ILLUSZTRÁCIÓ, INTERJÚ, ZENE

“Minden ott történik és pont ezt szeretem benne” – interjú Miss Virgács visual artisttal

Nincs hozzászólás

Az évet egy speciális terület bemutatásával szerettem volna indítani, ezért kérdeztem Németh Nikit, vagyis Miss Virgácsot, aki egyre ismertebb és elismertebb visual artist és VJ itthon. Általában kevés VJ-t ismerünk és sokszor pontosan nem is tudjuk, hogy mi a szerepük egy alkotási folyamatban. Azt pedig még kevésbé, hogy hogyan dolgoznak, milyen módon készülnek fel egy-egy előadásra, koncertre vagy bulira. Bennem is sok kérdés felmerült, amit meg is kérdeztem Nikitől. A válaszokat pedig elhoztam nektek is.

 

Fotó: Munkácsy Barbara

 

Bereczki Ivett: Hogyan fogalmaznád meg, mi a szerepe egy VJ-nek?

Németh Niki: Egy VJ alapvetően mozgóképekkel vagy fényekkel teremt atmoszférát. Akár egy koncerten vagy egy előadáson, de lehet ez önállóan is, ha például az épületfestésről beszélünk. Mostanában – hogy egyre több visszajelzést kapok és látom a közönség reakcióit – kezd körvonalazódni bennem is, hogy mit adok ezzel az egésszel. Azt látom, hogy a világban általában nem tudatos a vizuális kommunikáció. Sokan nem érzékelik, hogy mi az, ami körülveszi őket. Azt érzem, hogy nekem az a szerepem, hogy felhívjam az emberek figyelmét arra, hogy nyissák ki a szemüket és kezdjenek el a formákra, színekre hangolódni.

B.I.: Hogyan néz ki a hazai VJ kultúra?

N.N.: Sajnos eléggé elhanyagolt terület itthon, maga a szakma sem érzi mindig fontosnak, hogy a DJ mellé a VJ nevét is ugyanúgy ki kellene írni. Egyébként korábban én sem éreztem ezt annyira szükségesnek, inkább a háttérben maradtam, de azóta ez már változott. Szerintem fontos, hogy azonos szinten kezeljük a zenével a vizuális megjelenítést is.

 

 

 

B.I.: Korábban hogyan volt jelen az életedben a vizualitás?

N.N.: Mióta az eszemet tudom, mindig is ez volt, ami érdekelt. Szinte a beszéddel egyenértékű volt számomra a rajzolás. Amikor főiskolára jártam a festés és a díszlettervezés vonzottak, de a diploma után volt bennem egy törés. Azt éreztem, hogy mindenki vár tőlem valami nagy dolgot és addig nem is lesz belőlem senki, amíg egy óriási művel nem rukkolok elő. Ez valamiért nagyon frusztrált. Egyébként a suliban tanultam videót vágni és animációt készíteni is, de nem nagyon tudtam, hogy ezt hol tudnám életre kelteni. Aztán láttam ilyen megoldásokat bulikban és rájöttem, hogy ez lesz az. Tetszik benne, hogy impulzív és megismételhetetlen. A közönség, a zene és a hangulat is alakítja az egészet.

B.I.: Olyan vizuális dolgot alkottál már, ami nagyon körülhatárolt és ennek pont az ellenkezője? Mint például egy videóklip?

N.N.: Igen, tavaly egy hip-hop formációval virtuálisan összehozott a sors és nekik csináltam egy videóklipet, aminek nagyon konkrét szövege és szimbolikája van. Elég sok politikai utalás van benne, ezért nem a legelső darabja a portfoliómnak, de nagyon élveztem ezt a fajta alkotást is. Egyébként sokkal több idő volt elkészíteni és eszközök tekintetében is jobban fel kell rá készülni.

B.I.: Miben más ez a két folyamat alkotás szempontjából? Amikor konkrét zenére készítesz egy videót és amikor egy buliban, a helyszínen formálódik a vizuál.

N.N.: Egy videóklip esetében végighallgatom többször is a dalt, főleg a dalszöveg mondanivalójára fókuszálva. Soronként elkezdem felvázolni vagy nagyobb egységekre bontom szét, de az a folyamat vége, hogy képkockáról-képkockára lerajzolom. Ha vizuálozni megyek, akkor is általában van egy téma, amin elindulok. Aztán csinálok itthon egy-két loopot (végtelenített rövid videófelvételek – a szerk.), amit hasonlóan gyártok, mint egy animációs videót. A bulik előtt végiggondolom, hogy milyen ívet szeretnék adni az egésznek. Ennek ellenére sokszor van olyan, hogy teljesen elrugaszkodok attól, amit előre kitaláltam, mert látom, hogy mi van körülöttem és arra reagálok. Ilyenkor a loopokat nem csak lejátszom nyersen, hanem széteffektezem. Mostanában azzal kísérletezgetek, hogy a szoftverben lévő effektekkel hogyan lehet a nulláról felépíteni egy vizuált.

 

 

B.I.: A loopok hogyan, mi alapján állnak össze?

N.N.: Sok mindent be szoktam vetni. Volt olyan is, hogy a buszon ülve fotóztam vagy videóztam valamit a telefonommal és azt is felhasználtam. De stop-motion (képkockánként beállított és rögzített – a szerk.) videókat is csinálok. Illetve rajzolok vagy festek és apró ecsetvonásokkal haladva építek fel egy pár másodperces loopot. Van olyan is, hogy digitálisan rajzolok és azt animálom. Vagy régen filmekből vágtam ki részeket. Amit nagyon szoktak szeretni a Rokoko rendezvénysorozatnál, az a festményekből kivágott karakterek, amiket fotókkal keverek, majd mozgatok.

B.I.: Ez egy végtelen lehetőségnek tűnik.

N.N.: Vicces, mert anyukám szokta kérdezni, hogy hogy haladok, készen vagyok -e már. Igazából ez sosincs kész, mindig lehet újabb és újabb elemet hozzátenni. Olyat is szoktam csinálni, hogy a saját felvett vizuálomat remixelem.

 

 

B.I.: Mennyire tudod fejben tartani, hogy milyen anyagaid vannak, miket tudsz egy adott szituációban használni?

N.N.: Most már kicsit más, mint az elején volt. Már kezdem elengedni, hogy csak arra hagyatkozom, ami a gépemen van és nem aggódom amiatt, hogy mi lesz, ha ezek elvesznek. Eleve nem is lehet ennyi mindent tárolni, óriási tárhelyre lenne szükség.

B.I.: Említetted, hogy nagyon sok múlik az adott pillanaton. Mennyire kapsz szabad kezet az alkotáskor?

N.N.: Ha kifejezetten engem keresnek, akkor nem nagyon szoktak beleszólni. Megnézzük a helyszínt és onnantól nagyjából rám van bízva. Az elektronikus zenei buliknál egyébként is szabadabban improvizálok. De egy koncert esetében más. Amikor a Szigeten dolgoztam ott voltak zenekarok, akik konkrét anyaggal jöttek, amit csak le kellett játszanom. Gyakorlatilag egy technikai ember voltam a folyamatban, de egyébként azt is élveztem. Ott az az izgalmas, hogy nagyon figyelnem kell a történéseket, nagyon alázatosan kell állnom az egészhez. Olyan is volt, hogy hozott valaki anyagot, de azt mondta, hogy használjam fel szabadon, a saját loopjaimmal együtt. Sokféle megoldás létezik.

