Helyek, színek, fények összhangja – interjú Varga Marietta fotóssal

Mindig csodálattal tölt el, ha találkozom valakivel, aki már egész fiatalon határozott és felismerhető művészi stílussal rendelkezik. Varga Marietta fotós pasztell színekkel játszó, építészet inspirálta világa annyira szépen definiált, hogy ezer közül felismerhető. Marietta rendkívül tudatos és alapos művész. Siófokon nőtt fel és a város a mai napig nagy hatással van rá, de bármerre jár a világban, folyamatosan az inspirációt keresi. Legutóbb vele beszélgettem a korai éveiről, kedvenc projektjeiről, az alkotáshoz fűződő viszonyáról.

 

  

Bereczki Ivett: Mikor kezdtél el érdeklődni a fotózás iránt?

Varga Marietta: Édesanyám harminckilenc évvel ezelőtt elkezdett egy nagy családi albumot, amit mi csak úgy hívtunk/hívunk, hogy Krónika. Mindig lapozgattam és később együtt hívtuk elő és rendezgettük benne a képeket. Egyébként pici koromtól kezdve bújtam az albumokat, magazinokat. Mindenféle magazinból a retró, a 60-70-es években készült képeket vadásztam. Ha egy kép megtetszett valamiért, azt kivágtam és egy külön füzetbe rendeztem. Ezek a képek inspiráltak és egy idő után azt éreztem, hogy nem csak gyűjtögetni akarom őket, hanem elkészíteni a sajátjaimat.

B.I.: Más művészeti ágban is kipróbáltad akkoriban magad?

V.M.: Jártam művészeti szakkörökre. Szerettem rajzolni, egy rövid ideig művészi tornáztam és zongoráztam is. De, ami fontosabb, általános iskolában anyukám mindig odaadta a fényképezőgépét és elvihettem magammal az osztálykirándulásokra. Utána pedig a gimnáziumban már nem csak megörökíteni akartam, ami körülöttem van, hanem létrehoztam a saját világomat és azt fotóztam le.

 

 

B.I.: Mikor volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy a fotózást hivatásként választod?

V.M.: Amikor érettségi után be kellett adni a továbbtanulási jelentkezést. Akkor én egyébként azon gondolkodtam, hogy tájépítészetet kellene tanulnom. Ami szerintem szintén egy szép szakma, de végül a fotózás mellett maradtam. Akkor még a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.) nem mertem jelentkezni, szóval végül az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban kezdtem el a két éves OKJ-s fotós képzést. Ott tanultam meg, hogy hogyan tudom manuálisan beállítani a fényképezőgépemet, minden technikai és fotótörténeti alappal ott ismerkedtem meg. Életem egyik legjobb két éve volt az oktatásban. A képzést követően próbáltam meg a MOME-t, hiszen mindig is az volt a nagy álmom. Szerencsére elsőre felvettek, így 2016-ban sikeresen meg is szereztem a diplomámat.

B.I.: Érdekes, hogy említetted, régen is a retró vonal érdekelt leginkább. Most is érezhető ez a hangulat a képeiden. Te hogyan fogalmaznád meg a saját stílusodat?

V.M.: Az egyetem alatt az utolsó években kezdett el kirajzolódni. Az biztos, hogy az építészet iszonyatosan inspirál. Azt vettem észre, hogy mindig, amikor gondolkozom egy témán, először az a legfontosabb, hogy a legmegfelelőbb helyszínt megtaláljam. A másik fontos dolog a fények használata. Fontos, hogy csak bizonyos fényekben szeretek fotózni. Illetve a harmadik elem a színek. Csak olyat fotózom, ami a saját szabályrendszerembe belefér. Ilyen szempontból nagyon tudatos vagyok. Amikor elkészítettem a My Town Siófok sorozatot, akkor ezek az elemek, ez a három számomra fontos dolog egyszerre, egy időben ott volt. Akkor találtam meg valamit, amiről tudtam, hogy az enyém.

 

 

 

B.I.: Említetted, hogy a helyszín kiválasztása az egyik legfontosabb. Hogy néz ki egy teljes felkészülési folyamat az esetedben?

V.M.: Hosszabb projekteknél először egy koncepció vagy téma fogalmazódik meg bennem. Ezután forrásanyagokat gyűjtök, kutatómunkát végzek. De talán a helyszínkereséssel megy el a legtöbb idő. Olvasok sok építészeti weboldalt, magazinokat, Google Maps-en megnézem a tájolást. Ha megyek valahová, mindig nyitva tartom a szemem amikor sétálok a városban vagy utazok valamerre. Amikor megvan a hely, akkor terepszemlét tartok, lefotózom. Aztán megtervezem a képeket, amiket felvázolok, megrajzolok. Amikor minden megvan, leszervezem a modellt, ha épp szükségem van rá az adott sorozathoz. Egyébként azt hiszem maga a fotózás tart a legrövidebb ideig. Előtte a megtervezés sokkal hosszabb folyamat számomra.

B.I.: A helyszínkeresés egyébként nem túl bonyolult?

V.M.: Néha igen, néha kevésbé. Szerencsére az egész keresési folyamatot nagyon szeretem. Ez olyan, mint amikor elmész bolhapiacra és kincseket keresel és amikor rátalálsz, akkor nagyon boldog vagy. Persze vannak olyan helyek, amiket végül nem használhatok, nem kapok rá engedélyt vagy nagyon drága a bérlése. De szerencsére az esetek többségében sikerül megoldani.

B.I.: A sorozatok melletti leírásaidban látszik, hogy alaposan végiggondolt koncepciókon dolgozol.

V.M.: Vannak a mélyebb hangvételű projektek, de az Instagramomon vannak olyan képeim, amik nem feltétlenül egy sorozat részei. Ez egy vizuális napló számomra. Sokszor van olyan, hogy látok valamit, amit csak lefotózok, de aztán lehet, hogy később egy nagyobb sorozatomban egy kis elemét felhasználom. Legyen az egy fény, kompozíció vagy ezek érdekes, véletlen találkozása. Sok apró részlet később össze tud állni egy egésszé.

 

 

B.I.: Sok fotód külföldön készült. Ez hogy alakult így?

V.M.: Másfél évet Londonban éltem, még az egyetem után. Ott elég intenzíven fotóztam. A nővérem Rómában lakik, ott is szerencsére lehetőségem van minél több részét megismerni a városnak. Amúgy most már igyekszem oda tervezni a jövőbeli utazásaimat, ahol tudom, hogy érdekes helyekre bukkanhatok, akár kedvenc építészeim munkáit is fellelhetem.

B.I.: Van olyan művész, aki inspirál téged és mindig visszatérsz hozzá?

V.M.: Sok kedvencem van, többek között építészek munkái tudnak nagyon inspirálni. Ilyen például Ricardo Bofil – főleg a posztmodern időszakban készült munkái –. Ő nagy kedvencem. De említhetném még Richard England-ot vagy Luis Barragán-t is. Fotósok közül nagyon szeretem Jacques Henri Lartigue-t, akinek épp most van kiállítása a Capa-ban (Capa Központ – a szerk.), amit én is megnéztem és nagyon inspiráló volt számomra. Ahogy komponál és ahogy a színeket és a fényeket használja az nagyon nagy hatással van rám. Lucien Hervé-t is nagyon szeretem, valamint William Eggleston-t és Joel Meyerowitz-ot. Festők közül muszáj még megemlítenem Edward Hopper-t és Minoru Nomata-t.

 

 

B.I.: Melyik az a projekt, amelyik nagyon megmaradt benned, amin nagyon szerettél dolgozni?

V.M.: A londoni brutalista épületekről készült sorozatot nagyon szerettem tervezni. Elsősorban nyelvtanulás miatt mentem ki Angliába. Elég intenzívek voltak a heteim mert közben dolgoztam is, de a hétvégéim azzal teltek, amivel akartam. Végiglátogattam ezeket az épületeket, majd összeállt a fejemben a sorozat. Két jó barátom tudott nekem segíteni ebben. A tervezés nagyon jó pontja volt a kint létemnek, körülbelül fél évig dolgoztam az előkészületeken, így a fotózás hétvégéje egy igazi maradandó élmény volt számomra. A másik kedvencem anyagom pedig a siófokos.

