Egy magyar lány meséje az angyalok városában – interjú Tóth Gabriella színésznővel

Gondolkoztatok már azon, milyen lehet Amerikában magyar színészként helytállni? A gyönyörű és tehetséges Tóth Gabriella pontosan erre a kérdésre keresi a választ néhány éve. Gabi sok évnyi modellkedéssel a háta mögött költözött ki Los Angelesbe, hogy kipróbálja magát a filmszakmában. Kitartásának és szorgalmának köszönhetően a reklámfilmek mellett egyre több filmes szerepben bizonyíthat. A szakma kihívásairól, saját tapasztalatairól és személyes fejlődéséről mesélt nekem kilenc óra időeltolódással, videóchaten, két casting között.

 

Fotó: Konstantin Smola

 

Bereczki Ivett: Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni?

Tóth Gabriella: Mindig a megérzéseim alapján indultam el valami felé. Pszichológusnak készültem, de lecsúsztam pár ponttal az egyetemi felvételin. Igazából nem bánom, hogy végül így alakult, de sosem késő, valamikor lehet, hogy elkezdem majd. Egyébként arra emlékszem, hogy kislányként mindig a tükör előtt pózoltam. Később vonzott a modellek világa, viszont mivel elég alacsony vagyok, ezért nem jártam annyira utána a dolognak. Aztán később egy fotós készített rólam pár képet és végül nyolc-tíz évig modellkedtem. Viszont egy ponton túl már nem volt benne kihívás számomra, kicsit felnőttem és már máshogy kezdtem szemlélni a világot, másra vágytam. 

B.I.: Miért költöztél ki végül Amerikába?

T.G.: Seattle-ben dolgoztam, az addigi legnagyobb munkámon, egy kozmetikai márka kampányán. Ott ismerkedtem meg egy spanyol lánnyal, aki itt élt Los Angelesben. Ő kérdezte, hogy miért nem költözöm ki. Megadta az ügynöke elérhetőségét és elküldtem az önéletrajzomat. Huszonnyolc éves voltam és azt gondoltam, hogy ha most nem próbálom meg, akkor lehet, hogy később már nem is fogom. Nem tervezgettem sokat, belevágtam. Aztán elkezdtem egy színészet kurzust, ami nagyon tetszett. Los Angelesben a reklámszakma virágzik és ezeknél a munkáknál nem számít milyen magas vagy, hanem vannak trendek, bizonyos karakterek, amiket az adott időszakban keresnek.

 

Fotó: Konstantin Smola

 

B.I.: Hogy nézett ki ez a színészet kurzus?

T.G.: Nagyon sok ilyen iskola van. Többet is kipróbáltam. Teljesen más stílusban tanít minden iskola. Van egy most is aktív színész, aki workshopokat tart. Sok másikat kipróbáltam már, de ez vált be a legjobban. Egyébként valaki mesélte, hogy körülbelül hatszáz színésziskola van itt.

B.I.: Ekkor már tudtad, hogy a színészetbe akarsz minden energiát befektetni?

T.G.: Most azt érzem, hogy ez az, amit tudnék egész életemben csinálni. De ez is kicsit lassan alakult ki bennem. Annyira irigylem azokat az embereket, akik pontosan tudják, hogy mit szeretnének csinálni az életükben. Nálam ez egy belső vívódás, mert persze vannak negatív oldalai is. Nehéz, hogy sok visszautasítás van, de el kell fogadni, hogy nem kaphatsz meg minden munkát.

B.I.: Hogy működik a filmszakma Los Angelesben?

T.G.: Vannak weboldalak, ahová felteszik a munkákat és lehet jelentkezni. De a legjobb stúdió filmes munkákat nem rakják ki ezekre az oldalakra, azokról ügynökön keresztül értesülsz. Viszont én addig nem akarok filmes ügynököt – reklámügynököm van –, amíg nem érzem késznek magam rá. Leginkább indie (independent, vagyis független filmek – a szerk.) vagy diploma filmeket szoktak felrakni ezekre az oldalakra. Van egy szakszervezet, amihez nagyon jó, ha bejutsz. Viszont, ha nincs elég kredited az önéletrajzodban, akkor ott is nehéz versenyezni. A szakszervezeti tagság fontos amikor egy színész egy bizonyos szinten van. Meg kell találni rá a megfelelő időt minden karrierben. Az indie filmek is jók, ezeknek köszönhetően az ember több filmben is kipróbálhatja magát. Én még az elején vagyok, de nem akarok elébe menni semminek. Emberileg is fel kell nőni a színészethez. Ha állandóan feszengsz és nem vagy magabiztos, az hatással van a munkádra.

 

Videó: Nick Peterson

 

B.I.: Ha jól gondolom, a színészethez nagy szükség van alapos önismeretre is.