 

 

B.I.: Mi történik élesben, amikor ott vagy egy eseményen?

N.N.: Jóval a buli kezdete előtt oda szoktam menni és órákkal előtte elkészülünk. Sokszor dekorációt is viszek, amire majd vetíteni fogok. Általában hangtechnikusok, fénytechnikusok mellett szoktam elfoglalni a helyemet, de egyszer volt egy olyan goa buli, ahol kifejezetten azt akarták, hogy a DJ mellett álljak. Nem bánom, ha a háttérből kell dolgoznom, de egyébként ez kifejezetten jól esett. Van, ahol ki van alakítva hely előre, máskor meg, ahol sikerül helyet találnom. De az az ideális, ha látom, hogy mi történik. Alapvetően nem szoktam elhagyni soha a bázist, próbálok folyamatosan a zenére reagálni és ott alakítani az egészet. A fáradtság ellenére sem tudok elszakadni, mert minden ott történik és pont ezt szeretem benne.

B.I.: Nagyon sok és sokféle munkád volt már. Melyik projekteket tudnád kiemelni?

N.N.: Pont múltkor is kérdezte valaki, hogy mire vagyok a legbüszkébb és hirtelen nem is tudom, mert sok emlékezetes lehetőségem volt. A legelső vizuálozásom a Corvin Clubban volt. Oda jártam bulizni, aztán az egyik barátnőm kérdezte, hogy nincs -e kedvem vizuált csinálni az egyik bulin, mert akkor beszél a tulajdonos sráccal. Szerencsém volt, de igyekeztem odatenni magam, hogy ne okozzak csalódást. Nagyon sok olyan DJ-vel működtem együtt, akit nagyon szeretek és korábban is sokat hallgattam. Például a román underground DJ-k közül néhány nagy kedvencemmel. A Szigeten is volt sok elismert fellépő. A magyarok közül a Luditták volt az egyik. De az Ed Is On koncert a Trip hajón is nagyon izgalmas feladat volt számomra.

 

 

 

B.I.: Miből merítesz inspirációt és milyen forrásokat használsz a munkádhoz?

N.N.: Bármiből tudok inspirációt meríteni. Fontos a zene, szeretek átkonvertálni jeleket, érzéseket, benyomásokat, amiket más érzékszervekkel fogadtam be. Szeretem a vizuális művészet különböző korszakait és műfajait. A barokk és a rokokó stílusjegyeivel szeretek dolgozni, kiemelni és új környezetbe helyezni. Az épületek mindig is inspiráltak. A vírushelyzet miatt most restaurátorként is dolgozom, az épületek, épületelemek ritmikussága, a formák kölcsönhatása lenyűgöz.

B.I.: Szerinted mitől igazán jó egy VJ, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie?

N.N.: Gyerekkorom óta tudom, hogy valamilyen képzőművészeti, kreatív alkotótevékenységet szeretnék folytatni. Sokáig a festés és a táblakép volt az eszköz a kezemben, amin keresztül kifejeztem magam. Nem éreztem tökéletes kifejezési módnak, egészen addig, míg nem kezdtem el VJ-ként működni. Én a kiszámíthatatlansága miatt szeretem. Szerintem akkor jó valaki, ha elég spontán és nyitott arra, hogy az adott hangulatra reagáljon. Rengeteg tanulás és alázat, és nemcsak az eszközökre (szoftverek, projektorok stb.) vonatkozik, hanem sokkal inkább a fény és a színek fizikájára.

B.I.: Hol lehet találkozni a munkáiddal, milyen projektek vannak tervben a közeljövőben?

N.N.: A karantén pozitív hozadéka, hogy sokkal több időm volt most fejleszteni magam. Korábban nagyon sok felkérésem volt és minden hétvégén dolgoztam. Szoktak lenni videoklip felkéréseim, van is egy-két elkészült anyag, ami már csak arra vár, hogy megjelentessük, úgyhogy érdemes figyelni a Facebook oldalamat. Illetve DJ-k is szoktak felkérni együttműködésre livestreamekhez. Sajnos azt érzem, hogy ebben még nincs olyan rutin itthon, mint ahogy azt külföldi példák esetében tapasztalhatjuk. Vannak önálló terveim is – a parti szcénától függetlenül – közelebb szeretném hozni az emberekhez a műfajt, mind fizikai, mind átvitt értelemben.

 

 

Esemény fotók: Németh Nikolett

 

Köszönöm Nikinek, hogy mesélt nekünk erről az izgalmas, de kissé még háttérbe szorított alkotói területről. Remélem, hamarosan visszaáll az életünk a normális keretek közé és élőben is találkozhatunk Niki munkáival. Addig is, ne felejtsétek el követni őt, vagyis Miss Virgácsot Instagramon és Facebookon! Ha pedig a digitális printjeire vagytok kíváncsiak, keressétek őt a youngart online galéria weboldalán!

ALKOTÁS, ILLUSZTRÁCIÓ, INTERJÚ

“Számomra a legfőbb inspiráció a harmónia, amiben egyszerre vannak jelen a végletek” – interjú Veszprémi Lili textiltervezővel

Nincs hozzászólás

Ami nekem először eszembe jut Veszprémi Lili textiltervező alkotásairól, az a nyugalom, a letisztultság és a harmónia. Kíváncsi voltam, hogyan születnek meg és, hogyan élnek tovább ezek a finom minták, mi az, ami inspirálja az alkotót, de mindenekelőtt arra, hogy hogyan találta meg az alkotás felé vezető utat. Készítsetek egy csésze teát és helyezzétek magatokat kényelembe, egy csupa szív művész története következik!

 

Fotó: Uhlár Eszter

 

Bereczki Ivett: Mik az alkotáshoz kapcsolódó első emlékeid?

Veszprémi Lili: A szüleim mindig is nagyon kreatívak voltak, a két kezüket nagyon jól használták arra, hogy felújítsanak, építsenek, alkossanak. Így az alkotó tevékenykedés számomra teljesen természetes jelenség volt otthon és én is szépen lassan belefolytam. Nálunk generációk óta a nők kötnek, varrnak, hímeznek. A diplomamunkámban is azzal foglalkoztam, hogy a dédnagymamám a saját kezével készítette el a kelengyéjét. Ami kellett egy háztartásban, az neki megvolt és ugyanezt adta tovább a lányának. Én pedig a mai napig használom a dédnagymamám által szőtt konyharuhákat.

B.I.: A rajzolás szeretetét is otthonról hoztad?

V.L.: A dédnagymamám és apukám is nagyon szépen rajzoltak és én is a rajzolásban találtam meg önmagamat. Szeretek elmélyülni a színekben, a formákban. Anyukám mindig meséli, hogy kisgyerekként kértük főzéskor a fagyasztott gyümölcsöket és én azzal is a falra kezdtem rajzolni. Ezen ma már ő is csak mosolyog, akkor nem biztos, hogy annyira boldoggá tette (nevet – a szerk.).

 

 

B.I.: Mikor tudatosult benned, hogy a rajzolással komolyabban is érdemes foglalkoznod?