 

 

 

B.I.: Vannak szakmabeliek, akikkel rendszeresen együtt dolgozol?

V.M.: Igen, Albert Anna modellel, aki a MOME-n volt osztálytársam, barátnőm. A brutalista sorozatban is ő volt az egyik szereplő és egy friss anyagomban is őt láthatjátok majd viszont. Vele nagyon szeretek együtt dolgozni, mivel fotós és modell egyszerre ezért nagyon érti, amit elképzelek és könnyen meg is valósítja amiket kérek.

B.I.: Említetted, hogy gyerekkorodban több művészeti ágban kipróbáltad magad. Van olyan, amit a mai napig űzöl?

V.M.: Nem maradt meg egyik sem, de például a filmművészetet nagyon szeretem. A MOME-n az egyik kedvenc órám a filmtörténet volt. Elég sok inspirációt merítek a filmekből, főleg az operatőri, rendezői munkából.

B.I.: Miken dolgozol a következő időszakban?

V.M.: Most van egy projekt, amin hosszabb ideig szeretnék dolgozni. Annyit elmondhatok, hogy Budapesttel kapcsolatos. A városnak egy másik oldalát szeretném megmutatni. Azokat a felkéréseket szeretem egyébként, amikor szabadkezet kapok és amiből végül személyes projekt lesz. Illetve elkezdtem a balatoni retró nyaralókat felkutatni (ennek első részét itt találjátok – a szerk.), de sajnos rohamosan tűnnek el, folyamatosan újítják fel őket.

 

 

 

B.I.: Vannak olyan témáid, amik folytatásosak, mint ez a balatoni?

V.M.: Ezt úgy kezdtem el, hogy mindenképpen folytatásosra szeretném. Remélem, hogy tényleg lesz több része. A budapestes nem folytatásos lesz, de hosszabb ideig fog tartani. Eddig egyébként inkább rövidebb projektekben gondolkoztam – igaz, párhuzamosan még mindig csinálok ilyeneket is –, viszont mostanában elkezdtem hosszabb témákon is dolgozni. Talán azért, mert minden olyan gyorsan történik körülöttem a mindennapokban és próbálok én is megfeleli ennek, viszont úgy érzem, hogy kezdek néha belefáradni. Ráadásul így nem feltétlenül tudok elmélyedni alaposan az adott témában.

B.I.: A következő években hogyan képzeled el önmagad? Milyen álmaid vannak a szakmában?

V.M.: Az álmom, hogy egy nagyobb, komolyabb galéria képviselje a munkáimat a jövőben. Ez a nagy cél, remélem, teljesül majd.

 

 

B.I.: Ha egy kezdő fotósnak kellene tanácsot adnod a fotózással kapcsolatban, mit mondanál a szakmáról?

V.M.: Ha még csak most kóstol bele, akkor azt, hogy mindent fotózzon le, ami inspirálja. Ha mindent megörökít, ami érdekli, később ki fog kristályosodni, hogy mi is pontosan az a terület a fotózáson belül, ami a legnagyobb boldogsággal tölti el és így fog kialakulni aztán a saját képi világa is. Ha valaki komolyan gondolja a fotózást, akkor gazdasági szempontból is képezze magát, mert az egyetemről kikerülve az embernek magának kell kitalálnia, hogy hogyan működnek ezek a dolgok. Ami még fontos, ne engedje, hogy elvegyék a kedvét a fotózástól. Ha esetleg negatív megjegyzést, kritikát kapna akkor az inkább vigye még előrébb.

 

 

Fotók: Varga Marietta

 

Köszönöm szépen Mariettának az inspiráló beszélgetést, kíváncsian várom legújabb izgalmas projektjeit. Kövessétek ti is Instagramon és csodáljátok meg korábbi munkáit a weboldalán.

“Fontos a saját magunkba vetett hit, a szenvedély és az alkotás szeretete” – interjú Hegyi Dórival

Hegyi Dóri a fiatal magyar zenész generáció egyik legizgalmasabb női alkotója. Különféle zenei együttműködésekben, reklámokban és filmekben hallhattátok már a hangját. Saját projektjét OHNODY néven indította el, ami mára élő műsorrá formálódott és hamarosan érkezik is az első magyar nyelvű album. Vele kapcsolatban nekem az érzékenység és a finom búskomorság jutott eszembe először és a beszélgetésünk után is hasonló szavak jártak a fejemben. Dóri sokszínűsége nemcsak a zenében fedezhető fel. Filmekről, pszichológiáról és az írásról is ugyanolyan szenvedéllyel gondolkodik, mint a zenéről.

 

Fotó: Halász Jácint

 

Bereczki Ivett: Mi az az első meghatározó élmény a zenével kapcsolatban, amire emlékszel?

Hegyi Dóri: Gyerekként szerettem a Disney meséket. Főként a dalokra koncentráltam bennük, ezeket meg is tanultam fejből. A Pocahontas zenéje volt a kedvencem. A szüleim észrevették, hogy tisztán énekelek, ezért beírattak a fehérvári Kodály Ének-zenei Általános Iskolába és kaptam egy zongorát. A sulinak volt gyermekkórusa, nem is akármilyen. Szerettem a próbákat, mert a kórusművek különböző szólamai az egység fegyelme és összpontosítása által nyertek értelmet.

B.I.: Most mit jelent számodra a zene?

H.D.: Maga az írás és a nyelv is fontosak nekem. Szeretem a nyelvi határokat átlépni, a szavakat bontogatni úgy, hogy az amit énekelek érzelmi töltettel ruházódjon fel. Szerintem a zenei alkotás nagyon komplex. A zeneszerzés amellett, hogy számolgatós, szerintem koncepcionális és számomra vizuális folyamat.

B.I.: Magyar az anyanyelved, de angolul is írsz. Először magyarul fogalmazódik meg benned a gondolat?

H.D.: Öt évet éltem Walesben, ott végeztem az egyetemet. Van egy olyan részem, ami őrzi az ottani emlékeket és azt a szabadságot, amit kint megtanultam és beépítettem a személyiségembe. Az angol szövegeken kevesebbet gondolkodom, mint a magyarokon, viszont többet agyalok azon, hogy hogyan legyen szép egy képies angol vers. A melankolikus érzésekből építkezem és angolul nehéz szomorúnak lennem, mert nyugodt, szép éveket töltöttem Cardiffban. Az angol szövegekben igyekszem költői, mégis egyszerű maradni. Kicsit bennem van írás közben az, hogy milyet akarok írni. Magyarban meg csak írok és úgy sikerül ahogyan. Ösztönösen írom le az érzéseimet és a gondolataimat. Mindkét nyelven máshogyan énekelek amúgy.

 

 

B.I.: Ez izgalmasan hangzik.

H.D.: Szerintem is izgalmas, de nem akarok olyan lemezt írni, amin angol dalok is vannak, meg magyarok is, mert zeneileg is két külön világ a kettő. Számomra picit értelmezhetetlenek együtt és a hallgatók sem biztos, hogy értenék.

B.I.: Miből táplálkozol alkotáskor?

H.D.: Érzésekből. Az angolt a dühömnek a feloldására használom, hogy megoldjak egy adott szituációt, és pozitív irányba tereljem a saját lelkiállapotomat. A magyarban pedig a szomorúságomnak engedek teret, ami ugyan kivesz belőlem, viszont szerintem nagy ereje van. Az egyiket arra használom, hogy magamat megoldjam, a másikat pedig arra, hogy több embert megérintsenek a legbelsőbb érzéseim.

B.I.: Hogyan néz ki az alkotói folyamatod?

H.D.: A hangulatomtól függ az, hogy mikor alkotok. Van olyan, hogy úgy írok, hogy visszanyúlok érzésekhez. Mostanában nem szeretek visszaemlékezni a szenvedéseimre, mert megrekedek bennük. Nem akarok folyamatosan fejben a múltban lenni, testben pedig a jelenben és boldogtalan lenni az itt és mostban.

B.I.: Mi történt az „alkotói zárlatod” alatt?

