és még mindig tanulok magamról. Magánemberként is jó ez, hiszen boldogabb leszel, ha elfogadod önmagadat és nem haragszol magadra, ha valami nem jön össze.

B.I.: Hogyan birkózol meg a családod, a barátaid hiányával?

T.G.: Nagyon nehéz, hogy nincsenek itt, de szerencsére a barátom nagyon sokat segít. Az amerikaik nagyon kedvesek és barátságosak, de úgy látom, hogy nehéz elmélyíteni egy barátságot. A tavalyi film (Blood from Stone – a szerk.) forgatásánál egy hónapig együtt éltünk a stábbal és szuper volt. Ott szereztem egy jóbarátot, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot.

 

Fotó: Geoff Ryan

 

B.I.: Az európai film is vonz?

T.G.: Igen. Úgy szeretném, hogy legközelebb egy hónapra megyek haza és akkor fel tudok keresni ügynökségeket. Személyesen szeretnék majd ennek utánajárni, mert tudom, hogy nagyon sok minden történik otthon filmes berkekben.

B.I.: Mesélsz az eddigi szerepeidről?

T.G.: A tavalyi mozifilmet úgy kaptam meg, hogy akkor nem jelentkeztem sok mindenre és nagyon meglepődtem, hogy az enyém a szerep. Sosem csináltam még ilyet és nagy kihívás volt (Gabi játszotta a női főszereplőt – a szerk.), de mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Egy házban éltünk együtt és Vegasban forgattunk. Egy vámpírt játszottam, de műfaját tekintve ez nem egy klasszikus horrorfilm. Szerettem, hogy nagyon kettős volt a személyisége a karakteremnek, közel éreztem magamhoz. Szerencsém volt, mert amúgy nehéz olyan sztorikat találni, amiben izgalmas és összetett a női szereplő. Amúgy amin legutóbb dolgoztam, az egy csak nőkből álló rendezőiskola zárófilmje. Azt is nagyon élveztem.

B.I.: Mik a távolabbi terveid a szakmában?

T.G.: Az a cél, hogy olyan filmeket csináljak, amik tényleg érdekelnek és van mondanivalójuk. Nekem nagyon fontos, hogy megmozgasson bennem valamit a történet és a karakter. Persze az is fontos, hogy mindebből meg is tudjak élni. Mindenképpen szeretnék egy ügynököt, szerencsére kaptam már egy-két érdeklődést.

B.I.: Amerikában képzeled el önmagad?

T.G.: Az első pár évben nem voltam még benne biztos, hogy itt akarok maradni, hiszen nagy kultúrsokk volt számomra Los Angeles. De egy pár év után nagyon megszerettem az életet itt, és el tudom képzelni, hogy itt telepedem le. Vagy akár ingázom LA és Budapest között.

B.I..: Kik azok a színészek, rendezők, akik inspirálnak?

T.G.: Uma Thurman és Rosamund Pike. Rendezők közül Tarantino a kedvencem. Egyébként sokféle filmet szeretek. Mondjuk szuperhősös filmeket nem igazán nézek, de egy szuperhőst is szívesen eljátszanék. Imádom a dokumentumfilmeket is. Sorozatból néhányat nézek csak, a film formátum közelebb áll hozzám, de például a Stranger Things-et nagyon szerettem.

B.I.: Tudnál tanácsot adni azoknak, akik a színészettel kacérkodnak?

T.G.: Nincs egy egyenes út, amit követni kell. Nem tudja az ember, hogy hova fog bizonyos dolog vezetni. Sok múlik a szerencsén is. De legyen hite abban, hogy valami jó fog jönni, ami rá vár. Fontos, hogy szeresse magát az ember. A múltban sokszor gondoltam, hogy rosszul csináltam valamit, de ezt nem szabad. Sokszor nem rajtad múlik, hogy megkapsz –e egy szerepet. Ezt meg kell tanulni kezelni, különben csak szorongást szül és nem visz a céljaid felé.