T.G.: Úgy érzem, hogy emberileg nagyon sokat fejlődtem és még mindig fejlődnöm kell. Nagyon sokat változtam mióta kiköltöztem. Jöttek nehézségek, amiken túl kellett lépnem és még mindig tanulok magamról. Magánemberként is jó ez, hiszen boldogabb leszel, ha elfogadod önmagadat és nem haragszol magadra, ha valami nem jön össze.

B.I.: Hogyan birkózol meg a családod, a barátaid hiányával?

T.G.: Nagyon nehéz, hogy nincsenek itt, de szerencsére a barátom nagyon sokat segít. Az amerikaik nagyon kedvesek és barátságosak, de úgy látom, hogy nehéz elmélyíteni egy barátságot. A tavalyi film (Blood from Stone – a szerk.) forgatásánál egy hónapig együtt éltünk a stábbal és szuper volt. Ott szereztem egy jóbarátot, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot.

 

Fotó: Geoff Ryan

 

B.I.: Az európai film is vonz?

T.G.: Igen. Úgy szeretném, hogy legközelebb egy hónapra megyek haza és akkor fel tudok keresni ügynökségeket. Személyesen szeretnék majd ennek utánajárni, mert tudom, hogy nagyon sok minden történik otthon filmes berkekben.

B.I.: Mesélsz az eddigi szerepeidről?

T.G.: A tavalyi mozifilmet úgy kaptam meg, hogy akkor nem jelentkeztem sok mindenre és nagyon meglepődtem, hogy az enyém a szerep. Sosem csináltam még ilyet és nagy kihívás volt (Gabi játszotta a női főszereplőt – a szerk.), de mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Egy házban éltünk együtt és Vegasban forgattunk. Egy vámpírt játszottam, de műfaját tekintve ez nem egy klasszikus horrorfilm. Szerettem, hogy nagyon kettős volt a személyisége a karakteremnek, közel éreztem magamhoz. Szerencsém volt, mert amúgy nehéz olyan sztorikat találni, amiben izgalmas és összetett a női szereplő. Amúgy amin legutóbb dolgoztam, az egy csak nőkből álló rendezőiskola zárófilmje. Azt is nagyon élveztem.

B.I.: Mik a távolabbi terveid a szakmában?

T.G.: Az a cél, hogy olyan filmeket csináljak, amik tényleg érdekelnek és van mondanivalójuk. Nekem nagyon fontos, hogy megmozgasson bennem valamit a történet és a karakter. Persze az is fontos, hogy mindebből meg is tudjak élni. Mindenképpen szeretnék egy ügynököt, szerencsére kaptam már egy-két érdeklődést.

B.I.: Amerikában képzeled el önmagad?

T.G.: Az első pár évben nem voltam még benne biztos, hogy itt akarok maradni, hiszen nagy kultúrsokk volt számomra Los Angeles. De egy pár év után nagyon megszerettem az életet itt, és el tudom képzelni, hogy itt telepedem le. Vagy akár ingázom LA és Budapest között.

B.I..: Kik azok a színészek, rendezők, akik inspirálnak?

T.G.: Uma Thurman és Rosamund Pike. Rendezők közül Tarantino a kedvencem. Egyébként sokféle filmet szeretek. Mondjuk szuperhősös filmeket nem igazán nézek, de egy szuperhőst is szívesen eljátszanék. Imádom a dokumentumfilmeket is. Sorozatból néhányat nézek csak, a film formátum közelebb áll hozzám, de például a Stranger Things-et nagyon szerettem.

B.I.: Tudnál tanácsot adni azoknak, akik a színészettel kacérkodnak?

T.G.: Nincs egy egyenes út, amit követni kell. Nem tudja az ember, hogy hova fog bizonyos dolog vezetni. Sok múlik a szerencsén is. De legyen hite abban, hogy valami jó fog jönni, ami rá vár. Fontos, hogy szeresse magát az ember. A múltban sokszor gondoltam, hogy rosszul csináltam valamit, de ezt nem szabad. Sokszor nem rajtad múlik, hogy megkapsz –e egy szerepet. Ezt meg kell tanulni kezelni, különben csak szorongást szül és nem visz a céljaid felé.

 

Fotó: Hunter Hampton

 

Köszönöm szépen ezt a cseppet sem hétköznapi beszélgetést! Cseh Eszter Sárának pedig köszönöm, hogy összekötött minket Gabival az interjú erejéig. Ha szeretnétek nyomonkövetni Gabi kalandos útját a színészi pályán, kövessétek Instagramon. Az IMDb oldalán és a weboldalán pedig megtaláljátok a korábbi munkáit.