V.L.: Elég korán, már az általános iskolában. Szerencsére volt egy művészeti iskola a falunkban, ahol felnőttem és nem is merült fel más opció. Ott volt rajzszakkör, festés, kerámia. Mindenhová jártam, ahová lehetett. Aztán művészeti szakközépiskolába mentem tovább. Én a tanulás helyett is rajzoltam, festettem és valamilyen formában ez a mai napig így van. Ha rossz kedvem van, ha jó kedvem van, nekem az ad biztonságot, ha alkothatok.

B.I.: Aztán a középiskola után felköltöztél Budapestre.

V.L.: Igen és ki kellett találnom, hogy merre induljak el, képzőművészeti vagy iparművészeti irányba. Először a Képzőművészeti Egyetemre szerettem volna menni, festő szakra, de valahogy beigazolódott, hogy az iparművészet közelebb áll hozzám, ezért végül a MOME-t választottam. Nagyon izgalmasnak tartom, ahogy egy minta egy tárgyra kerül, kilép a két dimenzióból és tovább tud fejlődni, majd textília vagy éppen könyvborító lesz belőle.

 

 

 

B.I.: Az első önálló projekted a Kis Kas volt, ahol táskákat terveztél és el is készítetted őket. Hogyan született meg ennek az ötlete?

V.L.: Amikor a MOME-t elkezdtem, a nagyon új közegben először nehéz volt megtalálnom önmagamat. Sok szálon kerestem a kapcsolódást a gyökereimhez és akkor még nehezen tudtam elképzelni, hogy mint tervező megállom majd a helyemet. Mindenképpen csinálni akartam valamit és ezért elkezdtem táskákat tervezni, amiket akkor még valóban én magam készítettem el. 2013-ban indítottam el a projektet és a mai napig megvan egyébként. Viszont egy márka működtetése egy teljes embert kíván, ezért ez most háttérbe szorult, inkább annak szentelem a munkára szánható időmet, hogy tervezzek, fessek, rajzoljak; és szerencsére meg is találtak olyan jellegű projektek, amelyekben mindez mások számára is fontos vagy értékes lehet.

B.I.: Milyen megkereséseid vannak mostanában?

V.L.: Elsősorban belsőépítészeti projekteken dolgozom. Két munkát emelnék ki ezek közül, a méretük miatt. Az elsőbe még 2019 tavaszán csöppentem bele, amikor Sipos Rebeka – a Lab5 Építészstúdió belsőépítésze – azzal keresett meg, hogy egy készülő nagy irodaházban üveg felületekre lenne lehetőségem mintát tervezni, illetve díszpárnákra. Konkrét koncepciójuk volt a tereket illetően, nekem abba kellett megfelelő módon kapcsolódni. Bár a feladat egyszerűnek tűnhet, valójában ez egy nagyon hosszú munkafolyamat volt, és nagyon élveztem a közös munkát. Sok szempontból még ennél is komplexebb feladat volt egy tihanyi apartman-ház számára végzett munkám, ahová lakástextileket terveztem, méghozzá teljeskörűen, és itt is szabad kezet kaptam alkotóként. Ezek a projektek terelgettek, aminek köszönhetően egyre magabiztosabbnak érzem magam. Azt fontolgatom, hogy a jövőben nem csak egyedi megrendeléseknek tegyek eleget, hanem önálló lakástextil kollekciót is tervezzek, amit én magam árusítanék.

 

 

B.I.: Az anyagok maguk mennyire befolyásolják a tervezést?

V.L.: Befolyásolják is, meg nem is. Alapvetően ezekben a munkákban egy grafikus vagyok, aki változatos alapanyagokra készít mintaterveket. Ám mindezt nem teheti anyag- és technológiaismeret nélkül. Amikor üvegre terveztem, nyilván voltak kötöttségek, mert nem gyártható le akármi. A digitális textil printelésnél viszont bármit lehet. A szőnyeg ilyen szempontból még izgalmasabb felület, mert kézzel készül, vannak korlátok, léptékek, ritmusok. Nem olyan mértékben sorozatgyártható, mint egy digitálisan nyomtatott méteráru.

B.I.: Vannak visszatérő minták, stílusok, amik kifejezetten jellemzőek a munkáidra?

V.L.: Ez nagyon változó. Van amikor belelendülök és minden csupa virágminta, növényi ornamentika. Aztán ha kifut egy projekt, ahol hónapokig ezzel dolgoztam, akkor azt érzem, hogy teljesen másra vágyom és például apró raszterekkel vagy foltokkal szeretnék mintázatokat építeni.

 

 

B.I.: Mi az, ami az alkotásban inspirál téged?

V.L.: Számomra a legfőbb inspiráció a harmónia, amiben egyszerre vannak jelen a végletek. A harmónia, ami a természetben is jelen van és ami hirtelen képes megváltozni. A kettő közötti lavírozás. Az, hogy lehet mindkettő együtt. Hideg is, meleg is, fekete és fehér, ezek összehangolása izgalmas számomra. Mintázatokban, színekben és témaválasztásban is.

B.I.: Említetted, hogy esetleg saját kollekciót is készítenél. Tudsz még megfogalmazni ilyen álmot a jövőre nézve?

V.L.: Több olyan dolog van, amibe tavasszal félig-meddig belevágtam, de aztán jött a karantén. Nagyon szerettem volna többet emberekkel együtt alkotni, például szívesen csinálnék akvarell workshopokat. Szeretnék egy műhelyet is majd. Ami még nagy vágyam lenne – és ebbe kicsit belekóstoltam már –, hogy textiles szakvásárokon megmutathassam a munkáimat. Minden évben Párizsban és Frankfurtban is szoktak lenni szakvásárok. Amellett, hogy a nagy cégek a kész méteráru kollekciókat bemutatják, van egy dizájnereknek fenntartott rész, ahol csak mintaterveket lehet bemutatni, gyönyörűen kinyomtatva egy egyedi standon.

 

 

B.I.: Volt külföldi együttműködésed is?

V.L.: Együttműködésig még nem jutottam, de éppen az említett vásáron voltak külföldi (német, holland, amerikai) buyerek, akik a cégeik számára vásároltak a mintakollekcióimból. Amikor eladsz egy mintát, akkor ezzel a szerzői jogaidról is lemondasz, tehát a minta további életére, felhasználására, esetleges alakítására már nincs ráhatásod, és például a honlapodra sem teheted már ki ezeket a munkákat. Ezt eleinte nekem sem volt könnyű megemészteni. A mintatervező, különösen a sikeres mintatervező munkája egy kicsit a jéghegyre hasonlít: egy kis része látszik csak ki, a nagyobbik láthatatlan.

B.I.: Milyen tanácsot tudnál adni azoknak, akik hasonló pályán indulnak el, mint te?

V.L.: Azt, hogy ne féljenek megmutatni a munkáikat, felvállalni önmagukat, a saját ízlésüket. Én sokáig a fióknak terveztem és valahogy a kisfiam születésével ért meg bennem a döntés, hogy előálljak a műveimmel. A történetemhez hozzá tartozik az is, hogy a mintatervezőknek rejtegetni kell a munkáikat, mert könnyen inspirálhatnak másokat. De a fiók nem fogja azt mondani, hogy ezek szuper jók. Elkezdtem rajzolni és kipakolni, és megtaláltak az emberek, akiknek meg kellett találniuk. Miután részt vettem az első szőnyegemmel az első kiállításomon, az ott kiállított munkám nyomán keresett meg az első komoly kooperációs partnerem, akivel azóta is töretlen a szakmai kapcsolatom. Ha valaki ott tart, hogy szívesen alkotna, de még nem tudja, hogy mit, akkor bátran kísérletezzen. Nem lehet veszíteni semmit, maximum az egyik téma, technika nem jön be, de a másik sikerülni fog.