 

Fotó: Hunter Hampton

 

Köszönöm szépen ezt a cseppet sem hétköznapi beszélgetést! Cseh Eszter Sárának pedig köszönöm, hogy összekötött minket Gabival az interjú erejéig. Ha szeretnétek nyomonkövetni Gabi kalandos útját a színészi pályán, kövessétek Instagramon. Az IMDb oldalán és a weboldalán pedig megtaláljátok a korábbi munkáit.

ALKOTÁS, FOTÓ, INSPIRÁCIÓ, INTERJÚ

Helyek, színek, fények összhangja – interjú Varga Marietta fotóssal

Nincs hozzászólás

Mindig csodálattal tölt el, ha találkozom valakivel, aki már egész fiatalon határozott és felismerhető művészi stílussal rendelkezik. Varga Marietta fotós pasztell színekkel játszó, építészet inspirálta világa annyira szépen definiált, hogy ezer közül felismerhető. Marietta rendkívül tudatos és alapos művész. Siófokon nőtt fel és a város a mai napig nagy hatással van rá, de bármerre jár a világban, folyamatosan az inspirációt keresi. Legutóbb vele beszélgettem a korai éveiről, kedvenc projektjeiről, az alkotáshoz fűződő viszonyáról.

 

  

Bereczki Ivett: Mikor kezdtél el érdeklődni a fotózás iránt?

Varga Marietta: Édesanyám harminckilenc évvel ezelőtt elkezdett egy nagy családi albumot, amit mi csak úgy hívtunk/hívunk, hogy Krónika. Mindig lapozgattam és később együtt hívtuk elő és rendezgettük benne a képeket. Egyébként pici koromtól kezdve bújtam az albumokat, magazinokat. Mindenféle magazinból a retró, a 60-70-es években készült képeket vadásztam. Ha egy kép megtetszett valamiért, azt kivágtam és egy külön füzetbe rendeztem. Ezek a képek inspiráltak és egy idő után azt éreztem, hogy nem csak gyűjtögetni akarom őket, hanem elkészíteni a sajátjaimat.

B.I.: Más művészeti ágban is kipróbáltad akkoriban magad?

V.M.: Jártam művészeti szakkörökre. Szerettem rajzolni, egy rövid ideig művészi tornáztam és zongoráztam is. De, ami fontosabb, általános iskolában anyukám mindig odaadta a fényképezőgépét és elvihettem magammal az osztálykirándulásokra. Utána pedig a gimnáziumban már nem csak megörökíteni akartam, ami körülöttem van, hanem létrehoztam a saját világomat és azt fotóztam le.

 

 

B.I.: Mikor volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy a fotózást hivatásként választod?

V.M.: Amikor érettségi után be kellett adni a továbbtanulási jelentkezést. Akkor én egyébként azon gondolkodtam, hogy tájépítészetet kellene tanulnom. Ami szerintem szintén egy szép szakma, de végül a fotózás mellett maradtam. Akkor még a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.) nem mertem jelentkezni, szóval végül az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban kezdtem el a két éves OKJ-s fotós képzést. Ott tanultam meg, hogy hogyan tudom manuálisan beállítani a fényképezőgépemet, minden technikai és fotótörténeti alappal ott ismerkedtem meg. Életem egyik legjobb két éve volt az oktatásban. A képzést követően próbáltam meg a MOME-t, hiszen mindig is az volt a nagy álmom. Szerencsére elsőre felvettek, így 2016-ban sikeresen meg is szereztem a diplomámat.

B.I.: Érdekes, hogy említetted, régen is a retró vonal érdekelt leginkább. Most is érezhető ez a hangulat a képeiden. Te hogyan fogalmaznád meg a saját stílusodat?

V.M.: Az egyetem alatt az utolsó években kezdett el kirajzolódni. Az biztos, hogy az építészet iszonyatosan inspirál. Azt vettem észre, hogy mindig, amikor gondolkozom egy témán, először az a legfontosabb, hogy a legmegfelelőbb helyszínt megtaláljam. A másik fontos dolog a fények használata. Fontos, hogy csak bizonyos fényekben szeretek fotózni. Illetve a harmadik elem a színek. Csak olyat fotózom, ami a saját szabályrendszerembe belefér. Ilyen szempontból nagyon tudatos vagyok. Amikor elkészítettem a My Town Siófok sorozatot, akkor ezek az elemek, ez a három számomra fontos dolog egyszerre, egy időben ott volt. Akkor találtam meg valamit, amiről tudtam, hogy az enyém.