H.D.: Volt egy körülbelül másfél éves majdnem hallgatásom, ami alatt kijött a Hideg. Ez volt az egyetlenegy dal, amit írtam. Számomra akkora ereje van, hogy alig tudtam tőle elvonatkoztatni. Minden egyes dalt, amin dolgoztam elvetettem, mert nem volt rám olyan hatással, mint ez a dal. Ezt a „szerelmet” nemrég engedtem el. Nyertem egy NKA-s Hangfoglaló támogatást és szerintem ez egy szuper lehetőség arra, hogy befejezzem a magyar lemezt. Őszre tervezzük a megjelenést, még van vele munka bőven.

 

 

B.I.: Hogyan állt össze a lemez?

H.D.: Úgy szeretek dolgozni, ha többen vagyunk, mégsem túl sokan és mindenkinek megvan a maga feladata. Én például nem szeretek a zene technikai részével foglalkozni és jó, ha van mellettem egy olyan ember, aki viszont gyors és ismeri a producer szoftverek útvesztőit. Szeretem, amikor a zenészekkel építő tanácsokat adunk egymásnak, viszont tiszteletben tartjuk egymás alkotói szabadságát az adott dalon belül.

B.I.: Az OHNODY Hegyi Dóri saját projektjeként indult. Most már tekinthetünk rá úgy, mint egy fix tagokból álló zenekarra?

H.D.: Session zenészekkel dolgozom, viszont megbízom bennük és állandó tagként tekintek rájuk. Precíz, segítőkész emberek vannak körülöttem, úgyhogy szerencsésnek tartom magam. Össze kell még csiszolódni, aminek nem nagyon volt még tere és ideje, mert eddig nem nagyon tudtam, hogy merre akarok haladni a projekttel. Ezért egy picit még félkész a dolog.

B.I.: Ez az, amire utaltál a magyar és angol dalok kapcsán?

H.D.: A kettősség volt szerintem az, ami meggátolt. Nem tudtam eldönteni, hogy milyen irányba induljak el. Aztán rájöttem, hogy egy magyar lemez szuper alapot adhat nekem arra, hogy aztán külföldön is bontogassam a szárnyaimat. Szerintem van egy stabil alapom az angol nyelvben, viszont onnan akarok kinőni, ahol a gyökereim vannak.

B.I.: Akkor most alapvetően erre a zenekarra koncentrálsz, hogy ez működőképes legyen?

H.D.: Igen. Az első ötletem az volt, hogy csak élő hangszerekkel dolgozzunk. Ezt azért találtam ki, mert eredetileg klasszikus zenei képzést kaptam. Most igyekszem összerakni fejben és gyakorlatban, hogy az elektronika hogyan érvényesüljön a hangszereink mellett.

B.I.: Azt lehet rólad tudni, hogy a vizualitás is erősen jelen van az életedben. A rajz, a fotózás. Mit jelentenek ezek neked?

H.D.: A saját tapasztalásaim útján szeretek képet vagy véleményt alkotni a környezetemről. Azért érdekel ennyi minden, mert információ éhes vagyok. Kitartónak közel sem tartom magam, viszont megtanulok pár dolgot alapszinten és aztán, amikor szükségem van az életben valamelyik elsajátított skillre, akkor előhúzom. Nem szeretem, ha nem értek valamihez, ami érdekel. Rajongok a filmekért. Legalább annyira, mint a zenéért és a kettő összekapcsolódik nálam. Az egyetemen három évig filmzeneszerzést is tanultam. Szerintem zseni, hogy a zenével milyen hatást lehet gyakorolni a nézőre. Ezer évig tudnék arról beszélni, hogy milyen hatalommal bír a zene.

 

Fotó: Halász Jácint, Artwork: Hegyi Dóri/OHNODY

 

B.I.: Milyen filmeket nézel?

H.D.: Különféle időszakaim vannak. Most egy-két éve rá vagyok csúszva a sötét krimikre és a sorozatgyilkosos dokumentumfilmekre. Megnézem azokat a filmeket is, amit a többség rossznak tart, így körül tudom határolni, hogy mi az, amit szeretek és mi az, amit nem. Amit tudok megnézek és mindenben igyekszem az értelmet meg a szépet keresni.

B.I.: Van olyan film, amit sokszor újranézel?

H.D.: Szeretem a Mr. Nobody című filmet, mert a mondanivalójával tudok azonosulni. Az az üzenete, hogy ameddig nem választok, addig bármi megtörténhet. Ez rám olyan szempontból igaz, hogy szeretem az összes lehetőséget mérlegelni, mielőtt döntök. Nincsen konkrét kedvencem. Pont azért, ami a filozófiám. Szeretek óvatos lenni a választásaimmal, mert aztán ezek határoznak meg.

B.I.: Filmzenében kiket szeretsz?

H.D.: Yann Tiersen-t nagyon szeretem. Ő szerezte az Amélie csodálatos életének a zenéit. A másik, akit kiemelek, Erik Satie. Ezekre a zenékre írtam a szakdolgozatomat.

B.I.: És miket olvasol?

H.D.: Most krimiket és pszichológiai könyveket. Egyébként mindenevő vagyok. Szeretem a szépirodalmat és a Harry Pottert, meg Stephen Kinget is. Szeretem a könyveket, mindig is faltam őket.

B.I.: Novellákat például nem írtál soha?

H.D.: A Fejér Megyei Hírlapban publikálták tizennégy éves koromban az egyik novellámat. Nosztalgikus élményekről írtam benne. Egy időben verseket írtam inkább, most összevissza. Gyerekkoromban író akartam lenni, most is az akarok lenni. Amikor Cardiffban jelentkeztem egyetemre, akkor felvettek a zene szak mellett egy kreatív író szakra is. Néha bánom, hogy nem az írást választottam, de ami késik nem múlik. Idén jelentkeztem pszichológia szakra. Olyan emberekkel akarok foglalkozni, akiket súlyos bűntények miatt ítéltek el. Nem akarok terapeuta lenni, engem a viselkedésük mögötti miértek érdekelnek.

B.I.: Említetted is, hogy szereted megérteni a dolgokat összefüggésében.

H.D.: Szerintem a klasszikus zene és az emberi agy működése hasonló. Valahol mindegyik komplex és kiszámíthatatlan, rapszodikus.

 

Fotó: Králik Dániel

 

B.I.: Volt már olyan, hogy elveszítetted a hitedet és a lelkesedésedet a zenében?

H.D.: Igen, ez a másfél éves alkotói zárlatom pont ilyen volt. Volt olyan koncert, ami után lejöttem és az éreztem, hogy én soha többé nem akarok ezzel foglalkozni. Persze ez egy percig tartott.

B.I.: Egyébként mikor érzed azt, hogy az adott koncert jó volt?

H.D.: Akkor élvezem a koncerteket, amikor nem magammal vagyok elfoglalva, hanem tudok kommunikálni a közönséggel, tudok reagálni arra, amit csinálnak. Ha rossz, akkor valószínűleg azért rossz, mert nem fektetek bele elég energiát és elégedetlen vagyok a saját teljesítményemmel. Ha olyan kedvem van, akkor nem csinálok semmit, bár ez most már kevésbé jellemző rám.

B.I.: Ha idejönne hozzád egy kisgyerek, aki most kezdene zenét tanulni és neked kellene mentorálnod, milyen tanácsokkal látnád el?

H.D.: Attól függ, hogy mit kér tőlem. Ha azt kérné, hogy tanítsam meg énekelni, akkor azt mondanám, hogy megtanítom. Viszont szerintem az éneklés többről szól, mintsem kiképzem a hangomat és pontosan elénekelek mindent. Nekem arról szól, hogy érzéseket és gondolatokat tudok kifejezni. Akár azzal is, hogy nem ejtek ki szavakat, vagy csak hümmögök vagy sírást imitálva énekelek. Az emberek szerintem ugyanúgy, mint az állatok ösztönlények és jobb esetben mennek az előre bekódolt ösztöneik után, csak valaki fél azzal foglalkozni, ami fontos számára. Az életemben a legtöbb esemény magától történik és úgy, ahogyan történnie kell. Ha valakiben nincsen tehetség, attól még győzhet az elszántság meg a törekvés. Viszont a kreatív munka hosszú idő után fizetődik ki anyagilag, ezért szerintem fontos a saját magunkba vetett hit, a szenvedély és az alkotás szeretete.

 


Köszönöm Dórinak a személyes hangvételű beszélgetést!