 

 

Fotók: Veszprémi Lili

 

Köszönöm Lilinek, hogy a kisfia mellett szakított időt a beszélgetésünkre és beavatott az alkotói világába! Kövessétek őt ti is az online felületein (Instagram, Facebook) hogy ne maradjatok le a legújabb munkáiról! Ki tudja, talán hamarosan elkészül a kollekciója, amit említett az interjúban. Én mindenesetre drukkolok neki! 🙂

ALKOTÁS, FOTÓ, INTERJÚ

“A LOOKALIVE kihozta belőlem azt a pluszt, a váratlant, az érdekeset, amire nem számítottam” – interjú Temesi Ádám operatőrrel

Nincs hozzászólás

Nagyon érdekes azt látni, amikor egy alkotónak annyira természetes az alkotás, hogy az a személyiségének meghatározó alkotóelemévé válik. Amikor minden egyes alkalommal gyermeki lelkesedéssel és kíváncsisággal vág bele egy újabb témába. Ezt érzem Temesi Ádámon is. Akinek a kép az életében olyan, mint a levegő. Nem lehet megkérdőjelezni a létezését. Sokszor találkoztam már a munkáival, de amit igazán izgalmasnak találtam vele kapcsolatban az a LOOKALIVE videósorozata. A cseppet sem hétköznapi hónapjait sűríti egy-egy videóba, amiben pont annyira van benne ő, amennyire kell. Szép, őszinte, inspiráló. Többek között erről is kérdeztem.

 

Fotó: Lengyel Andor

 

Bereczki Ivett: Hogyan jött az életedbe a fotózás és videózás?

Temesi Ádám: A videózás nekem a görkori miatt indult el. A telepen a srácokkal rákerestünk különböző weboldalakon ilyen témájú videókra és egy idő után mi is akartunk csinálni hasonlót. Akkoriban nagyon sokat utaztunk édesapám munkájából kifolyólag. Épp Brüsszelben laktunk és apukám vett egy webkamerát, amivel az itthoniakkal tartottuk a kapcsolatot. Volt egy minimális memóriája és azzal csináltunk videókat is. Aztán a huszadik szülinapomra kaptam egy videókamerát és a haverokkal csináltunk egy filmet, amit aztán feltöltöttem egy amatőr fotós oldalra és tetszett a többieknek. Ott ismertem meg a jelenlegi kollégámat, Derzsy Andrást, akivel a StudioX-et csináljuk. Nekem a mai napig a fő vonal a videó, de a fotó mindig is megvolt mellette.

B.I.: Ezután kezdtetek el komolyabban foglalkozni a videózással?

T.Á.: Eleinte csak amatőr felvételeket csináltunk. András akkor a Magyar Televíziónál dolgozott, mint képvágó és megmutatta bent az anyagainkat. Volt egy gyerekműsor, amihez kellett egy külső bejátszó és kipróbáltak minket. A rákövetkező nyáron megkaptuk az egész nyári adást, amit külső helyszínen forgattunk. Aztán valaki megkeresett minket videóklipkészítéssel és innentől elindult a dolog.

B.I.: Miben más a fotó és a videó számodra?

T.Á.: Nem könnyű a kettőt egyszerre csinálni. Amikor állóképben gondolkozom akkor rááll az agyam, hogy azt az adott pillanatot kell elkapnom. Mozgóképben pedig a pillanatok sorozatát kell összefűzni és nehéz a két vágány között váltani.

 

 

B.I.: A saját projektek és a megrendelésre készült anyagok mennyire térnek el egymástól?

T.Á.: Nem mindig vannak konkrét ötleteim, inkább megérzésből dolgozom. Holnap is megyünk egy portréfotózásra és csak a helyszínt tudom, ami nagyon tetszik. Nem tudom, hogy mit szeretnék pontosan, de az érzés megvan. De olyan is van, hogy van egy elképzelésem és azt szeretném megvalósítani, ilyen a LOOKALIVE (Ádám videósorozata – a szerk.). De az is közben rajzolódott ki, hogy pontosan milyen lesz. A megrendeléseknél általában egy ötlettel keresnek meg. Van egy kiindulópont, amit együtt formálunk tovább.

B.I.: Gyakran fotózol városi környezetben. Mindig keresed az izgalmas helyszíneket?

T.Á.: Van olyan, hogy ülök a villamoson és látok valamit, ami megtetszik. Nagyon sokszor nem is tudom, hogy az adott helyszín mire lesz jó később. Aztán a megfelelő fényekben működik a dolog. Egyébként van, hogy jegyzeteket csinálok vagy a telefonban a GPS koordináták alapján visszakeresem az adott pontot egy későbbi fotózás kapcsán.

 

 

 

B.I.: Mit jelent neked a LOOKALIVE?

T.Á.: Az volt a célom, hogy minden hónapban összerakjak egy videót arról, hogy milyen az életem, mi történik velem. Elsősorban magamnak szerettem volna csinálni, nem tudtam, hogy beszélni is fogok benne. Olyan videókat képzeltem el, mint a legelső, a decemberi. Hangulatvideókat.

B.I.: Aztán a hangulatvideók szépen kinyíltak és egyre inkább személyesebb hangvételűek lettek.

T.Á.: Érdekes volt, hogy hogyan bontakozott ki a lelkivilágom, ahogy jött a jó idő. Márciusig nem szólaltam meg a videókban, aztán elkezdtem magamban mindenfélét beszélni. Nem akartam a végeredménybe bevágni, csak a kamerába mondtam hülyeségeket a jövőbeli magamnak poénból. Egy este leültem és volt egy-egy mondat, amit aztán összevágtam és rájöttem, hogy ez működik. A következőknél már tudtam, hogy be fogom vágni és elkezdtem többet beszélni, aztán mindig jött valamilyen téma. A másik része meg az, hogy sokszor tök izgalmas életem van, rengeteg tehetséges emberrel találkozom, mindig más helyeken járok és ezt meg akartam örökíteni.

B.I.: Miről kapta a nevét a sorozat?

T.Á.: A júniust kezdtük el Kyle-lal – az amerikai fotós barátommal – forgatni és neki volt valami szövege, amivel heccelt. Valahogy úgy szól magyarul, hogy „viselkedj úgy, mintha élnél”. Miután lement ez a pár nap elkezdtem ezen gondolkozni, hogy lehet, ez jó lenne címnek. De én tényleg meg is élem az életemet, nem csak úgy teszek, ezért alakítottam át és ebből lett a LOOKALIVE. Ettől a ponttól forrta ki magát ilyenre az egész koncepció. Én azt képviselem, hogy egy sérülékeny ember vagyok, aki ugyanúgy hibázik, mint bárki, de ebből épülök. Ebbe a sorozatba inspiráló dolgokat szeretnék beletenni, ami remélem, hogy pozitív hatással van másokra is.

 

 

 

B.I.: A novemberi volt az utolsó epizód. Folytatni fogod?