 

 

 

B.I.: Említetted, hogy a helyszín kiválasztása az egyik legfontosabb. Hogy néz ki egy teljes felkészülési folyamat az esetedben?

V.M.: Hosszabb projekteknél először egy koncepció vagy téma fogalmazódik meg bennem. Ezután forrásanyagokat gyűjtök, kutatómunkát végzek. De talán a helyszínkereséssel megy el a legtöbb idő. Olvasok sok építészeti weboldalt, magazinokat, Google Maps-en megnézem a tájolást. Ha megyek valahová, mindig nyitva tartom a szemem amikor sétálok a városban vagy utazok valamerre. Amikor megvan a hely, akkor terepszemlét tartok, lefotózom. Aztán megtervezem a képeket, amiket felvázolok, megrajzolok. Amikor minden megvan, leszervezem a modellt, ha épp szükségem van rá az adott sorozathoz. Egyébként azt hiszem maga a fotózás tart a legrövidebb ideig. Előtte a megtervezés sokkal hosszabb folyamat számomra.

B.I.: A helyszínkeresés egyébként nem túl bonyolult?

V.M.: Néha igen, néha kevésbé. Szerencsére az egész keresési folyamatot nagyon szeretem. Ez olyan, mint amikor elmész bolhapiacra és kincseket keresel és amikor rátalálsz, akkor nagyon boldog vagy. Persze vannak olyan helyek, amiket végül nem használhatok, nem kapok rá engedélyt vagy nagyon drága a bérlése. De szerencsére az esetek többségében sikerül megoldani.

B.I.: A sorozatok melletti leírásaidban látszik, hogy alaposan végiggondolt koncepciókon dolgozol.

V.M.: Vannak a mélyebb hangvételű projektek, de az Instagramomon vannak olyan képeim, amik nem feltétlenül egy sorozat részei. Ez egy vizuális napló számomra. Sokszor van olyan, hogy látok valamit, amit csak lefotózok, de aztán lehet, hogy később egy nagyobb sorozatomban egy kis elemét felhasználom. Legyen az egy fény, kompozíció vagy ezek érdekes, véletlen találkozása. Sok apró részlet később össze tud állni egy egésszé.

 

 

B.I.: Sok fotód külföldön készült. Ez hogy alakult így?

V.M.: Másfél évet Londonban éltem, még az egyetem után. Ott elég intenzíven fotóztam. A nővérem Rómában lakik, ott is szerencsére lehetőségem van minél több részét megismerni a városnak. Amúgy most már igyekszem oda tervezni a jövőbeli utazásaimat, ahol tudom, hogy érdekes helyekre bukkanhatok, akár kedvenc építészeim munkáit is fellelhetem.

B.I.: Van olyan művész, aki inspirál téged és mindig visszatérsz hozzá?

V.M.: Sok kedvencem van, többek között építészek munkái tudnak nagyon inspirálni. Ilyen például Ricardo Bofil – főleg a posztmodern időszakban készült munkái –. Ő nagy kedvencem. De említhetném még Richard England-ot vagy Luis Barragán-t is. Fotósok közül nagyon szeretem Jacques Henri Lartigue-t, akinek épp most van kiállítása a Capa-ban (Capa Központ – a szerk.), amit én is megnéztem és nagyon inspiráló volt számomra. Ahogy komponál és ahogy a színeket és a fényeket használja az nagyon nagy hatással van rám. Lucien Hervé-t is nagyon szeretem, valamint William Eggleston-t és Joel Meyerowitz-ot. Festők közül muszáj még megemlítenem Edward Hopper-t és Minoru Nomata-t.

 

 

B.I.: Melyik az a projekt, amelyik nagyon megmaradt benned, amin nagyon szerettél dolgozni?