Ne felejtsétek el, hamarosan érkezik az OHNODY magyar nyelvű dalokból álló lemeze. Addig is hallgassátok őt különféle zenei oldalakon illetve megtaláljátok őt az Instagramon és Facebookon is.

 

Mesekönyvek, természet, szabadság – Interjú Török Judit illusztrátorral

Vannak illusztrációk, amik egyszerűen pozitív hatással vannak ránk. Jutta Török, vagyis Török Judit rajzait nézve én ezt érzem mindig. Valószínűleg a lágy színek, a természetesség, a játékosság és az apró mögöttes üzenetek miatt. Judittal arról beszélgettünk, hogy milyen események kellettek ahhoz, hogy ez az alkotói világ kirajzolódjon.

 

 

Fotó: Török Judit

 

 

Bereczki Ivett: Azt olvastam a weboldaladon, hogy kicsit göröngyös volt az utad az illusztrátori pályáig, eleinte inkább csak magadnak rajzoltál. Hogyan nézett ki ez az út?

Török Judit: Ötödikes koromban kezdtem el suli mellett rajzot tanulni, ami végigkísért egész gimnáziumig. A gimiben már úgy gondoltam, hogy a rajzzal vagy valami hozzá kapcsolódó témakörben szeretnék továbbtanulni. Aztán elmentem Sopronba az Alkalmazott Művészeti Intézetbe és a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.) nyíltnapra. Felvételiztem mindkét he­­lyre a formatervező képzésre, aztán végül Sopronban kezdtem el. Abban az évben indult el ott az első grafikus képzés is. Viszonylag sok szabadidőm volt, ezért bejártam grafikus órákra is. Ott találkoztam azzal, hogy létezik csomagolástervezés vagy betűtípus tervezés. Érdekes, addig nem is gondoltam, hogy ezek a szakmák léteznek.

 

 

 

 

B.I.: A formatervezést szeretted? Nem bántad meg, hogy elkezdted?

T.J.: Nagyon szerettem, de mégis Pestre vágytam, úgyhogy jelentkeztem újra a MOME-ra és másodjára felvettek. Elkezdtem a formatervezést alapképzésen. A képzés végén már koncepciókat alkottunk, de nekem hiányzott, hogy megvalósuljanak a tervek, amiket kidolgozok. A MOME-n van tárgytervező szak, ami pont arra épül, hogy amit tervezel, azt elő is kell állítanod. Azt nagyon izgalmasnak találtam és mesterképzésre már oda jelentkeztem. Mindeközben egy grafikai stúdiónál kezdtem el nyári gyakorlatot, ahol logókat, arculatokat, kiadványokat csináltam.

B.I.: Ehhez képest hogyan kezdtél el illusztrálni?

T.J.: Az egyetem alatt alkalmazott művészként szocializálódtam, vagyis azzal az alapvetéssel, hogy adott a megrendelő és az ő igényeit kell teljesíteni. Ki kell találnod, hogy mit szeretne üzenni. Dolgoztam színháznak, banknak, terveztem csomagolásokat, boros címkéket. Aztán eljött egy pont, amikor azt éreztem, hogy szeretném, ha meglenne a saját hangom és azért keresne meg valaki, amit én képviselek. De ez nagyon hosszú út volt. A mestermunkám a Kuvik volt, ami egy fejlesztő játék kisiskolásoknak. Ez egyébként a mai napig működik vállalkozásként. Időközben megszülettek a gyerekeim és kevesebb szabadidőm maradt mindenre. El akartam dönteni, hogy mi legyen a fókuszban. Akkor jött a felismerés, hogy ezt most már magam miatt szeretném csinálni.

B.I.: Volt valami konkrét esemény, ami segített elindulni ebbe az irányba?

T.J.: Nagy lökés volt, hogy pont akkoriban kaptam a Holland Gyerekirodalmi Intézettől egy pályázati felhívást. Egy nemzetközi illusztrátori pályázatot hirdettek, amiben Verne Gyula szerzeményeihez és azok adaptációihoz kellett illusztrációkat készíteni. Nagyon tetszett ez a feladat. Kisebb illusztrációkat, teljes oldalas illusztrációkat, borítóterveket kértek. Beneveztem és teljesen meglepődtem, hogy bekerültem a legjobb húszba. Ez egy megállító tábla volt, hogy most már kellene ezzel foglalkoznom. Olyan másfél éve kezdtem el több energiát belefektetni. Először főleg magamnak illusztráltam, aztán nagyon jó volt, amikor már mások is megkerestek, hogy a stílusomra kíváncsiak.

 

 

B.I.: Nagyon érdekes, hogy ez a váltás az Instagram oldaladon is észrevehető. Ha megnézzük a korábbi képeidet, ott még nem volt ennyire egységes stílusa a rajzaidnak, viszont most már abszolút felismerhető a karakterük. Engem a gyermeki színes ceruzás szabad rajzolásra emlékeztet ez a stílus. Te hogyan írnád körbe?

T.J.: Az biztos, hogy nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy nekem milyen a kézjegyem, milyen a stílusom. Pont amiatt, hogy egyetemen mindig meg volt adva, hogy milyen stílusban kell alkotnom. Nagyon jól tudtam alkalmazkodni, de hogy nekem mi lenne a fontos, azt nehezen tudtam megfogalmazni. Az Instagramot azért szeretem, mert az nem olyan átgondolt, mint egy portfólió, de azért mégis meg tudom mutatni a dolgaimat. Oda nagyrészt szűretlenül rakom ki a rajzaimat. Hogy stílusilag hogyan definiálnám? Én nem olyan digitális illusztrátor vagyok, aki vektorokban, 3D modellezős irányban dolgozik. Abból is vannak nagyon szépek, de az nem az én világom. Én próbálom a textúrákat, az esetlenséget, a hibákat is beletenni egy-egy rajzba, mert szerintem attól lesz életszerű.

 

 

 

 

B.I.: Egyébként milyen eszközt használsz? Színes ceruzával és papírral kezdődik a tervezés?

T.J.: Amikor elkezdtem magamnak illusztrálni az mind papíron történt. Aztán a színezést, apróbb kompozíciós változtatásokat – amiket a Photoshop enged – már gépen csináltam meg. Viszont nekem mindig nagy csalódás volt, hogy amit megrajzoltam, majd beszkenneltem és gépen fejeztem be kinyomtatás után elvesztette a karakterét. Próbáltam más szkennerrel, más programmal, de valahogy nem működött. Aztán kipróbáltam iPad-en ceruzával rajzolni. Először féltem tőle, az elején nem is ment annyira. Aztán egyre többet rajzoltam rajta, főleg, amikről tudtam, hogy nyomtatásba fognak kerülni. Most már olyan 80%-ban így indulok el, mivel nagyon kényelmes és bárhová magammal vihetem. Ez a rugalmasság nekem nagyon fontos, de iszonyatosan hiányzik, hogy kézzel rajzoljak és megfessem a textúrákat. Néha próbálok terápiaként a két kezemre hagyatkozni, de a végső illusztrációk most főleg digitálisan készülnek el.

B.I.: Sok rajzodon látszik, hogy hétköznapi helyzetekből, tárgyakból merítesz ihletet. Miből szoktál inspirálódni?

T.J.: Sokszor van, hogy egy érzést akarok kirajzolni magamból. Van, amikor a természet inspirál. Amikor hosszasan sétálunk, van, hogy meglátok színkombinációkat, amik megtetszenek. Azokat próbálom magamba elraktározni. Szeretek más művészeti ágakból inspirálódni, mint például a zene vagy a szobrászat. Sokszor nézegetek szobrászati alkotásokat. Végülis az is képalkotás, amikor a szobrot nem teljes valójában, hanem egy képen nézed. De van, amikor textilművészek munkái ihletnek meg. Nekem nagyon tetszenek a falvédős, történetmesélős dolgok, teljesen más ábrázolási technikát igényel az a médium. Szeretek fotózni is. Vannak olyan dolgok, amik aztán jóval később egy illusztráción köszönnek majd vissza.

 

 

 

 

B.I.: Van olyan szerző vagy zene, amihez rendszeresen visszanyúlsz? Esetleg van olyan illusztrátor, akinek mindig megnézed a profilját?