T.Á.: Olyan szépen kivirágzott az egész. Azt szerettem benne, hogy én sem tudtam, mi lesz a következő hónapban. Most egy olyan tervem van, hogy évszakonként lesz videó. Szeretnék összerakni a tavalyi évről egy összefoglalót, de most egy kicsit alkotói válságban vagyok. Többször elkezdtem már, de nem akarom erőltetni, ez is jöjjön magától. A LOOKALIVE kihozta belőlem azt a pluszt, a váratlant, az érdekeset, amire nem számítottam. Tök jó lenne az idők végezetéig csinálni. Ha majd gyerekeim lesznek, akkor meg tudom nekik mutatni, hogy ez voltam 2019-ben és ennyi mindent csináltam. A szüleimnek is mindig megmutatom és az az érdekes, hogy a videókon keresztül még jobban megismertek, mert vannak dolgok, amikről még nekik sem feltétlenül meséltem.

B.I.: Mi a helyzet most a fotózással?

T.Á.: Azért is tűntem el videó téren, mert visszatértem a fotóhoz. Régen, amikor mentem ide-oda és nem forgattam, akkor mindig fotóztam. Amikor elkezdtem a LOOKALIVE-ot, akkor viszont átbillent a balansz. Most viszont megint sokat fotózom. Régóta szerettem volna képeket a falamra és most tele van. Összeraktam a weboldalamon egy könyvet, ami képpárokból áll. Érdekes, hogy van olyan képem, aminek öt évvel később készült el a párja.

  

 

 

 

B.I.: Milyen szakmai terveid vannak a következő időszakra?

T.Á.: Nagyon szeretnék majd csinálni egy önálló kiállítást, amiben meg tudom mutatni, hogy milyen vagyok én. Szeretek projekteken dolgozni, de nem feltétlenül csak a saját ötletemen. Nagyon szeretnék még többet forgatni. Imádom a csapatmunkát, jó lenne játékfilmet vagy sorozatot is csinálni. A fotó mindig óriási kérdőjel, mert az sokszor véletlenszerű és amilyen hatások érnek, amilyen fényeket vagy helyeket találok, oda álmodok meg egy rögtönzést és abból születik meg valami.

B.I.: Van olyan alkotó, akinek a munkája nagy hatással van rád?

T.Á.: Szoktam az Instagramon böngészni és néha rábukkanok valami olyanra, amiből egy-egy ecsetvonásnyit merítek, de inkább operatőrök munkáiból tanulok. Roger Deakins és Robert Richardson stílusa kifejezetten tetszik. Richardson Tarantinoval dolgozik együtt. Az az érdekes, hogy amikor nagyon fiatal voltam, úgy néztem a filmeket, hogy fogalmam sem volt, hogy ki rendezte, ki volt az operatőr, csak megállapítottam, hogy tetszik -e vagy sem. Amikor elkezdtem utánajárni, hogy ki csinálta ezt vagy azt, egyenként raktam össze, hogy azért tetszettek, mert ő vagy ő csinálta. Tarantino filmjeit nagyon szeretem és mindig más szinten érnek el hozzám. Lehet, hogy régen egy teljesen más része tetszett, most például imádom, ahogy kifejti a karaktereit. Az ő munkássága újra és újra visszajön.

B.I.: Egy alkotónak akkor is végig kell kicsit gondolnia a saját pályáját, amikor mentorál valakit. Te voltál már ilyen szerepben?

T.Á.: Van egy fiatal lány, aki a szeptemberi LOOKALIVE vetítésre jött el és megkérdezte, hogy tudok -e neki segíteni portréfotózásban. Épp megtanulta a gépet használni, de gondoltam, bedobom a mélyvízbe. Odaadtam neki az egyik fénymérőmet, megmutattam neki, hogyan tud befűzni egy tekercs filmet a gépbe. Kértem, hogy használja ki a fényeket, amit talál és találja ki előre a koncepciókat. Meglepően jó képei születtek. Néha lehet, hogy csak az hiányzik, hogy a megfelelő eszközt az ember kezébe add. A másik kulcs mozgatórugó, hogy nem látja viszont a képet rögtön, ezért gondolkoznia kell előre. Mindig adok neki házit és közösen megnézzük, hogy mit csinált. Lehet, hogy ez az első apró lépcsőfoka annak, hogy egyszer majd tanítani fogok másokat. Nem érzem magam tanár típusnak, de eltelt már annyi idő, hogy valamilyen szinten már kiforrott vagyok abban, amit és ahogyan csinálok és ezt jó lenne átadni másoknak is.

 

 

Fotók, videók: Temesi Ádám

 

Szuper volt látni Ádám lelkesedését és kíváncsiságát, nagyon szépen köszönöm neki, hogy kicsit beavatott a világába. Kövessétek őt az Instagramon és ne felejtsétek el megnézni a LOOKALIVE videókat a Youtube-on.

ALKOTÁS, INSPIRÁCIÓ, INTERJÚ

“A szépség és a különlegesség számít, nem pedig a tökéletesség” – interjú Németh Franciska ékszertervezővel

Nincs hozzászólás

Kíváncsiak vagytok rá, hogy hogyan születik meg egy egyedi kézműves ékszer, milyen világa lehet az alkotójának, milyen gondolatok szövik át az alkotást? Amikor először megláttam Németh Franciska varázslatos ékszereit a Je Suis Belle üzletében, tudtam, hogy vele kapcsolatban mindennek utána kell járnom. Az ő alkotói története következik.

 

 Fotó: Dombóvári Judit

 

Bereczki Ivett: Vissza tudsz emlékezni, mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

Németh Franciska: Mindig jelen volt az életemben a kreatív vonal. Jártam agyag szakkörre, rajzolni. Jó ízlésem volt, szép dolgokat csináltam, de nem volt egy konkrét irány, amiben kifejezetten jó lettem volna. Amikor eljött a pályaválasztás, felcsaptam a felvételikönyvet és megláttam a Képző (Magyar Képzőművészeti Egyetem – a szerk.) képgrafikus szakját. Az érettségi előtti évben elkezdtem járni rajzkörbe egy idős festőhöz Székesfehérváron (Franciska Székesfehérváron nőtt fel – a szerk.). Az utolsó évben jelentkeztem a Képző egy hónapos intenzív felkészítő kurzusára. Utána pedig Budapestre jártam rajzolni heti két-három alkalommal. Komolyan gondoltam, viszont egy dolog hiányzott. Nem szerzett akkora örömet a rajzolás folyamata, mint a kész rajz, a szép végeredmény. Kicsit szenvedtem vele, hogy ezt is, meg azt is le kell mérni, és láttam, hogy ez másoknak jobban megy.

 

 

B.I.: Végül hová adtad be a jelentkezésedet?

N.F.: Elmentem a Képzőre felvételizni, de a második fordulóban kiestem. Valamennyire a fejemben volt, hogy ez nehéz lesz és nagyon sokan jelentkeznek, ezért bejelöltem művészettörténet szakokat is, mert az is érdekelt. Megkaptam az értesítést, hogy a pontjaim alapján bekerültem a Pázmány művészettörténet szakjára. Úgy gondoltam, hogy elmegyek egy évre, aztán újra megpróbálom a rajzot. Elkezdtem és rájöttem, hogy sokkal jobban szeretem a művészettörténetet, mint a rajzolást valaha.