V.M.: A londoni brutalista épületekről készült sorozatot nagyon szerettem tervezni. Elsősorban nyelvtanulás miatt mentem ki Angliába. Elég intenzívek voltak a heteim mert közben dolgoztam is, de a hétvégéim azzal teltek, amivel akartam. Végiglátogattam ezeket az épületeket, majd összeállt a fejemben a sorozat. Két jó barátom tudott nekem segíteni ebben. A tervezés nagyon jó pontja volt a kint létemnek, körülbelül fél évig dolgoztam az előkészületeken, így a fotózás hétvégéje egy igazi maradandó élmény volt számomra. A másik kedvencem anyagom pedig a siófokos.

 

 

 

B.I.: Vannak szakmabeliek, akikkel rendszeresen együtt dolgozol?

V.M.: Igen, Albert Anna modellel, aki a MOME-n volt osztálytársam, barátnőm. A brutalista sorozatban is ő volt az egyik szereplő és egy friss anyagomban is őt láthatjátok majd viszont. Vele nagyon szeretek együtt dolgozni, mivel fotós és modell egyszerre ezért nagyon érti, amit elképzelek és könnyen meg is valósítja amiket kérek.

B.I.: Említetted, hogy gyerekkorodban több művészeti ágban kipróbáltad magad. Van olyan, amit a mai napig űzöl?

V.M.: Nem maradt meg egyik sem, de például a filmművészetet nagyon szeretem. A MOME-n az egyik kedvenc órám a filmtörténet volt. Elég sok inspirációt merítek a filmekből, főleg az operatőri, rendezői munkából.

B.I.: Miken dolgozol a következő időszakban?

V.M.: Most van egy projekt, amin hosszabb ideig szeretnék dolgozni. Annyit elmondhatok, hogy Budapesttel kapcsolatos. A városnak egy másik oldalát szeretném megmutatni. Azokat a felkéréseket szeretem egyébként, amikor szabadkezet kapok és amiből végül személyes projekt lesz. Illetve elkezdtem a balatoni retró nyaralókat felkutatni (ennek első részét itt találjátok – a szerk.), de sajnos rohamosan tűnnek el, folyamatosan újítják fel őket.

 

 

 

B.I.: Vannak olyan témáid, amik folytatásosak, mint ez a balatoni?

V.M.: Ezt úgy kezdtem el, hogy mindenképpen folytatásosra szeretném. Remélem, hogy tényleg lesz több része. A budapestes nem folytatásos lesz, de hosszabb ideig fog tartani. Eddig egyébként inkább rövidebb projektekben gondolkoztam – igaz, párhuzamosan még mindig csinálok ilyeneket is –, viszont mostanában elkezdtem hosszabb témákon is dolgozni. Talán azért, mert minden olyan gyorsan történik körülöttem a mindennapokban és próbálok én is megfeleli ennek, viszont úgy érzem, hogy kezdek néha belefáradni. Ráadásul így nem feltétlenül tudok elmélyedni alaposan az adott témában.

B.I.: A következő években hogyan képzeled el önmagad? Milyen álmaid vannak a szakmában?

V.M.: Az álmom, hogy egy nagyobb, komolyabb galéria képviselje a munkáimat a jövőben. Ez a nagy cél, remélem, teljesül majd.

 

 

B.I.: Ha egy kezdő fotósnak kellene tanácsot adnod a fotózással kapcsolatban, mit mondanál a szakmáról?

V.M.: Ha még csak most kóstol bele, akkor azt, hogy mindent fotózzon le, ami inspirálja. Ha mindent megörökít, ami érdekli, később ki fog kristályosodni, hogy mi is pontosan az a terület a fotózáson belül, ami a legnagyobb boldogsággal tölti el és így fog kialakulni aztán a saját képi világa is. Ha valaki komolyan gondolja a fotózást, akkor gazdasági szempontból is képezze magát, mert az egyetemről kikerülve az embernek magának kell kitalálnia, hogy hogyan működnek ezek a dolgok. Ami még fontos, ne engedje, hogy elvegyék a kedvét a fotózástól. Ha esetleg negatív megjegyzést, kritikát kapna akkor az inkább vigye még előrébb.

 

 

Fotók: Varga Marietta

 

Köszönöm szépen Mariettának az inspiráló beszélgetést, kíváncsian várom legújabb izgalmas projektjeit. Kövessétek ti is Instagramon és csodáljátok meg korábbi munkáit a weboldalán.