Helyek, színek, fények összhangja – interjú Varga Marietta fotóssal

Mindig csodálattal tölt el, ha találkozom valakivel, aki már egész fiatalon határozott és felismerhető művészi stílussal rendelkezik. Varga Marietta fotós pasztell színekkel játszó, építészet inspirálta világa annyira szépen definiált, hogy ezer közül felismerhető. Marietta rendkívül tudatos és alapos művész. Siófokon nőtt fel és a város a mai napig nagy hatással van rá, de bármerre jár a világban, folyamatosan az inspirációt keresi. Legutóbb vele beszélgettem a korai éveiről, kedvenc projektjeiről, az alkotáshoz fűződő viszonyáról.

 

  

Bereczki Ivett: Mikor kezdtél el érdeklődni a fotózás iránt?

Varga Marietta: Édesanyám harminckilenc évvel ezelőtt elkezdett egy nagy családi albumot, amit mi csak úgy hívtunk/hívunk, hogy Krónika. Mindig lapozgattam és később együtt hívtuk elő és rendezgettük benne a képeket. Egyébként pici koromtól kezdve bújtam az albumokat, magazinokat. Mindenféle magazinból a retró, a 60-70-es években készült képeket vadásztam. Ha egy kép megtetszett valamiért, azt kivágtam és egy külön füzetbe rendeztem. Ezek a képek inspiráltak és egy idő után azt éreztem, hogy nem csak gyűjtögetni akarom őket, hanem elkészíteni a sajátjaimat.

B.I.: Más művészeti ágban is kipróbáltad akkoriban magad?

V.M.: Jártam művészeti szakkörökre. Szerettem rajzolni, egy rövid ideig művészi tornáztam és zongoráztam is. De, ami fontosabb, általános iskolában anyukám mindig odaadta a fényképezőgépét és elvihettem magammal az osztálykirándulásokra. Utána pedig a gimnáziumban már nem csak megörökíteni akartam, ami körülöttem van, hanem létrehoztam a saját világomat és azt fotóztam le.

 

 

B.I.: Mikor volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy a fotózást hivatásként választod?

V.M.: Amikor érettségi után be kellett adni a továbbtanulási jelentkezést. Akkor én egyébként azon gondolkodtam, hogy tájépítészetet kellene tanulnom. Ami szerintem szintén egy szép szakma, de végül a fotózás mellett maradtam. Akkor még a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.) nem mertem jelentkezni, szóval végül az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban kezdtem el a két éves OKJ-s fotós képzést. Ott tanultam meg, hogy hogyan tudom manuálisan beállítani a fényképezőgépemet, minden technikai és fotótörténeti alappal ott ismerkedtem meg. Életem egyik legjobb két éve volt az oktatásban. A képzést követően próbáltam meg a MOME-t, hiszen mindig is az volt a nagy álmom. Szerencsére elsőre felvettek, így 2016-ban sikeresen meg is szereztem a diplomámat.

B.I.: Érdekes, hogy említetted, régen is a retró vonal érdekelt leginkább. Most is érezhető ez a hangulat a képeiden. Te hogyan fogalmaznád meg a saját stílusodat?

V.M.: Az egyetem alatt az utolsó években kezdett el kirajzolódni. Az biztos, hogy az építészet iszonyatosan inspirál. Azt vettem észre, hogy mindig, amikor gondolkozom egy témán, először az a legfontosabb, hogy a legmegfelelőbb helyszínt megtaláljam. A másik fontos dolog a fények használata. Fontos, hogy csak bizonyos fényekben szeretek fotózni. Illetve a harmadik elem a színek. Csak olyat fotózom, ami a saját szabályrendszerembe belefér. Ilyen szempontból nagyon tudatos vagyok. Amikor elkészítettem a My Town Siófok sorozatot, akkor ezek az elemek, ez a három számomra fontos dolog egyszerre, egy időben ott volt. Akkor találtam meg valamit, amiről tudtam, hogy az enyém.

 

 

 

B.I.: Említetted, hogy a helyszín kiválasztása az egyik legfontosabb. Hogy néz ki egy teljes felkészülési folyamat az esetedben?

V.M.: Hosszabb projekteknél először egy koncepció vagy téma fogalmazódik meg bennem. Ezután forrásanyagokat gyűjtök, kutatómunkát végzek. De talán a helyszínkereséssel megy el a legtöbb idő. Olvasok sok építészeti weboldalt, magazinokat, Google Maps-en megnézem a tájolást. Ha megyek valahová, mindig nyitva tartom a szemem amikor sétálok a városban vagy utazok valamerre. Amikor megvan a hely, akkor terepszemlét tartok, lefotózom. Aztán megtervezem a képeket, amiket felvázolok, megrajzolok. Amikor minden megvan, leszervezem a modellt, ha épp szükségem van rá az adott sorozathoz. Egyébként azt hiszem maga a fotózás tart a legrövidebb ideig. Előtte a megtervezés sokkal hosszabb folyamat számomra.

B.I.: A helyszínkeresés egyébként nem túl bonyolult?