B.I.: Hogyan kerültél kapcsolatba az ékszerkészítéssel?

N.F.: Nagyon hiányzott valami kézzelfogható alkotó tevékenység a művészettörténet mellé. Jelentkeztem a mesterképzésre is, fel is vettek, de szerettem volna megtanulni egy szakmát. Megjött az értesítés, hogy felvettek mesterképzésre, de közben rákerestem a Práter utca (Budapesti Komplex SZC Kézművesipari Szakgimnáziuma – a szerk.) ötvös szakjára. A felvételi dróthajlítás, fűrészelés és reszelés volt. Úgy gondoltam, ezt én is meg tudom csinálni.

 

 

B.I.: Ez pontosan mit takart? A kézügyességedre voltak kíváncsiak a felvételin?

N.F.: Gyakorlatilag igen. A mesterképzés utolsó évében elmentem a Práterbe előkészítőre és kiderült, hogy ez igazából egy nehéz dolog. Van az A4-es papíron egy minta és tökéletesen olyanra kell fogókkal, szerszámokkal, kézzel hajlítani a drótot, mint ami ott van. Ez nagyon jól mérhető, ránézésre látszik, ha valami nem tökéletes és mi tized milliméterekre mértük. Évekig nehéz volt számomra, hogy hiába igyekeztem nem tudtam tökéleteset csinálni, viszont nagyon jókat terveztem és élveztem kivitelezni. A művészettörténet miatt rettenetesen nagy képanyag volt a fejemben és idősebb is voltam a többieknél. Ezt a tapasztalatot felhasználtam az egyedi tárgyakban.

B.I.: Az ötvös képzést még az egyetem mellett kezdted el?

N.F.: Igen, ezalatt jártam a mesterképzésre is. Ez az iskola nappali képzés volt, nyáron egy hónapos gyakorlattal. Emellett még dolgoztam is, egy kisebb filmes irodánál voltam asszisztens. Elképesztően nehéz volt, de nagyon örülök neki, hogy végigcsináltam a két év – fémműves ötvös – alapképzést, aztán az egy éves aranyművességet. Az aranyművesség egyébként nem azt jelenti, mint amire elsőre gondolnánk, hogy arannyal kell dolgozni. Az aranyműves a testen hordott dolgokat készíti el, gyűrűket, fülbevalókat, láncokat, ami akár készülhet ezüstből is.

 

 

B.I.: A képzés után már egyértelmű volt, hogy ékszerekkel szeretnél foglalkozni?

N.F.: Igen, ekkor már teljes szívvel beleálltam és elég határozottan eldöntöttem, hogy ebből ékszerek lesznek. Már csak azért is, mert picit idősebb voltam, mint a többiek. Az is egy lehetőség, hogy a képzés után elmész tanulni egy ötvös mellé és tökéletesen megtanulsz mindent. Az én életembe viszont ez már nem fért bele, mert későn kezdtem, ezért úgy döntöttem, hogy elindulok egyedül.

B.I.: Ez hogyan nézett ki, mi volt az első lépés?

N.F.: Először kellett találnom egy műhelyt, ahol tudok dolgozni. Ezután egy kicsit minden varázslatosan történt.

 

 

B.I.: Hogyan kerültél a Je Suis Belle tervezőivel kapcsolatba?

N.F.: Egyszer csak kaptam egy e-mailt a Dalmától (Dévényi Dalma, a Je Suis Belle egyik tervezője – a szerk.), hogy nem ismernek még engem, de ötvösöket keresnek a hamarosan nyíló üzletükbe. Az egyik közös ismerősünktől hallották, hogy én is csinálok ékszereket, de nem találtak rólam semmit az interneten, akkor még nem volt Instagram oldalam sem. Barátoknak készítettem ékszereketés jegygyűrűket, és terveztem néhány saját dolgot is, például az Ékszerek Éjszakájára. Küldtem Dalmának fotókat és meglátogatott a műhelyben. Nagyon tetszett neki, amit csinálok. Aztán bemutatott Tibinek is (Kiss Tibi, a Je Suis Belle tervezője – a szerk.). Megbeszéltük, hogy mit szeretnének és döntöttem. Lesz egy saját márkám.

B.I.: Milyen érzés volt, hogy egy ennyire profi tervezőpárossal dolgozhatsz együtt?

N.F.: Eleinte nagyon-nagyon ijesztő volt, mert ők tizenöt éve építenek egy elismert márkát. Emiatt nagyon izgultam, de végül belevágtam. Aztán mindig meglátogattam őket, ahogy épült-szépült a bolt és gondolkoztam, hogy mi legyen a márkanevem. Hiába voltak ötleteim, azt éreztem, hogy azok a szavak nem én vagyok. Végülis abban egyeztünk meg, hogy nem kötelező, hogy legyen külön márkanevem, ha nem érzem a magaménak. Így maradt a saját nevem.

B.I.: Milyen instrukciókat kaptál Dalmáéktól a tervezéshez?

N.F.: Mindent rám bíztak. Kicsit nekik is nehéz volt, mert nem voltak előző kollekcióim, de amiket eddig csináltam, azok nagyon tetszettek nekik. Így a részükről ez egy bizalmi kérdés volt. Azt beszéltük meg, hogy évente legyen két kollekcióm, illetve egy-két különlegesebb darab, olyan, amilyet én szeretnék. Nem vagyok exkluzívan csak az ő márkájuk, eladhatok máshol is, de szeretnék, ha az a kis üzlet az otthonom lenne.

 

 

B.I.: Hogyan határoznád meg a stílusodat?

N.F.: Szeretem az egyedi nagy, köves, színes dolgokat, illetve a letisztult, 70-es évek nagy Vogue Italia klipszeket. De van néhány ezüst gyűrűm is a boltban,és klasszikus alakú fülbevalóim. Fogok köves nyakláncokat, medálokat is készíteni.

B.I.: Hogyan néz ki esetedben az alkotói folyamat? Említetted, hogy nagy képi anyag van a fejedben, ami inspirációként szolgál.

N.F.: Több, mint húsz év női magazin olvasás az egyik inspirációs forrásom. Nagynéném egy ideig Angliában élt és mindig hozta a 90-es évekbeli brit Vogue-okat. Egyébként mindig adott egy anyag és nagyjából tudom, hogy abból mit szeretnék – hogy fog kinézni, hány gramm lehet –. Általában fülbevalókat tervezek, mert ez az archoz legközelebbi dolog. Van egy óriási asztal a műhelyben és kirakom oda fehér papírra a köveimet. Szín és méret szerint elkezdek csoportokat alkotni. Órákig nézegetem és tologatom őket. Ez az egyik kedvenc részem a folyamatban. A másik, hogy szeretem a szabálytalan alakokat, ezért sok mindent kalapáccsal oldok meg. A kedvenc köveim különböző módon kristályosodnak. Ha rácsapsz kalapáccsal egy fluoritra, kicsi rombuszokra fog szétesni. Az optikai kalcitból, egyre kisebb kockák lesznek. Az ametiszt pedig nagyon kiszámíthatatlan.

 

B.I.: Az anyagbeszerzés hogyan történik?