ILLUSZTRÁCIÓ, INSPIRÁCIÓ, INTERJÚ

Mesekönyvek, természet, szabadság – Interjú Török Judit illusztrátorral

Nincs hozzászólás

Vannak illusztrációk, amik egyszerűen pozitív hatással vannak ránk. Jutta Török, vagyis Török Judit rajzait nézve én ezt érzem mindig. Valószínűleg a lágy színek, a természetesség, a játékosság és az apró mögöttes üzenetek miatt. Judittal arról beszélgettünk, hogy milyen események kellettek ahhoz, hogy ez az alkotói világ kirajzolódjon.

 

 

Fotó: Török Judit

 

 

Bereczki Ivett: Azt olvastam a weboldaladon, hogy kicsit göröngyös volt az utad az illusztrátori pályáig, eleinte inkább csak magadnak rajzoltál. Hogyan nézett ki ez az út?

Török Judit: Ötödikes koromban kezdtem el suli mellett rajzot tanulni, ami végigkísért egész gimnáziumig. A gimiben már úgy gondoltam, hogy a rajzzal vagy valami hozzá kapcsolódó témakörben szeretnék továbbtanulni. Aztán elmentem Sopronba az Alkalmazott Művészeti Intézetbe és a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.) nyíltnapra. Felvételiztem mindkét he­­lyre a formatervező képzésre, aztán végül Sopronban kezdtem el. Abban az évben indult el ott az első grafikus képzés is. Viszonylag sok szabadidőm volt, ezért bejártam grafikus órákra is. Ott találkoztam azzal, hogy létezik csomagolástervezés vagy betűtípus tervezés. Érdekes, addig nem is gondoltam, hogy ezek a szakmák léteznek.

 

 

 

 

B.I.: A formatervezést szeretted? Nem bántad meg, hogy elkezdted?

T.J.: Nagyon szerettem, de mégis Pestre vágytam, úgyhogy jelentkeztem újra a MOME-ra és másodjára felvettek. Elkezdtem a formatervezést alapképzésen. A képzés végén már koncepciókat alkottunk, de nekem hiányzott, hogy megvalósuljanak a tervek, amiket kidolgozok. A MOME-n van tárgytervező szak, ami pont arra épül, hogy amit tervezel, azt elő is kell állítanod. Azt nagyon izgalmasnak találtam és mesterképzésre már oda jelentkeztem. Mindeközben egy grafikai stúdiónál kezdtem el nyári gyakorlatot, ahol logókat, arculatokat, kiadványokat csináltam.

B.I.: Ehhez képest hogyan kezdtél el illusztrálni?

T.J.: Az egyetem alatt alkalmazott művészként szocializálódtam, vagyis azzal az alapvetéssel, hogy adott a megrendelő és az ő igényeit kell teljesíteni. Ki kell találnod, hogy mit szeretne üzenni. Dolgoztam színháznak, banknak, terveztem csomagolásokat, boros címkéket. Aztán eljött egy pont, amikor azt éreztem, hogy szeretném, ha meglenne a saját hangom és azért keresne meg valaki, amit én képviselek. De ez nagyon hosszú út volt. A mestermunkám a Kuvik volt, ami egy fejlesztő játék kisiskolásoknak. Ez egyébként a mai napig működik vállalkozásként. Időközben megszülettek a gyerekeim és kevesebb szabadidőm maradt mindenre. El akartam dönteni, hogy mi legyen a fókuszban. Akkor jött a felismerés, hogy ezt most már magam miatt szeretném csinálni.

B.I.: Volt valami konkrét esemény, ami segített elindulni ebbe az irányba?

T.J.: Nagy lökés volt, hogy pont akkoriban kaptam a Holland Gyerekirodalmi Intézettől egy pályázati felhívást. Egy nemzetközi illusztrátori pályázatot hirdettek, amiben Verne Gyula szerzeményeihez és azok adaptációihoz kellett illusztrációkat készíteni. Nagyon tetszett ez a feladat. Kisebb illusztrációkat, teljes oldalas illusztrációkat, borítóterveket kértek. Beneveztem és teljesen meglepődtem, hogy bekerültem a legjobb húszba. Ez egy megállító tábla volt, hogy most már kellene ezzel foglalkoznom. Olyan másfél éve kezdtem el több energiát belefektetni. Először főleg magamnak illusztráltam, aztán nagyon jó volt, amikor már mások is megkerestek, hogy a stílusomra kíváncsiak.