V.M.: Néha igen, néha kevésbé. Szerencsére az egész keresési folyamatot nagyon szeretem. Ez olyan, mint amikor elmész bolhapiacra és kincseket keresel és amikor rátalálsz, akkor nagyon boldog vagy. Persze vannak olyan helyek, amiket végül nem használhatok, nem kapok rá engedélyt vagy nagyon drága a bérlése. De szerencsére az esetek többségében sikerül megoldani.

B.I.: A sorozatok melletti leírásaidban látszik, hogy alaposan végiggondolt koncepciókon dolgozol.

V.M.: Vannak a mélyebb hangvételű projektek, de az Instagramomon vannak olyan képeim, amik nem feltétlenül egy sorozat részei. Ez egy vizuális napló számomra. Sokszor van olyan, hogy látok valamit, amit csak lefotózok, de aztán lehet, hogy később egy nagyobb sorozatomban egy kis elemét felhasználom. Legyen az egy fény, kompozíció vagy ezek érdekes, véletlen találkozása. Sok apró részlet később össze tud állni egy egésszé.

 

 

B.I.: Sok fotód külföldön készült. Ez hogy alakult így?

V.M.: Másfél évet Londonban éltem, még az egyetem után. Ott elég intenzíven fotóztam. A nővérem Rómában lakik, ott is szerencsére lehetőségem van minél több részét megismerni a városnak. Amúgy most már igyekszem oda tervezni a jövőbeli utazásaimat, ahol tudom, hogy érdekes helyekre bukkanhatok, akár kedvenc építészeim munkáit is fellelhetem.

B.I.: Van olyan művész, aki inspirál téged és mindig visszatérsz hozzá?

V.M.: Sok kedvencem van, többek között építészek munkái tudnak nagyon inspirálni. Ilyen például Ricardo Bofil – főleg a posztmodern időszakban készült munkái –. Ő nagy kedvencem. De említhetném még Richard England-ot vagy Luis Barragán-t is. Fotósok közül nagyon szeretem Jacques Henri Lartigue-t, akinek épp most van kiállítása a Capa-ban (Capa Központ – a szerk.), amit én is megnéztem és nagyon inspiráló volt számomra. Ahogy komponál és ahogy a színeket és a fényeket használja az nagyon nagy hatással van rám. Lucien Hervé-t is nagyon szeretem, valamint William Eggleston-t és Joel Meyerowitz-ot. Festők közül muszáj még megemlítenem Edward Hopper-t és Minoru Nomata-t.

 

 

B.I.: Melyik az a projekt, amelyik nagyon megmaradt benned, amin nagyon szerettél dolgozni?

V.M.: A londoni brutalista épületekről készült sorozatot nagyon szerettem tervezni. Elsősorban nyelvtanulás miatt mentem ki Angliába. Elég intenzívek voltak a heteim mert közben dolgoztam is, de a hétvégéim azzal teltek, amivel akartam. Végiglátogattam ezeket az épületeket, majd összeállt a fejemben a sorozat. Két jó barátom tudott nekem segíteni ebben. A tervezés nagyon jó pontja volt a kint létemnek, körülbelül fél évig dolgoztam az előkészületeken, így a fotózás hétvégéje egy igazi maradandó élmény volt számomra. A másik kedvencem anyagom pedig a siófokos.

 

 

 

B.I.: Vannak szakmabeliek, akikkel rendszeresen együtt dolgozol?

V.M.: Igen, Albert Anna modellel, aki a MOME-n volt osztálytársam, barátnőm. A brutalista sorozatban is ő volt az egyik szereplő és egy friss anyagomban is őt láthatjátok majd viszont. Vele nagyon szeretek együtt dolgozni, mivel fotós és modell egyszerre ezért nagyon érti, amit elképzelek és könnyen meg is valósítja amiket kérek.

B.I.: Említetted, hogy gyerekkorodban több művészeti ágban kipróbáltad magad. Van olyan, amit a mai napig űzöl?

V.M.: Nem maradt meg egyik sem, de például a filmművészetet nagyon szeretem. A MOME-n az egyik kedvenc órám a filmtörténet volt. Elég sok inspirációt merítek a filmekből, főleg az operatőri, rendezői munkából.

B.I.: Miken dolgozol a következő időszakban?

V.M.: Most van egy projekt, amin hosszabb ideig szeretnék dolgozni. Annyit elmondhatok, hogy Budapesttel kapcsolatos. A városnak egy másik oldalát szeretném megmutatni. Azokat a felkéréseket szeretem egyébként, amikor szabadkezet kapok és amiből végül személyes projekt lesz. Illetve elkezdtem a balatoni retró nyaralókat felkutatni (ennek első részét itt találjátok – a szerk.), de sajnos rohamosan tűnnek el, folyamatosan újítják fel őket.

 

 

 

B.I.: Vannak olyan témáid, amik folytatásosak, mint ez a balatoni?