T.J.: Nagyon szeretem a japán művészetet. A japán csomagolások gyönyörűek. Nem az animés vonalra gondolok, hanem a japán művészet letisztult, határozott karakterére. Azt nagyon szeretem nézegetni. Magyar illusztrátorok közül Kövecses Anna az abszolút kedvencem. Külföldiek közül Rebecca Green, Nina Cosford, és Frannerd. Az ő Youtube csatornája erősített meg abban, hogy az illusztrálást lehet hivatásszerűen is űzni. A régiek közül Reich Károlyt és a Sasek rajzait szeretem, kortársak közül pedig Isabelle Arsenault, kanadai művész könyvei a nagy kedvenceim. Ezek azok a mesekönyvek, amiket igazából magamnak vettem, de a gyerekeim polcain vannak. Egyszerűen gyönyörűek.

B.I.: Mi az a fő forma, felület, amire a legtöbbet dolgozol?

T.J.: A leggyakoribb a print. Lehet az valamilyen kiadvány, újság, plakát vagy meghívó. Korábban pályáztam egy lakástextiles pályázatra is, amit a Slowdown Studio írt ki. Az egy nagyon jó feladat volt. Ott visszaköszöntek a falvédős témák egyébként. Akkor ismét válaszutak elé állítottam magam és azt hiszem, hogy a stílus, amit ott képviseltem a mai napig meghatározó. Addig nem is gondolkoztam ilyen stílusban. Olyan kérdéseket vetett fel, amikből nagyon sokat tudtam tanulni.

 

 

 

 

B.I.: Mi volt az az eddigi munkáid közül, amire a legbüszkébb vagy?

T.J.: Még eléggé gyerekcipőben van, de úgy néz ki, hogy egy japán stúdióval sikerül kollaborálni. Ügynökségszerűen működnek és külföldi dizájnvásárokra viszik majd az én dolgaimat is. Londonban lesz az első hely, ahol kint lesznek a munkáim. De ha a korábbiakra gondolunk, akkor az első Boekie-Boekie-s visszajelzésnek nagyon örültem anno. A Slowdown Studio pályázata is nagyon fontos volt. Bár nem került a győztesek közé a munkám, de a legjobbak között volt és ki is lett emelve.

B.I.: Mit mondanál a gyerekkori önmagadnak, ha most találkoznál vele? Van olyan dolog, amit máshogy csinálnál?

T.J.: Érdekes, de nem csinálnám vissza. Minden lépésből le kell szűrni a tanulságot, azzal együtt tudunk alakulni, fejlődni. Ha valaki 17-18 évesen azt mondta volna nekem, hogy illusztrációs pályára kell mennem és hallgatok rá, akkor biztos, hogy nem az az ember lennék, aki most vagyok. Mindegyik rétegnek van szerepe és azt mondanám magamnak, hogy a kitartás a fontos. Én a hétköznapi életben is elfogadom a helyzetet, ami éppen jön. Kell egyfajta önismeret is hozzá. Az is jó, hogy 26-27 évesen jutottam el oda, hogy a saját értékrendemet elkezdjem kialakítani. Én azt mondanám, hogy csináljak mindent ugyanígy végig, mert mindenre szükség volt.

 

 

 

 

B.I.: Mik a jövőbeli terveid, amik a következő időszakra be vannak tervezve?

T.J.: Ha valaki szabadúszó, akkor úgy kell tervezni, hogy van néhány hónapra és néhány évre lebontott terve. Ez azért fontos, mert nálam is az van – főleg karácsony környékén–, hogy nagyon sok mindent megcsinálok, ami aktuálisan jön, de ezek elfogyasztják az időt és a nagyobb célokra nem marad energiám. Én azt mondom, hogy egy fejlődési görbén vagyok. Nem tekintem egyelőre magam még kiforrott művésznek, de szeretnék saját illusztrált könyvet kiadni öt éven belül. Szeretném, ha majd azért dolgozhatnék egy külföldi céggel vagy ügynökséggel együtt, mert az én hangomra kíváncsiak.

B.I.: Milyen tanácsot tudnál adni annak, aki most indul el az illusztrátori pályán?

T.J.: Azt mondanám, hogy rajzoljon minél többet a saját kedvéért. Legyen türelmes, az is nagyon fontos. Az, aki olyan pályát választ, amibe a személyiségét kell belevinnie, ahol előadóként kell megmutatkoznia – legyen az képzőművészet vagy zene –, fontos, hogy sajátmagával tisztában legyen. Keressen olyan helyzeteket az életben, ahol arra van szükség, hogy belülre figyeljen és szűrje le abból, hogy önmaga milyen.

 

 

 

 

Köszönöm Juditnak a beszélgetés és a pozitív szavakat. Kövessétek őt Instagramon és látogassatok el a weboldalára is. Ott egy-két szépséget meg is tudtok vásárolni, akár ajándékba a szeretteiteknek.

Illusztrációk: Török Judit

Papírtól a bőrig – Interjú Rónai Detti tetoválóval

Gondolkoztatok már azon, hogy hogyan lesz valakiből tetováló? A rajzkészség, a kreativitás és a kézügyesség mind-mind nagyon fontosak, de mi másra van még szükség? Rónai Detti tetoválóval beszélgettem, aki gyerekkora óta rajzol, de az, hogy munkáit bőrre is átültesse csak néhány éve fogalmazódott meg benne. Ha kíváncsiak vagytok erre az izgalmas karrierútra, olvassátok el a vele készített interjúmat és csodáljátok meg Detti szebbnél-szebb rajzait gyerekkorától máig!

 

 Fotó: Bereczki Ivett

 

Bereczki Ivett: Mesélj egy kicsit az iskolás éveidről! Mikor kezdett el érdekelni a rajzolás?

Rónai Detti: Már oviban látták az óvónők, hogy a rajzkészségem a koromhoz képest magasabb szinten van. Otthon sok macskával, kutyával voltam körbevéve, akiket addig simogattam, amíg el nem aludtak. Utána gyorsan lerajzoltam őket. Aztán az általános iskolai felvételin megmondták, hogy mit rajzoljak, de én nem éreztem a felvételi ízét a dolognak, egyáltalán nem izgultam. Onnantól kezdve, hogy előttem volt egy rajzlap és egy ceruza, mindegy volt, hogy mi történik körülöttem.

 

Készült: 1998-ban

 

B.I.: Művészeti általános iskolába jártál?

R.D.: Sima általános iskolába, de rajz tagozatra. Művészettörténetet tanultunk, festményeket elemeztünk. Nagyon sokan nem szerették, de én ebben is el tudtam mélyülni. Aztán nyolcadikban, amikor jelentkezni kellett középiskolába, nem volt kérdés, hogy művészeti képzésre szeretnék menni. A felvételinél számítottak az év végi jegyeim. Végig dicséretes ötös voltam, de látta rajtam a rajztanárom, hogy az utolsó évben egy kicsit hátradőltem és végül négyesre értékelt. Ez elég érzékenyen érintett. Csalódtam, amellett, hogy nagyon meglepett a döntése.

 

Készült: 1995-ben

 

B.I.: Emiatt egy kicsit elment a kedved az egésztől?

R.D.: Elmentem a nyílt napra, de helyette végül a kéttannyelvű francia tagozatot választottam. Engem a zene mindig is elvarázsolt, mindig érdekelt, hogy miről énekelnek. Az általános iskolában angolul tanultam mert már az oviban is angolul “énekeltem” halandzsázva. A francia is így jött.

B.I.: A középiskolában a rajzról átterelődött a figyelmed a nyelvtanulásra?

R.D.: Valójában sosem engedtem el a rajzot, csak a nyelvek is helyet kaptam az életemben. Szerintem minél több nyelvet ismersz és minél több mindent megértesz, annál színesebben látod a világot. Ez érvényes a nyelvi kifejezésre vagy a képi világra is. Például most elővettem egy régi-új francia albumot és hiába nem néztem videókat hozzá, valahogy mégis le tudnám rajzolni ezt a zenei hangulatot.

 

 

B.I.: A középiskolás években jártál magántanárhoz rajzolni? Képezted magad valahogyan?