 

 

B.I.: Nagyon érdekes, hogy ez a váltás az Instagram oldaladon is észrevehető. Ha megnézzük a korábbi képeidet, ott még nem volt ennyire egységes stílusa a rajzaidnak, viszont most már abszolút felismerhető a karakterük. Engem a gyermeki színes ceruzás szabad rajzolásra emlékeztet ez a stílus. Te hogyan írnád körbe?

T.J.: Az biztos, hogy nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy nekem milyen a kézjegyem, milyen a stílusom. Pont amiatt, hogy egyetemen mindig meg volt adva, hogy milyen stílusban kell alkotnom. Nagyon jól tudtam alkalmazkodni, de hogy nekem mi lenne a fontos, azt nehezen tudtam megfogalmazni. Az Instagramot azért szeretem, mert az nem olyan átgondolt, mint egy portfólió, de azért mégis meg tudom mutatni a dolgaimat. Oda nagyrészt szűretlenül rakom ki a rajzaimat. Hogy stílusilag hogyan definiálnám? Én nem olyan digitális illusztrátor vagyok, aki vektorokban, 3D modellezős irányban dolgozik. Abból is vannak nagyon szépek, de az nem az én világom. Én próbálom a textúrákat, az esetlenséget, a hibákat is beletenni egy-egy rajzba, mert szerintem attól lesz életszerű.

 

 

 

 

B.I.: Egyébként milyen eszközt használsz? Színes ceruzával és papírral kezdődik a tervezés?

T.J.: Amikor elkezdtem magamnak illusztrálni az mind papíron történt. Aztán a színezést, apróbb kompozíciós változtatásokat – amiket a Photoshop enged – már gépen csináltam meg. Viszont nekem mindig nagy csalódás volt, hogy amit megrajzoltam, majd beszkenneltem és gépen fejeztem be kinyomtatás után elvesztette a karakterét. Próbáltam más szkennerrel, más programmal, de valahogy nem működött. Aztán kipróbáltam iPad-en ceruzával rajzolni. Először féltem tőle, az elején nem is ment annyira. Aztán egyre többet rajzoltam rajta, főleg, amikről tudtam, hogy nyomtatásba fognak kerülni. Most már olyan 80%-ban így indulok el, mivel nagyon kényelmes és bárhová magammal vihetem. Ez a rugalmasság nekem nagyon fontos, de iszonyatosan hiányzik, hogy kézzel rajzoljak és megfessem a textúrákat. Néha próbálok terápiaként a két kezemre hagyatkozni, de a végső illusztrációk most főleg digitálisan készülnek el.

B.I.: Sok rajzodon látszik, hogy hétköznapi helyzetekből, tárgyakból merítesz ihletet. Miből szoktál inspirálódni?

T.J.: Sokszor van, hogy egy érzést akarok kirajzolni magamból. Van, amikor a természet inspirál. Amikor hosszasan sétálunk, van, hogy meglátok színkombinációkat, amik megtetszenek. Azokat próbálom magamba elraktározni. Szeretek más művészeti ágakból inspirálódni, mint például a zene vagy a szobrászat. Sokszor nézegetek szobrászati alkotásokat. Végülis az is képalkotás, amikor a szobrot nem teljes valójában, hanem egy képen nézed. De van, amikor textilművészek munkái ihletnek meg. Nekem nagyon tetszenek a falvédős, történetmesélős dolgok, teljesen más ábrázolási technikát igényel az a médium. Szeretek fotózni is. Vannak olyan dolgok, amik aztán jóval később egy illusztráción köszönnek majd vissza.

 

 

 

 

B.I.: Van olyan szerző vagy zene, amihez rendszeresen visszanyúlsz? Esetleg van olyan illusztrátor, akinek mindig megnézed a profilját?