N.F.: Imádok ásványvásárokra járni és vannak köves ismerőseim is. Legutóbb egy nagyon sötét zöld dioptázt használtam, ahhoz kellett egy ismerősöm segítsége. A kövek és a színek, amik megfognak tervezéskor. Nagyjából tudom, hogy mit szeretnék és azért kihez érdemes fordulni.

B.I.: Említetted, hogy korábban frusztrált, hogy nem tudtál „tökéleteset” alkotni. Szerintem a tökéletlenség a munkáidban, mint szépség fogalmazható meg.

N.F.: Ezeket a természetesebb formákat amúgy mindig kiegészíti egy egyszerű geometrikus alakzat, de én is azt szeretem benne, hogy tökéletlen. Rendesek voltak a tanáraim, mert sosem bántottak emiatt. Most már kevésbé stresszelek ezen. Nem egyforma a két része az ékszernek, mert két különböző kőből készül. A szépség és a különlegesség számít, nem pedig a tökéletesség.

 

 

B.I.: Illetve nem is muszáj egy fülbevalónak párban lennie, igaz?

N.F.: Igen, én nagyon szeretném, ha többen így hordanák. Szerintem ez a koncepció nagyon illik a Je Suis Belle-hez. Jó helye van ott az ékszereknek.

B.I.: Mesélnél egy kicsit az új kollekciódról?

N.F.: Ez kifejezetten az anyagból kiinduló kollekció. Ásványvásáron megláttam a lepidolit követ. Nagyon vékony lapokban kristályosodik. Utána is olvastam, régi konvektoroknálhasználtak hasonló anyagot, a muszkovit csillámot, mert nagyon jók a hőtűrő képességei. Tudtam, hogy létezik ez a kő és tanultunk is róla az iskolában, de nem láttam még korábban. Vettem magamnak és kísérleteztem vele. Gyönyörűen csillog és rendkívül könnyű. Annyira szép, lila. Kicsit Franciska lila színű. A vastagabb darabokat acélvonalzóval leválasztottam. Nagyjából kinéztem, hogy egy szelet egy milliméter legyen. Ezeket a szeleteket öltöztettem fel a kedvenc köveimmel. Piritet mindig használok, illetve ametisztet, azuritot és dioptázt. De csináltam két ékszerpárt is, ami hasonlít az előzőekhez.

 

 

B.I.: Az eddig munkáidból melyik a kedvenc darabod?

N.F.: Nagyon érdekes, mindig a három gyűrűmet szoktam mondani. Volt az Ékszerek Éjszakája verseny az iskola második évében és a nyáriszünetben dolgoztam rajta. Nagy szerepe volt ebben a projektben Marosi Lászlónak, a MOME-n végzett fémműves formatervező tanáromnak. Az ő segítségével terveztem és kiviteleztem a gyűrűket. Előtte még dolgoztam a filmes irodában és magyar feltalálókról készítettek dokumentumfilmet. Az egyik termék volt az alumíniumhab, amiből volt is az irodában és nekem nagyon tetszettek a tulajdonságai. Könnyű, szivacsos, gyönyörű fém. Ennek a habnak három különböző textúráját készítettem el. Egy nagyon felkovácsolt, tömörített verziót, egy könnyűt, légieset és egy kereket. Emellett lávakőt és nyers ként használtam, ami nem való ékszernek és pokol illata van. Az ezüstöt befeketíti, de gyönyörű halványsárga színe van. Egy korall darab volt a harmadik. Az volt az elméletem, hogy készítek egy ezüstgyűrűt és feldíszítem ezekkel a törékeny, nem ékszernek való anyagokkal. A három gyűrűt ahogy hordja majd az ember és neki ütődik dolgoknak vagy az eső eláztatja mindig lepattannak majd belőle kisebb darabok, változik és alakul az eredeti forma, és a legvégén egy minimalista ezüstgyűrűje marad. De az a helyzet, hogy nem akarnak eltörni ezek az anyagok, nagyon jól bírják. A korallos egyébként a Hegyi Dóri gyűrűje, akit két éves korom óta ismerek.

 

 

B.I.: Van valamilyen álom a fejedben a márkával kapcsolatban, amit mindenképpen szeretnél megvalósítani?

N.F.: Szeretném, hogy évente legyen két erős kollekcióm és szeretnék a következő években arra koncentrálni, hogy legyen egy európai bázisom. De egyébként van egy üzlet, amit kinéztem Instagramon, Arizonában az Avenue Boutique Tucson nevű boltot. Annyira tetszik a stílusa és szeretném, ha ott lehetnének az ékszereim. Nagyon örülök annak is, hogy egyre több embert ismerek meg és szívesen fordulnak hozzám fotósok, stylistok is. Legutóbb pedig Szőke Abigéllal (az Akik maradtak című Oscar-díj esélyes film női főszereplője – a szerk.) találkoztam és neki adtam néhány ékszert. Illetve vásárlóim is küldenek képeket magukról, ahogy hordják az ékszereimet. Erről mindenképpen szeretnék kirakni egy albumot majd. Nagyon jó érzés örömet szerezni szép tárgyakkal.

 

 

Fotók: Dombóvári Judit

 

Csodáljátok meg ti is Franciska gyönyörű ékszereit a Je Suis Belle budapesti főhadiszállásán és kövessétek őt Instagramon. Nagyon szépen köszönöm neki beszélgetést!

FILM, INSPIRÁCIÓ, INTERJÚ

Egy magyar lány meséje az angyalok városában – interjú Tóth Gabriella színésznővel

Nincs hozzászólás

Gondolkoztatok már azon, milyen lehet Amerikában magyar színészként helytállni? A gyönyörű és tehetséges Tóth Gabriella pontosan erre a kérdésre keresi a választ néhány éve. Gabi sok évnyi modellkedéssel a háta mögött költözött ki Los Angelesbe, hogy kipróbálja magát a filmszakmában. Kitartásának és szorgalmának köszönhetően a reklámfilmek mellett egyre több filmes szerepben bizonyíthat. A szakma kihívásairól, saját tapasztalatairól és személyes fejlődéséről mesélt nekem kilenc óra időeltolódással, videóchaten, két casting között.

 

Fotó: Konstantin Smola

 

Bereczki Ivett: Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni?

Tóth Gabriella: Mindig a megérzéseim alapján indultam el valami felé. Pszichológusnak készültem, de lecsúsztam pár ponttal az egyetemi felvételin. Igazából nem bánom, hogy végül így alakult, de sosem késő, valamikor lehet, hogy elkezdem majd. Egyébként arra emlékszem, hogy kislányként mindig a tükör előtt pózoltam. Később vonzott a modellek világa, viszont mivel elég alacsony vagyok, ezért nem jártam annyira utána a dolognak. Aztán később egy fotós készített rólam pár képet és végül nyolc-tíz évig modellkedtem. Viszont egy ponton túl már nem volt benne kihívás számomra, kicsit felnőttem és már máshogy kezdtem szemlélni a világot, másra vágytam. 

B.I.: Miért költöztél ki végül Amerikába?