R.D.: A suliban is volt rajzórám és amúgy sem akartam elengedni a rajzot, ezért elkezdtem heti kétszer egy galériába járni. Összegyűltünk néhányan, csináltunk egy-egy kompozíciót és lerajzoltuk. Volt ott élő modell is, félaktot is rajzoltunk vagy kockákat, drapériákat, tanulmányrajzokat. A grafikában nem voltam annyira biztos, nem tudtam, hogy annyira különleges –e a stílusom. Úgy gondoltam, hogy középiskola után inkább a terméktervezés felé indulok, ezért jelentkeztem a BME-re.

B.I.: Ott milyen szakirányok közül választhattál?

R.D.: Formatervező, terméktervező és azt hiszem, hogy csomagolástervező. Végül a formatervező képzést válaszottam. Az kicsit szabadabb volt, mert egy adott termék formájára nagyobb hangsúly jutott, mint a gépészeti tartalmára.

B.I.: Tudsz mesélni projektekről, amiken dolgoztál?

R.D.: Terveztünk például csaptelepet. Ilyenkor a műszaki adottságokat is figyelembe kell venni. Tudnod kell szétszerelni, majd össze is rakni a tárgyat. Minden egyes elemét ismerned kell és tudnod kell, hogy mekkora és milyen szerepet tölt be. Ha ezt a szabályrendszert megismered és elfogadod a határait, akkor nagyon jó dolgokat lehet kitalálni, szárnyalhat a fantáziád.

 

 

B.I.: Ekkoriban már gondolkoztál, hogy milyen termék vagy forma lenne az, ami közelebb állna hozzád?

R.D.: Nem akartam termékekre szakosodni. Nagyon sok mindent tanultunk tervezni. Az volt az egyetem egyik célja, hogy olyan tervezőmérnököket képezzenek, akik mindent meg tudnak tervezni. Legyen az konyhabútor, lámpa vagy csaptelep.

B.I.: Mi volt a diplomamunkád anno?

R.D.: Az egyetem második félévétől a nyelvismeretemnek köszönhetően elkezdtem dolgozni egy nagyvállalatnál. A belső intranetet akkoriban újították meg és a diplomamunkám erre épült. Nagyon sokat kutattam, például a szoftverergonómia területén.

 

 

B.I.: Aztán az egyetem után átmentél egy másik multicéghez.

R.D.: Igen, de rájöttem, hogy nem nekem való. Irodai munkát végzetem, de hiányzott az alkotás. Úgy éreztem, ennél sokkal kreatívabb vagyok. Rájöttem, hogy mindent képekben ragadok meg, mindent képekben látok, de ott az irodában a neon fényben nem voltak képek, minden vizuálisan szegényes volt. Aztán jelentkeztem a METU-ra (Budapesti Metropolitan Egyetem – a szerk.), új média grafikus képzésre.

B.I.: Hogy nézett ki ez a képzés? Milyen óráitok voltak?

R.D.: Volt arculattervezés, logo tervezés, tipográfia, webtervezés is. Minden olyat megtanultunk, amit egy induló grafikusnak tudnia kell.

B.I.: Időközben visszamentél a korábbi munkahelyedre, már grafikusként.

R.D.: Igen, az volt a mázli, hogy az ottani design csapatban egyre több feladat volt és a vezető tervező nem bírta egyedül a munkát, kellett neki a segítség. Először bannereket (internetes hirdetések – a szerk.) terveztem, aztán jöttek nagyobb képi tervezések. Kiadványok, hírlevelek, weblapok.

 

Fotó: Rónai Detti

 

B.I.: Ezek a feladatok mennyire álltak közel hozzád?

R.D.: Az elején nagyon örültem ennek a lehetőségnek. Voltak illusztrációs feladataim is, viszont nem igazán volt szükség kézi rajzra és az hiányzott. A direkt közvetlen kapcsolat a papír, a ceruza és a kezem között. Rájöttem, hogy amikor tehetséges vagy valamiben – ami neked természetes és boldoggá tesz –, akkor azt nem szabad elnyomni, azzal foglalkozni kell. Ha jó vagy benne és szereted, azt sokan értékelni fogják és lesz közönséged.

B.I.: Érdekes, hogy ha valamihez van tehetséged, annyira természetes, mint levegőt venni. Nem is biztos, hogy észreveszed, hogy abban különleges vagy.

R.D.: Igen, és sokan elterelnek. Régen azt mondták nekem, hogy rajzolásból nem lehet megélni. De szerintem nem csak az a fontos, hogy legyen munkád, hanem, hogy olyan valamit csinálj, amit igazán szeretsz és akkor boldog ember leszel. De nem attól leszel boldog, hogy van munkád és azért pénzt kapsz. Mindig olyan voltam, mint valami űzött vad, valamit keresni akartam, amiben benne vagyok. Aztán elkezdtem rajzolni és azokat magamra tetováltattam.

 

 

B.I.: Mi volt a célod ezekkel a rajzokkal, akartál velük üzenni valamit?

R.D.: Nagyon vonzott, hogy valamit a bőrömre vessek. Önkifejezés céllal, és, hogy önmagamat emlékeztessem bizonyos dolgokra. A rajz, az állatok szeretete visszatérő elemek voltak az életemben, így ezek a motívumok is rám kerültek. Ahogy elkezdtem tetováltatni, úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Az volt a célom, hogy mindig valaki más tetováljon, hogy újabb tetoválót ismerhessek meg. Azt éreztem, hogy ugyanúgy látják a világot, mint én, hogy egy nyelvet beszélünk.

B.I.: Emlékszel arra a pillanatra, amikor megfogalmaztad magadban, hogy te is ezt szeretnéd csinálni?

R.D.: Addig duruzsoltam az egyik tetováló fülébe, amíg meg nem engedte, hogy a kezembe vegyem a tetoválógépét. Addigra már sok szakmai részletet láttam, nyitott szemmel figyeltem mindenkit. Beszélgettem ezzel a lánnyal, amikor éppen a barátom vádlijára dolgozott. Kíváncsiságból minden részletre rákérdeztem. Aztán azt mondta, hogy próbáljam ki, ha már ennyit beszélek róla. Egyik tetováló sem csinál ilyet, hogy odaadja a vendégének a gépét, de ő ott állt mellettem és instruált. Annyira boldog voltam, hogy azt az ékezetet megcsinálhattam.

B.I.: Egy ékezet?

R.D.: Igen, egy kis rombusz. Nincs egy négyzetcentiméternyi, de hihetetlen érzés volt. Aztán eltelt másfél-két év és még mindig grafikusként dolgoztam, de nem tudtam nyugton maradni. Összeírtam kérdéseket és felhívtam két tetováló lányt, hogy meséljenek nekem. Az én szememben ők hősnők voltak. Azt láttam rajtuk, hogy nagyon bátrak, boldogok és kiegyensúlyozottak. Az egyikőjük ajánlott egy képzést (Budapest Tetováló Akadémia – a szerk.), ami éppen akkor indult. Aztán eldöntöttem, hogy jelentkezem.

 

 

B.I.: Hogy nézett ki a felvételi?

R.D.: Portfóliót kellett összeállítanunk, volt egy interjú és motivációs levelet is írtunk. Komoly felvételi volt, de felvettek és azt éreztem, hogy ez lesz a rév. Igazából még az elején vagyok, de műszakilag és művészetileg is nagyon sokat tanultam.

B.I.: Mesélsz egy kicsit arról, hogy mit adott neked ez a képzés?

R.D.: Azt tanították nekünk, hogy az a jó tetováló, aki mindent meg tud tervezni, minden stílusban jártas. Vannak olyanok, akik egyféle stílus felé indultak el, de én még mindig nem. Habár már most is van egy felismerhető karaktere a rajzaimnak, de a hangulatom és az alany is befolyásolja, hogy éppen milyen stílusban kezdek el dolgozni. Függ attól, hogy mi az alany kedvenc virága, kedvenc verse vagy mi inspirálja. Ebből kiindulva fogalmazódik meg a fejemben a forma.

 

Fotó: Bereczki Ivett

 

B.I.: Hogy néz ki a tervezési folyamat? Mennyire van időd a koncepciókat átgondolni, inspirálódni?