T.J.: Nagyon szeretem a japán művészetet. A japán csomagolások gyönyörűek. Nem az animés vonalra gondolok, hanem a japán művészet letisztult, határozott karakterére. Azt nagyon szeretem nézegetni. Magyar illusztrátorok közül Kövecses Anna az abszolút kedvencem. Külföldiek közül Rebecca Green, Nina Cosford, és Frannerd. Az ő Youtube csatornája erősített meg abban, hogy az illusztrálást lehet hivatásszerűen is űzni. A régiek közül Reich Károlyt és a Sasek rajzait szeretem, kortársak közül pedig Isabelle Arsenault, kanadai művész könyvei a nagy kedvenceim. Ezek azok a mesekönyvek, amiket igazából magamnak vettem, de a gyerekeim polcain vannak. Egyszerűen gyönyörűek.

B.I.: Mi az a fő forma, felület, amire a legtöbbet dolgozol?

T.J.: A leggyakoribb a print. Lehet az valamilyen kiadvány, újság, plakát vagy meghívó. Korábban pályáztam egy lakástextiles pályázatra is, amit a Slowdown Studio írt ki. Az egy nagyon jó feladat volt. Ott visszaköszöntek a falvédős témák egyébként. Akkor ismét válaszutak elé állítottam magam és azt hiszem, hogy a stílus, amit ott képviseltem a mai napig meghatározó. Addig nem is gondolkoztam ilyen stílusban. Olyan kérdéseket vetett fel, amikből nagyon sokat tudtam tanulni.

 

 

 

 

B.I.: Mi volt az az eddigi munkáid közül, amire a legbüszkébb vagy?

T.J.: Még eléggé gyerekcipőben van, de úgy néz ki, hogy egy japán stúdióval sikerül kollaborálni. Ügynökségszerűen működnek és külföldi dizájnvásárokra viszik majd az én dolgaimat is. Londonban lesz az első hely, ahol kint lesznek a munkáim. De ha a korábbiakra gondolunk, akkor az első Boekie-Boekie-s visszajelzésnek nagyon örültem anno. A Slowdown Studio pályázata is nagyon fontos volt. Bár nem került a győztesek közé a munkám, de a legjobbak között volt és ki is lett emelve.

B.I.: Mit mondanál a gyerekkori önmagadnak, ha most találkoznál vele? Van olyan dolog, amit máshogy csinálnál?

T.J.: Érdekes, de nem csinálnám vissza. Minden lépésből le kell szűrni a tanulságot, azzal együtt tudunk alakulni, fejlődni. Ha valaki 17-18 évesen azt mondta volna nekem, hogy illusztrációs pályára kell mennem és hallgatok rá, akkor biztos, hogy nem az az ember lennék, aki most vagyok. Mindegyik rétegnek van szerepe és azt mondanám magamnak, hogy a kitartás a fontos. Én a hétköznapi életben is elfogadom a helyzetet, ami éppen jön. Kell egyfajta önismeret is hozzá. Az is jó, hogy 26-27 évesen jutottam el oda, hogy a saját értékrendemet elkezdjem kialakítani. Én azt mondanám, hogy csináljak mindent ugyanígy végig, mert mindenre szükség volt.

 

 

 

 

B.I.: Mik a jövőbeli terveid, amik a következő időszakra be vannak tervezve?

T.J.: Ha valaki szabadúszó, akkor úgy kell tervezni, hogy van néhány hónapra és néhány évre lebontott terve. Ez azért fontos, mert nálam is az van – főleg karácsony környékén–, hogy nagyon sok mindent megcsinálok, ami aktuálisan jön, de ezek elfogyasztják az időt és a nagyobb célokra nem marad energiám. Én azt mondom, hogy egy fejlődési görbén vagyok. Nem tekintem egyelőre magam még kiforrott művésznek, de szeretnék saját illusztrált könyvet kiadni öt éven belül. Szeretném, ha majd azért dolgozhatnék egy külföldi céggel vagy ügynökséggel együtt, mert az én hangomra kíváncsiak.

B.I.: Milyen tanácsot tudnál adni annak, aki most indul el az illusztrátori pályán?