T.G.: Seattle-ben dolgoztam, az addigi legnagyobb munkámon, egy kozmetikai márka kampányán. Ott ismerkedtem meg egy spanyol lánnyal, aki itt élt Los Angelesben. Ő kérdezte, hogy miért nem költözöm ki. Megadta az ügynöke elérhetőségét és elküldtem az önéletrajzomat. Huszonnyolc éves voltam és azt gondoltam, hogy ha most nem próbálom meg, akkor lehet, hogy később már nem is fogom. Nem tervezgettem sokat, belevágtam. Aztán elkezdtem egy színészet kurzust, ami nagyon tetszett. Los Angelesben a reklámszakma virágzik és ezeknél a munkáknál nem számít milyen magas vagy, hanem vannak trendek, bizonyos karakterek, amiket az adott időszakban keresnek.

 

Fotó: Konstantin Smola

 

B.I.: Hogy nézett ki ez a színészet kurzus?

T.G.: Nagyon sok ilyen iskola van. Többet is kipróbáltam. Teljesen más stílusban tanít minden iskola. Van egy most is aktív színész, aki workshopokat tart. Sok másikat kipróbáltam már, de ez vált be a legjobban. Egyébként valaki mesélte, hogy körülbelül hatszáz színésziskola van itt.

B.I.: Ekkor már tudtad, hogy a színészetbe akarsz minden energiát befektetni?

T.G.: Most azt érzem, hogy ez az, amit tudnék egész életemben csinálni. De ez is kicsit lassan alakult ki bennem. Annyira irigylem azokat az embereket, akik pontosan tudják, hogy mit szeretnének csinálni az életükben. Nálam ez egy belső vívódás, mert persze vannak negatív oldalai is. Nehéz, hogy sok visszautasítás van, de el kell fogadni, hogy nem kaphatsz meg minden munkát.

B.I.: Hogy működik a filmszakma Los Angelesben?

T.G.: Vannak weboldalak, ahová felteszik a munkákat és lehet jelentkezni. De a legjobb stúdió filmes munkákat nem rakják ki ezekre az oldalakra, azokról ügynökön keresztül értesülsz. Viszont én addig nem akarok filmes ügynököt – reklámügynököm van –, amíg nem érzem késznek magam rá. Leginkább indie (independent, vagyis független filmek – a szerk.) vagy diploma filmeket szoktak felrakni ezekre az oldalakra. Van egy szakszervezet, amihez nagyon jó, ha bejutsz. Viszont, ha nincs elég kredited az önéletrajzodban, akkor ott is nehéz versenyezni. A szakszervezeti tagság fontos amikor egy színész egy bizonyos szinten van. Meg kell találni rá a megfelelő időt minden karrierben. Az indie filmek is jók, ezeknek köszönhetően az ember több filmben is kipróbálhatja magát. Én még az elején vagyok, de nem akarok elébe menni semminek. Emberileg is fel kell nőni a színészethez. Ha állandóan feszengsz és nem vagy magabiztos, az hatással van a munkádra.

 

Videó: Nick Peterson

 

B.I.: Ha jól gondolom, a színészethez nagy szükség van alapos önismeretre is.

T.G.: Úgy érzem, hogy emberileg nagyon sokat fejlődtem és még mindig fejlődnöm kell. Nagyon sokat változtam mióta kiköltöztem. Jöttek nehézségek, amiken túl kellett lépnem és még mindig tanulok magamról. Magánemberként is jó ez, hiszen boldogabb leszel, ha elfogadod önmagadat és nem haragszol magadra, ha valami nem jön össze.

B.I.: Hogyan birkózol meg a családod, a barátaid hiányával?

T.G.: Nagyon nehéz, hogy nincsenek itt, de szerencsére a barátom nagyon sokat segít. Az amerikaik nagyon kedvesek és barátságosak, de úgy látom, hogy nehéz elmélyíteni egy barátságot. A tavalyi film (Blood from Stone – a szerk.) forgatásánál egy hónapig együtt éltünk a stábbal és szuper volt. Ott szereztem egy jóbarátot, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot.

 

Fotó: Geoff Ryan

 

B.I.: Az európai film is vonz?

T.G.: Igen. Úgy szeretném, hogy legközelebb egy hónapra megyek haza és akkor fel tudok keresni ügynökségeket. Személyesen szeretnék majd ennek utánajárni, mert tudom, hogy nagyon sok minden történik otthon filmes berkekben.

B.I.: Mesélsz az eddigi szerepeidről?

T.G.: A tavalyi mozifilmet úgy kaptam meg, hogy akkor nem jelentkeztem sok mindenre és nagyon meglepődtem, hogy az enyém a szerep. Sosem csináltam még ilyet és nagy kihívás volt (Gabi játszotta a női főszereplőt – a szerk.), de mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Egy házban éltünk együtt és Vegasban forgattunk. Egy vámpírt játszottam, de műfaját tekintve ez nem egy klasszikus horrorfilm. Szerettem, hogy nagyon kettős volt a személyisége a karakteremnek, közel éreztem magamhoz. Szerencsém volt, mert amúgy nehéz olyan sztorikat találni, amiben izgalmas és összetett a női szereplő. Amúgy amin legutóbb dolgoztam, az egy csak nőkből álló rendezőiskola zárófilmje. Azt is nagyon élveztem.

B.I.: Mik a távolabbi terveid a szakmában?

T.G.: Az a cél, hogy olyan filmeket csináljak, amik tényleg érdekelnek és van mondanivalójuk. Nekem nagyon fontos, hogy megmozgasson bennem valamit a történet és a karakter. Persze az is fontos, hogy mindebből meg is tudjak élni. Mindenképpen szeretnék egy ügynököt, szerencsére kaptam már egy-két érdeklődést.

B.I.: Amerikában képzeled el önmagad?

T.G.: Az első pár évben nem voltam még benne biztos, hogy itt akarok maradni, hiszen nagy kultúrsokk volt számomra Los Angeles. De egy pár év után nagyon megszerettem az életet itt, és el tudom képzelni, hogy itt telepedem le. Vagy akár ingázom LA és Budapest között.

B.I..: Kik azok a színészek, rendezők, akik inspirálnak?

T.G.: Uma Thurman és Rosamund Pike. Rendezők közül Tarantino a kedvencem. Egyébként sokféle filmet szeretek. Mondjuk szuperhősös filmeket nem igazán nézek, de egy szuperhőst is szívesen eljátszanék. Imádom a dokumentumfilmeket is. Sorozatból néhányat nézek csak, a film formátum közelebb áll hozzám, de például a Stranger Things-et nagyon szerettem.

B.I.: Tudnál tanácsot adni azoknak, akik a színészettel kacérkodnak?

T.G.: Nincs egy egyenes út, amit követni kell. Nem tudja az ember, hogy hova fog bizonyos dolog vezetni. Sok múlik a szerencsén is. De legyen hite abban, hogy valami jó fog jönni, ami rá vár. Fontos, hogy szeresse magát az ember. A múltban sokszor gondoltam, hogy rosszul csináltam valamit, de ezt nem szabad. Sokszor nem rajtad múlik, hogy megkapsz –e egy szerepet. Ezt meg kell tanulni kezelni, különben csak szorongást szül és nem visz a céljaid felé.

 

Fotó: Hunter Hampton

 

Köszönöm szépen ezt a cseppet sem hétköznapi beszélgetést! Cseh Eszter Sárának pedig köszönöm, hogy összekötött minket Gabival az interjú erejéig. Ha szeretnétek nyomonkövetni Gabi kalandos útját a színészi pályán, kövessétek Instagramon. Az IMDb oldalán és a weboldalán pedig megtaláljátok a korábbi munkáit.