V.M.: Ezt úgy kezdtem el, hogy mindenképpen folytatásosra szeretném. Remélem, hogy tényleg lesz több része. A budapestes nem folytatásos lesz, de hosszabb ideig fog tartani. Eddig egyébként inkább rövidebb projektekben gondolkoztam – igaz, párhuzamosan még mindig csinálok ilyeneket is –, viszont mostanában elkezdtem hosszabb témákon is dolgozni. Talán azért, mert minden olyan gyorsan történik körülöttem a mindennapokban és próbálok én is megfeleli ennek, viszont úgy érzem, hogy kezdek néha belefáradni. Ráadásul így nem feltétlenül tudok elmélyedni alaposan az adott témában.

B.I.: A következő években hogyan képzeled el önmagad? Milyen álmaid vannak a szakmában?

V.M.: Az álmom, hogy egy nagyobb, komolyabb galéria képviselje a munkáimat a jövőben. Ez a nagy cél, remélem, teljesül majd.

 

 

B.I.: Ha egy kezdő fotósnak kellene tanácsot adnod a fotózással kapcsolatban, mit mondanál a szakmáról?

V.M.: Ha még csak most kóstol bele, akkor azt, hogy mindent fotózzon le, ami inspirálja. Ha mindent megörökít, ami érdekli, később ki fog kristályosodni, hogy mi is pontosan az a terület a fotózáson belül, ami a legnagyobb boldogsággal tölti el és így fog kialakulni aztán a saját képi világa is. Ha valaki komolyan gondolja a fotózást, akkor gazdasági szempontból is képezze magát, mert az egyetemről kikerülve az embernek magának kell kitalálnia, hogy hogyan működnek ezek a dolgok. Ami még fontos, ne engedje, hogy elvegyék a kedvét a fotózástól. Ha esetleg negatív megjegyzést, kritikát kapna akkor az inkább vigye még előrébb.

 

 

Fotók: Varga Marietta

 

Köszönöm szépen Mariettának az inspiráló beszélgetést, kíváncsian várom legújabb izgalmas projektjeit. Kövessétek ti is Instagramon és csodáljátok meg korábbi munkáit a weboldalán.

Budapesti programajánló – 2019. július 3-6.

Már javában tart a nyár és, ha szerencsések vagytok éppen a vízparton henyéltek. De, ha mégis a városban maradtok ezen a héten, akkor sincs ok az aggodalomra. Hoztam néhány ötletet a fülledt budapesti nappalokra és nyárestékre.

 

Fotó: Bereczki Ivett

 

Bookline B-oldal: Barkóczi Noémi

2019. július 3. 20:00

#irodalom #zene

Kedvenc magyar énekesnőm, Barkóczi Noémi egy különleges programmal jelentkezik szerda este az A38 Hajón. Saját szerzeményeivel láthatjuk őt újra a színpadon és a dalok közti szünetekben aktuális olvasási élményéről is mesélni fog a közönségnek.

Az esemény ingyenes, de regisztrációhoz kötött.

 

 

 

Hirundo kiállítás

2019. július 4.

#kiállítás

Csütörtök estig látogatható Herbert Anikó aka HANIKO kiállítása a Rugógyár Galériában. A kiállítás középpontjában a fecskék állnak. A klímaváltozás és emberi gyarlóság miatt rájuk leselkedő veszélyre hívja fel a figyelmet az alkotó.

A koncepció részletes leírását a Facebook eseményben olvashatjátok el.

 

 

Hangfoglaló Szabihíd Minifesztivál

2019. július 6. 14:00

#zene

Újra miénk a Szabadság híd és szombaton délutántól egészen hajnalig szuper koncertek várják a hétvégére a városban maradt zenerajongókat. 🙂

A program természetesen bárki számára nyitott és ingyenes. A fellépők listáját a Facebook eseményben találjátok.

 

 

 

METU Best of Tervezőgrafika Diploma 2019

2019. július 6. 18:00

#kiállítás

A Budapesti Metropolitan Egyetem (METU) Vizuális Kommunikáció Tanszék hallgatóinak munkáiból nyílik kiállítás szombaton. A kiállítást Török András, művelődéstörténész nyitja meg.

A megnyitóról és a kiállító diákokról bővebben itt olvashattok.

 

“Fontos a saját magunkba vetett hit, a szenvedély és az alkotás szeretete” – interjú Hegyi Dórival

Hegyi Dóri a fiatal magyar zenész generáció egyik legizgalmasabb női alkotója. Különféle zenei együttműködésekben, reklámokban és filmekben hallhattátok már a hangját. Saját projektjét OHNODY néven indította el, ami mára élő műsorrá formálódott és hamarosan érkezik is az első magyar nyelvű album. Vele kapcsolatban nekem az érzékenység és a finom búskomorság jutott eszembe először és a beszélgetésünk után is hasonló szavak jártak a fejemben. Dóri sokszínűsége nemcsak a zenében fedezhető fel. Filmekről, pszichológiáról és az írásról is ugyanolyan szenvedéllyel gondolkodik, mint a zenéről.