T.J.: Azt mondanám, hogy rajzoljon minél többet a saját kedvéért. Legyen türelmes, az is nagyon fontos. Az, aki olyan pályát választ, amibe a személyiségét kell belevinnie, ahol előadóként kell megmutatkoznia – legyen az képzőművészet vagy zene –, fontos, hogy sajátmagával tisztában legyen. Keressen olyan helyzeteket az életben, ahol arra van szükség, hogy belülre figyeljen és szűrje le abból, hogy önmaga milyen.

 

 

 

 

Köszönöm Juditnak a beszélgetés és a pozitív szavakat. Kövessétek őt Instagramon és látogassatok el a weboldalára is. Ott egy-két szépséget meg is tudtok vásárolni, akár ajándékba a szeretteiteknek.

Illusztrációk: Török Judit

ÉN, FILM, FOTÓ, INSPIRÁCIÓ

Anna Karina bőrébe bújtam

Nincs hozzászólás

Mostanra talán már kiderült, mennyire rajongok Anna Karináért. Alapvetően az új hullámos francia filmek és az akkori időszak hangulata is közel áll hozzám, ezért szerettem volna vizuálisan is felidézni ezt a korszakot. Sok-sok inspiráció és ötletelés után szerencsére megtaláltam azt a szuper kis csapatot, akik segítettek megvalósítani ezt a vágyamat.

 

 

Lilian figyelt minden apró részletre, amikor a szetteket összeállította. Volt olyan ruha, amit a fotózás kedvéért kellett átalakítani, a ballonkabát pedig igazi vintage darab, egyenesen a nagymamája gardróbjából. Bori képi világa lenyűgöz, egyszerűen képes a fotóival atmoszférát teremteni. Nóri Anna jellegzetes kék tusvonalas sminkjét, Lili pedig a korszakhoz hű frizurát varázsolt nekem. Imádtam az összhatást.

 

 

Anna születésnapjának apropóján megosztom Veletek is a végeredményt. A fotók mellé elhoztam néhány kedvenc idézetemet, melyek a színésznő és Godard közös filmjeiben hangzottak el. Kellemes merengést kívánok!

 

 

“Szép is lehet az a nő, aki sír. Az összes nőt, aki nem sír, ki kéne közösíteni.”

 

 

„Te szavakkal beszélsz hozzám, én pedig érzésekkel nézlek téged.”


 

 „Minél többet beszélünk, annál kevesebbet mondunk.”

 

 

„Egy szentimentális lány vagyok és kész. Nincs bennem semmi titokzatos, ez hülyeség.”

 

 

“Ez nem igazság. Mindig, amikor együtt vagyunk, akkor nem vagyunk együtt. És persze fordítva.”

 

 

„Mindig így van. Azt mondod, szeretsz, de egyáltalán nem tartasz rendkívülinek. Én már alig szeretlek, de mégis rendkívülinek tartalak.”

 

 

„Nagyon okosak. Hagyják, hogy az emberek maguk pusztítsák el önmagukat.”

 

 

„Egyszer valaki azt mondta, mindenben van igazság. Még a tévedésben is.”

 

 

 

„Nem a szerelem az egyetlen, aminek igaznak kellene lennie?”

 

 

„Magadnak örökbe, másoknak csak kölcsön add magad.”

 

 

„A szerelem megoldás lehet, de csak akkor, ha valóságos.”

 

 

Szívből köszönöm a közös munkát Zergi Bori fotósnak, Szalai Lilian stylistnak, Erdősi-Lőrinc Nóra sminkesnek és Kiryati Lili fodrásznak. Az inspirációt köszönöm Anna Karinának és Jean-Luc Godard-nak, Nektek pedig azt, hogy velem tartottatok ezen a héten is! ♡

 

 

 

Az idézetek a következő filmekből származnak:

Az asszony, az asszony 1961 Jean-Luc Godard (Magyar szöveg: Pataricza Eszter)

Bolond Pierrot 1965 Jean-Luc Godard (Magyar szöveg: Molnár Anna)

Éli az életét 1962 Jean-Luc Godard (Magyar szöveg: Sándor Anikó)

 

A fotózás helyszíne az Ndustrial Studios volt.