R.D.: Nagyon sok részlete van a tervezésnek. Az már egy jó dolog, ha mondjuk azt mondja az alany, hogy szeretne egy tölgyfát. Ilyenkor már van min elindulni. Vagy megmondja, hogy fekete-fehér vagy színes legyen. Vagy, hogy hová szeretné. Az egész testnek vannak áramlatai, amiket tudni kell követni.

B.I.: Mi van akkor, ha konkrét ötlettel vagy esetleg saját rajzzal érkeznek?

R.D.: A saját rajzot természetesen elkészítem. Viszont, ha mutatnak egy képet, amit egy másik művész készített, azt nem fogom egy az egyben elkészíteni. Meg tudnám csinálni, de nem akarom megsérteni a művészt azzal, hogy lemásolom a rajzát és saját munkámként rakom fel. Ha valamit nagyon kér a vendég és nagyon minimálisat változtathatsz rajta, akkor meg kell jelölni a művészt és megköszönni az inspirációt, de alapvetően nem teheted fel azt a mintát.

 

 

B.I.: Említetted, hogy a jó tetoválónak több stílusban is tudnia kell alkotni. Szerinted mitől tudja valaki művészien képviselni ezt a szakmát?

R.D.: Az elején minden feladatot el kell vállalni. Tudni kell a minimális feliratot és az egészen nagy mintát is tűpontosan elkészíteni. Aztán az embernek óhatatlanul kialakul egy képi világa vagy vonzódása egy stílushoz. Ha ez nagyon elrugaszkodott vagy absztrakt, szerintem onnan kezdődik el a művészi vonal. Viszont nekem az is fontos, hogy valaki meg tudjon újulni, akár technikában, színhasználatban vagy eszközhasználatban. Az a jó művész szerintem, akinek van egy sajátos képi világa, ami egyedi, de ezt tudja kombinálni, alakítani vagy akár át is ültetni valami másba. Legyen az falfestészet, akvarell, bármi. Egyébként azt érzem, hogy nekem nem egy vonalam lesz, hanem több, amik párhuzamosan fognak futni.

B.I.: Ahogy mondtad a folyamat elején vagy még, de megfogalmaztál már magadnak szakmai célokat?

R.D.: Nagyon sok technika van és szeretnék mindegyikben tapasztalatot szerezni és minél több gépet kipróbálni. Azt gondolom, hogy ha az ember elkezd dolgozni egy stúdióban, akkor folyamatosan tapasztal. Az a célom, hogy bárki, aki bejön hozzám, bármit is kér, meg tudjam csinálni. Jártas tetováló szeretnék lenni.

 

Fotó: Bereczki Ivett

 

Köszönöm Dettinek, hogy mesélt erről a különleges világról és a személyes útról, amit bejárt! Ha gondolkoztok tetováláson vagy csak szeretnétek követni Detti munkásságát, megtaláljátok őt az Instagramon!

Interjú Nagy Dániel Viktor színművésszel

Nagy Dániel Viktor a fiatal színészgeneráció egyik legsokoldalúbb alakja. Szabadúszóként nagyon változatos produkciókban és szerepekben láthatja őt a közönség. A színház mellett egyre többet foglalkozik zenével. Nemrég közös turnéra indult Hrutka Róberttel, akivel teljes zenekaros felállásban mutatják be saját dalaikat. Szerepelt már mozifilmben, mellette szinkronizál és Szilágyi Csengével a “100 szóban a Város” előadásukat viszik évről-évre a színpadra.

Arra voltam kíváncsi, hogy hogyan merít ihletet mindehhez, hogyan fogalmazza meg magát ezekben a szerepekben és mit jelent neki az alkotás. Dani szavaiból valami hihetelen bölcsesség árad, inspiráló volt hallgatni. Olvassátok figyelemmel ebből a különleges és végtelenül őszinte beszélgetésből született interjút!

 

 Fotó: Sin Olivér

 

Bereczki Ivett: Kezdjük a beszélgetést a legaktuálisabbal! Június végén mutattátok be a Mojo című darabot a Belvárosi Színházban, amiben fantasztikusat alakítottatok mindannyian, miközben a háttérben több nehézséggel is szembe kellett néznetek. Hogy érezted magad az elmúlt hetekben?

Nagy Dániel Viktor: Próbára tett mindannyiónkat emberileg és szakmailag is a próbafolyamat. Belázasodtam a főpróbahét elején, és otthon feküdtem egy napot. Rá két napra Milán (Schruff Milán – a szerk.) esett össze a színpadon, majd egy napig kórházban volt. Aztán a bemutató után Tomi (Szabó Kimmel Tamás – a szerk.) kezdett rosszul lenni, de végül ő nem esett ki. Vártam ezt a szerepet és nagyon jól is érzem magam benne. Egészen más előadás ez, mint amilyenek eddig Tibor (Orlai Tibor – a szerk.) repertoárján szerepeltek. A vulgaritás sem megszokott az előadásaiban és maga a téma sem hétköznapi. A történet középpontjában gengszterek állnak és végignézhetjük, hogy hogyan reagálnak egy gyilkosságra drogmámoros állapotban.

B.I.: Egyébként hogyan indulsz el, amikor egy új szerepet kell megfogalmaznod? Ha már a Mojo-t említettük, Baby esetében például ki tudtál volna indulni abból, hogy hogyan játszották már mások?

N.D.V.: Igazából teljesen mindegy, hogy minek állunk neki, én egyszerűen hiszek az ihletben, az ihletett állapotban és abban, hogy az emberek, akik együtt dolgoznak hatással vannak egymásra. Ez a hétköznapokban is így van. Vannak energiák, amiket nem látunk, de működnek. Egy alkotóközösségben is az a fontos, hogy mit hozunk ki egymásból. Ahhoz, hogy ezek a kreatív energiák fel tudjanak oldódni, szükséges bizonyos fokú szeretet és bizalom egymás iránt. Sok minden magától történik. Ha az emberben ott a tehetség – és nem csak a színészetre gondolok –, akkor oldott, kreatív állapotban formát tud adni a láthatatlannak. A próbafolyamat is ilyen. Van a jelenet, van a szöveg és egyszer csak ráengedjük az ösztöneinket. Létezel vele egy kicsit, születnek formák, majd ezekre folyamatosan reagálsz. De a zeneírás is ilyen. Írok valamit, majd egy hét múlva hozzányúlok és mintha valami fura, idegen dolog lenne. Kívülről figyelem, eszembejut róla valami és azt hozzáteszem. Folyamatosan reflektálok az általam létrehozott dologra. Ezért szerintem nem feltétlenül kell megnézni, hogy mások hogyan csinálták, úgyis adni fogja magát.

B.I.: És mi van akkor, ha van benned valami, amit ki szeretnél fejezni, de valamiért mégsem megy?

N.D.V.: Rengeteg oldalról meg lehet közelíteni egy szerepet. Akár egy gengszter karaktert is. Ha akarom komikus, ha akarom drámai. Ez az a finomhangolás, amit már az utolsó héten iszonyatosan élvezek. Amikor már megvan, hogy minek kell történnie a jelenetben, hová kell menni a színpadon, milyen interakciók történnek, de hogy annak drámai a hangolása vagy kikönnyített, az rajtam múlik.  Ezek apró döntések. Sokféle megoldás van és nagyon sok lehetőség. Ez is egyfajta szabadság az alkotásban.

 

Fotó: Pénzes Kristóf

 

B.I.: Az jutott eszembe a színészettel kapcsolatban, hogy a pillanat művészete. Sosem lesz kétszer ugyanolyan. Az előadások után mindig emlékszel, hogy hogyan játszottál az adott estén? Vissza tudod idézni?

N.D.V.: Az érzeteket igen. Van ilyenkor egyfajta kamera az emberben. Azon keresztül látom, hogy megcsináltam-e, amit akartam, de valójában azt gondolom, hogy a legtöbb kreatív munka és alkotás akkor igazán jó, ha jelen vagy. Nem azok a dolgok fontosak ilyenkor, amit gondolsz, amiket meg akarsz csinálni, hanem az, hogy mit érzel abban a pillanatban igaznak. A színészet ezeknek a pillanatoknak az egymásutánja. Nem utánozni akarok valakit, nem haragos akarok lenni mondjuk, hanem valami igazit hívok elő magamból, amikor a haragra gondolok. Adott a szöveg és, hogy mi történik a figurával, de a pillanatok intimek és a sajátjaim. A saját haragom, a saját szórakozottságom. Ezek azok a megszentelt pillanatok, amikor jelen vagy. Ezt nem igazán lehet pontosan leírni. Szerintem ez erős összekötettésben van a láthatatlan világgal, amit meditációval vagy lelki gyakorlatokkal könnyebben megtapasztalhatunk.