 

Fotó: Halász Jácint

 

Bereczki Ivett: Mi az az első meghatározó élmény a zenével kapcsolatban, amire emlékszel?

Hegyi Dóri: Gyerekként szerettem a Disney meséket. Főként a dalokra koncentráltam bennük, ezeket meg is tanultam fejből. A Pocahontas zenéje volt a kedvencem. A szüleim észrevették, hogy tisztán énekelek, ezért beírattak a fehérvári Kodály Ének-zenei Általános Iskolába és kaptam egy zongorát. A sulinak volt gyermekkórusa, nem is akármilyen. Szerettem a próbákat, mert a kórusművek különböző szólamai az egység fegyelme és összpontosítása által nyertek értelmet.

B.I.: Most mit jelent számodra a zene?

H.D.: Maga az írás és a nyelv is fontosak nekem. Szeretem a nyelvi határokat átlépni, a szavakat bontogatni úgy, hogy az amit énekelek érzelmi töltettel ruházódjon fel. Szerintem a zenei alkotás nagyon komplex. A zeneszerzés amellett, hogy számolgatós, szerintem koncepcionális és számomra vizuális folyamat.

B.I.: Magyar az anyanyelved, de angolul is írsz. Először magyarul fogalmazódik meg benned a gondolat?

H.D.: Öt évet éltem Walesben, ott végeztem az egyetemet. Van egy olyan részem, ami őrzi az ottani emlékeket és azt a szabadságot, amit kint megtanultam és beépítettem a személyiségembe. Az angol szövegeken kevesebbet gondolkodom, mint a magyarokon, viszont többet agyalok azon, hogy hogyan legyen szép egy képies angol vers. A melankolikus érzésekből építkezem és angolul nehéz szomorúnak lennem, mert nyugodt, szép éveket töltöttem Cardiffban. Az angol szövegekben igyekszem költői, mégis egyszerű maradni. Kicsit bennem van írás közben az, hogy milyet akarok írni. Magyarban meg csak írok és úgy sikerül ahogyan. Ösztönösen írom le az érzéseimet és a gondolataimat. Mindkét nyelven máshogyan énekelek amúgy.

 

 

B.I.: Ez izgalmasan hangzik.

H.D.: Szerintem is izgalmas, de nem akarok olyan lemezt írni, amin angol dalok is vannak, meg magyarok is, mert zeneileg is két külön világ a kettő. Számomra picit értelmezhetetlenek együtt és a hallgatók sem biztos, hogy értenék.

B.I.: Miből táplálkozol alkotáskor?

H.D.: Érzésekből. Az angolt a dühömnek a feloldására használom, hogy megoldjak egy adott szituációt, és pozitív irányba tereljem a saját lelkiállapotomat. A magyarban pedig a szomorúságomnak engedek teret, ami ugyan kivesz belőlem, viszont szerintem nagy ereje van. Az egyiket arra használom, hogy magamat megoldjam, a másikat pedig arra, hogy több embert megérintsenek a legbelsőbb érzéseim.

B.I.: Hogyan néz ki az alkotói folyamatod?

H.D.: A hangulatomtól függ az, hogy mikor alkotok. Van olyan, hogy úgy írok, hogy visszanyúlok érzésekhez. Mostanában nem szeretek visszaemlékezni a szenvedéseimre, mert megrekedek bennük. Nem akarok folyamatosan fejben a múltban lenni, testben pedig a jelenben és boldogtalan lenni az itt és mostban.

B.I.: Mi történt az „alkotói zárlatod” alatt?

H.D.: Volt egy körülbelül másfél éves majdnem hallgatásom, ami alatt kijött a Hideg. Ez volt az egyetlenegy dal, amit írtam. Számomra akkora ereje van, hogy alig tudtam tőle elvonatkoztatni. Minden egyes dalt, amin dolgoztam elvetettem, mert nem volt rám olyan hatással, mint ez a dal. Ezt a „szerelmet” nemrég engedtem el. Nyertem egy NKA-s Hangfoglaló támogatást és szerintem ez egy szuper lehetőség arra, hogy befejezzem a magyar lemezt. Őszre tervezzük a megjelenést, még van vele munka bőven.

 

 

B.I.: Hogyan állt össze a lemez?

H.D.: Úgy szeretek dolgozni, ha többen vagyunk, mégsem túl sokan és mindenkinek megvan a maga feladata. Én például nem szeretek a zene technikai részével foglalkozni és jó, ha van mellettem egy olyan ember, aki viszont gyors és ismeri a producer szoftverek útvesztőit. Szeretem, amikor a zenészekkel építő tanácsokat adunk egymásnak, viszont tiszteletben tartjuk egymás alkotói szabadságát az adott dalon belül.

B.I.: Az OHNODY Hegyi Dóri saját projektjeként indult. Most már tekinthetünk rá úgy, mint egy fix tagokból álló zenekarra?

H.D.: Session zenészekkel dolgozom, viszont megbízom bennük és állandó tagként tekintek rájuk. Precíz, segítőkész emberek vannak körülöttem, úgyhogy szerencsésnek tartom magam. Össze kell még csiszolódni, aminek nem nagyon volt még tere és ideje, mert eddig nem nagyon tudtam, hogy merre akarok haladni a projekttel. Ezért egy picit még félkész a dolog.

B.I.: Ez az, amire utaltál a magyar és angol dalok kapcsán?

H.D.: A kettősség volt szerintem az, ami meggátolt. Nem tudtam eldönteni, hogy milyen irányba induljak el. Aztán rájöttem, hogy egy magyar lemez szuper alapot adhat nekem arra, hogy aztán külföldön is bontogassam a szárnyaimat. Szerintem van egy stabil alapom az angol nyelvben, viszont onnan akarok kinőni, ahol a gyökereim vannak.

B.I.: Akkor most alapvetően erre a zenekarra koncentrálsz, hogy ez működőképes legyen?

H.D.: Igen. Az első ötletem az volt, hogy csak élő hangszerekkel dolgozzunk. Ezt azért találtam ki, mert eredetileg klasszikus zenei képzést kaptam. Most igyekszem összerakni fejben és gyakorlatban, hogy az elektronika hogyan érvényesüljön a hangszereink mellett.

B.I.: Azt lehet rólad tudni, hogy a vizualitás is erősen jelen van az életedben. A rajz, a fotózás. Mit jelentenek ezek neked?

H.D.: A saját tapasztalásaim útján szeretek képet vagy véleményt alkotni a környezetemről. Azért érdekel ennyi minden, mert információ éhes vagyok. Kitartónak közel sem tartom magam, viszont megtanulok pár dolgot alapszinten és aztán, amikor szükségem van az életben valamelyik elsajátított skillre, akkor előhúzom. Nem szeretem, ha nem értek valamihez, ami érdekel. Rajongok a filmekért. Legalább annyira, mint a zenéért és a kettő összekapcsolódik nálam. Az egyetemen három évig filmzeneszerzést is tanultam. Szerintem zseni, hogy a zenével milyen hatást lehet gyakorolni a nézőre. Ezer évig tudnék arról beszélni, hogy milyen hatalommal bír a zene.

 

Fotó: Halász Jácint, Artwork: Hegyi Dóri/OHNODY

 

B.I.: Milyen filmeket nézel?

H.D.: Különféle időszakaim vannak. Most egy-két éve rá vagyok csúszva a sötét krimikre és a sorozatgyilkosos dokumentumfilmekre. Megnézem azokat a filmeket is, amit a többség rossznak tart, így körül tudom határolni, hogy mi az, amit szeretek és mi az, amit nem. Amit tudok megnézek és mindenben igyekszem az értelmet meg a szépet keresni.

B.I.: Van olyan film, amit sokszor újranézel?

H.D.: Szeretem a Mr. Nobody című filmet, mert a mondanivalójával tudok azonosulni. Az az üzenete, hogy ameddig nem választok, addig bármi megtörténhet. Ez rám olyan szempontból igaz, hogy szeretem az összes lehetőséget mérlegelni, mielőtt döntök. Nincsen konkrét kedvencem. Pont azért, ami a filozófiám. Szeretek óvatos lenni a választásaimmal, mert aztán ezek határoznak meg.

B.I.: Filmzenében kiket szeretsz?

H.D.: Yann Tiersen-t nagyon szeretem. Ő szerezte az Amélie csodálatos életének a zenéit. A másik, akit kiemelek, Erik Satie. Ezekre a zenékre írtam a szakdolgozatomat.

B.I.: És miket olvasol?

H.D.: Most krimiket és pszichológiai könyveket. Egyébként mindenevő vagyok. Szeretem a szépirodalmat és a Harry Pottert, meg Stephen Kinget is. Szeretem a könyveket, mindig is faltam őket.

B.I.: Novellákat például nem írtál soha?

H.D.: A Fejér Megyei Hírlapban publikálták tizennégy éves koromban az egyik novellámat. Nosztalgikus élményekről írtam benne. Egy időben verseket írtam inkább, most összevissza. Gyerekkoromban író akartam lenni, most is az akarok lenni. Amikor Cardiffban jelentkeztem egyetemre, akkor felvettek a zene szak mellett egy kreatív író szakra is. Néha bánom, hogy nem az írást választottam, de ami késik nem múlik. Idén jelentkeztem pszichológia szakra. Olyan emberekkel akarok foglalkozni, akiket súlyos bűntények miatt ítéltek el. Nem akarok terapeuta lenni, engem a viselkedésük mögötti miértek érdekelnek.

B.I.: Említetted is, hogy szereted megérteni a dolgokat összefüggésében.

H.D.: Szerintem a klasszikus zene és az emberi agy működése hasonló. Valahol mindegyik komplex és kiszámíthatatlan, rapszodikus.

 

Fotó: Králik Dániel

 

B.I.: Volt már olyan, hogy elveszítetted a hitedet és a lelkesedésedet a zenében?

H.D.: Igen, ez a másfél éves alkotói zárlatom pont ilyen volt. Volt olyan koncert, ami után lejöttem és az éreztem, hogy én soha többé nem akarok ezzel foglalkozni. Persze ez egy percig tartott.

B.I.: Egyébként mikor érzed azt, hogy az adott koncert jó volt?

H.D.: Akkor élvezem a koncerteket, amikor nem magammal vagyok elfoglalva, hanem tudok kommunikálni a közönséggel, tudok reagálni arra, amit csinálnak. Ha rossz, akkor valószínűleg azért rossz, mert nem fektetek bele elég energiát és elégedetlen vagyok a saját teljesítményemmel. Ha olyan kedvem van, akkor nem csinálok semmit, bár ez most már kevésbé jellemző rám.

B.I.: Ha idejönne hozzád egy kisgyerek, aki most kezdene zenét tanulni és neked kellene mentorálnod, milyen tanácsokkal látnád el?

H.D.: Attól függ, hogy mit kér tőlem. Ha azt kérné, hogy tanítsam meg énekelni, akkor azt mondanám, hogy megtanítom. Viszont szerintem az éneklés többről szól, mintsem kiképzem a hangomat és pontosan elénekelek mindent. Nekem arról szól, hogy érzéseket és gondolatokat tudok kifejezni. Akár azzal is, hogy nem ejtek ki szavakat, vagy csak hümmögök vagy sírást imitálva énekelek. Az emberek szerintem ugyanúgy, mint az állatok ösztönlények és jobb esetben mennek az előre bekódolt ösztöneik után, csak valaki fél azzal foglalkozni, ami fontos számára. Az életemben a legtöbb esemény magától történik és úgy, ahogyan történnie kell. Ha valakiben nincsen tehetség, attól még győzhet az elszántság meg a törekvés. Viszont a kreatív munka hosszú idő után fizetődik ki anyagilag, ezért szerintem fontos a saját magunkba vetett hit, a szenvedély és az alkotás szeretete.

 


Köszönöm Dórinak a személyes hangvételű beszélgetést!

Ne felejtsétek el, hamarosan érkezik az OHNODY magyar nyelvű dalokból álló lemeze. Addig is hallgassátok őt különféle zenei oldalakon illetve megtaláljátok őt az Instagramon és Facebookon is.

 

Nőben az erő – Születésnapi elmélkedéseim

Az elmúlt időszakban több olyan beszélgetést is folytattam a barátaimmal, ami a női és férfi szerepek mibenlétét boncolgatta. Egy ideje próbálom én is definiálni, hogy a világban mi egy nő és mi egy férfi feladata. Hogy van -e egyáltalán különbség, kell -e különbséget tenni.

 

 

A nőben megbújó férfit szerettem volna előcsalogatni magamból és vizuálisan is megfogalmazni. A születésnapom környékén általában amúgy is elkezdek befelé figyelni, számvetést tartok és értelmezem önmagamat.

 

 

Az elmélkedésemet egy fotózással is szerettem volna megörökíteni, aminek végeredményét ebben a posztban láthatjátok.

 

 

A koncepció megvalósításához Szalai Lilian stylist segítségét kértem, aki nagyon lelkesen állt ehhez a témához is. Lilivel már többször dolgoztunk együtt és nagyon hasonló az ízlés világunk. Hogy a mondanivaló és a karakter testet öltsön, egy olyan fotóst kerestem, aki erős a portréfotózásban. Jámbor Zsófi személyében meg is találtam ezt az embert. Zsófi a különféle arcaimat zseniálisan definiálta.

 

 

 

 

Az elképzeléseimhez tökéletesen passzoló sminket Erdősi-Lőrinc Nóra készítette el nekem.

 

 

 

És íme a sorok között a lány, aki lehet, hogy sosem fog úgy gondolkozni és viselkedni, mint egy férfi,  de ha kell képes a legnehezebb helyzetet is megoldani és a női erejét önmaga hasznára fordítani.

 

 

 

 

 

Hamarosan új energiákkal jelentkezem, addig is ünnepelek egy nagyot!

Köszönöm a profi csapatmunkát Jámbor Zsófinak, Szalai Liliannak és Erdősi-Lőrinc Nórának. Csodás munkát végeztek.

Bereczki Ivett