B.I.: Akkor mondhatjuk, hogy inspirációt nem másokból merítesz, hanem önmagadból?

N.D.V.: Színészként igen. Egy alkotói folyamatban úgyis az a fontos, hogy egy adott pillanatban belőlem mit hoz elő a szerep. Persze lehet nézni másokat, de talán elbizonytalanítja az embert. Hiszen te is egy eredményt látsz, ami ugyanúgy bentről született.

B.I.: És, ha azt kellene megfogalmaznod, hogy mitől lesz valaki jó színész akkor azt mondanád, hogy ettől? Az őszinteségtől, az igazitól?

N.D.V.: Azt gondolom, hogy a jó színészethez – mint általában bármilyen alkotómunkához – nagyon sok gyakorlás és alázat szükséges. A színészetben az önismeret nagyon fontos, hogy tudjam, hogy bizonyos dolgokra hogyan reagálok. Nem azért, hogy aztán azt reprodukálni tudjam a színpadon, hanem azért mert minél jobban megismeri az ember a saját lelkét, annál könnyebben tud megszabadulni a negatív dolgaitól. Én pedig arra törekszem, hogy minél inkább szabad, kreatív és pozitív állapotban legyek. Ez sok munka, sok odafigyelés. Számomra ez kell a színészethez. Lehet nélküle is, csak sokkal nehezebb. De egyébként nincsen erre recept, mert valaki szeret a szorongásaiból dolgozni és kifejezetten attól lesz jó, hogy csak azokra koncentrál.

B.I.: Valahogy én is ezt fogalmaztam meg veled kapcsolatban. A szabadságot. Látszik rajtad, amikor a színpadon vagy, hogy benne vagy az adott pillanatban és nem görcsölsz rá. Ez valóban így van?

N.D.V.: Érdekes ez. Ebben az évadban utoljára játszottam a Leszámolás velem monodrámát. Az eggyel korábbi előadás nagyon jól sikerült és most valamiért nem volt kedvem hozzá. Nagyon szerettem volna valahol máshol lenni. Mi Rolanddal (Rába Roland, a darab rendezője – a szerk.) azt gyakoroljuk folyamatosan, hogy amikor nem vagyok indíttatott arra, hogy ezt a történetet elmeséljem, akkor a világért ne próbáljak meg több érzelmet mutatni, mint amit kivált belőlem a történet. Egy ilyen intim műfajban azonnal lejön, ha az ember “színészkedik”. Egyedül vagyok a színpadon, sokszor nézek a nézők szemébe és egyszerűen érezhető a hamisságga annak, ha valamit “csinálok”, ahelyett, hogy élném azt a pillanatot. Tudom, hogy a darabban hol vannak olyan részek, ahol néha teljesen elszáll az agyam és síró- vagy nevetőgörcsöt kapok. Most, ezen az előadáson ezek sem kívánkoztak. Megcsináltam azt, amit Rolanddal beszéltünk, habár a színész énem bizonytalan volt és tiltatkozott, mert tulajdonképpen nem játszottam. Aztán az előadás végén olyan hosszú volt a taps, mint még soha. Zavarban is voltam. A szöveg ereje és a csupasz pillanatok megteremtették a hitelességet.

B.I.: Ez a monodráma az első az életedben. Ha jól tudom valamennyire megengedi az improvizációt is.

N.D.V.: Megengedhetem magamnak, hogy – ha nincs kedvem hozzá – bizonyos dolgokat nem mondok el , de ilyen még nem fordult elő. Illetve bármennyi szünetet tarthatok, ahol akarok. A Rolanddal való munka iszonyatosan inspirál arra, hogy ne a megszokottat csináljam, hogy hozzam zavarba magamat és a nézőt is. Az, hogy egy lelkileg rosszul lévő fiú – akit játszom –, hallgat egy-két percig a színpadon az furcsa, de érthető. Ellenben azt is jelentheti, hogy a színész elfelejtette a szöveget, vagy rosszul van, vagy nem folytatja az előadást. Ez a gondolat aztán zavarba hozza a nézőt és kimozdítja a kényelmi helyzetéből, ami pedig az előadás célja.

B.I.: Az előbb már említetted a zenét. Azt gondolnám, hogy a zenében még inkább benne van Nagy Dani. Ott nem egy szerepet halászol elő magadból, hanem ott te vagy jelen.

N.D.V.: Amikor zenélek vagy énekelek a színpadon, valóban olyan részemet engedem szabadjára, amit máshol nem. A zenének sajátossága, hogy katartikus élményt képes okozi. Ez az, amit keresek. Semmi nem tud olyan lenni, mint egy jó dalban létezni. Megállított néhány napja egy kolléga, hogy a Karma dalt mennyire szereti és gratulál. Ettől elképesztően boldog vagyok, mert emlékszem azokra a percekre, amikor írtam. Emlékszem arra, hogy mit akartam kifejezni és nagy öröm látni, ahogy ez célba ér.

 

Karma-dal

A péntek esti koncerten az Opus Jazz Cluban, a Karma-dalt is hallhatjátok majd! Várunk nagyon titeket Hrutka Robival.https://opusjazzclub.hu/koncertek/hrutka-robert-nagy-daniel-viktor

Posted by Nagy Dániel Viktor on Thursday, May 10, 2018

 

B.I.: El tudnád mesélni, hogy például a Karma dal hogyan született? Vagy, hogy alapvetően hogyan írod a dalaidat?

N.D.V: Emlékszem, hogy a Belvárosi Színházból mentem haza rollerral és a Ráday utcán bevillant egy dallam és egy furcsa, sötét hangulat. Elkezdtem dúdolni egy dallamot, megszületett két-három sor, hazamentem és a gitáron megkerestem az akkordokat. Egy héttel korábban írtam egy szöveget, ami máshoz nem volt jó és ide pont illett, úgyhogy azzal kiegészítettem. Aztán egy héttel később hozzátettem még valamit, aztán még egy hét és még valami és így tovább. Az egyébként úgy van, hogy amíg egy dal nem készül el, addig folyamatosan azzal kelek és fekszek. Amíg nincs meg, addig az megy a fejemben, mint egy verkli. Egy idő után egyébként nagyon idegesítő (nevet – a szerk.).

B.I.: De ha közben elengednéd, akkor nem az lenne, hogy az már sosem készül el? Nekem ez a saját tapasztalatom.

N.D.V.: Nem lehet tudni, hogy viszatér-e egy-egy elhagyott mondat vagy dallam, ez egy kicsit rajtunk kívül álló dolog.  Az viszont biztos, hogy ha valaminek meg kell születnie, mániákusan rajta vagyok. Ha valahonnan hiányzik egy oda illő szó, addig nem nyugszom, amíg az nincs meg. Innen kiindulva, felemelő érzés látni, ahogy Robi (Hrutka Róbert – a szerk.) is hozzáteszi a sajátját, és lassan megszületik egy dal. Ezért is jó az együtt alkotás. Hozzárakunk egymás művészetéhez. Azt gondolom egyébként, hogy az alkotás – függetlenül attól, hogy valaki művész-e vagy sem –, minden embernek meghatározza az életminőségét és ez dolgunk is a földön. Megtalálni saját magunkban a tehetséget, a kreativitást. Az élet az alkotásról szól és a saját alkotásainknak a megtapasztalásáról. Mindegy, hogy az egy család, egy ház vagy egy dal. Minden, amit csinálsz, az egy ok és annak van egy okozata. Ha a karma törvényét vesszük alapul, mindennek van jelentősége, amit csinálsz, a saját tetteid és gondolataid következményét tapasztalod. Amennyi pozitív energiát teszel bele a munkádba vagy az alkotásodba, annyi hat vissza az életedre.

 

Fotó: Sin Olivér

 

B.I.: Mesélj még egy kicsit a Hrutka Róberttel való közös zenélésről, a Felhangolva turnétokról! Mennyire tekinthető ez a te projektednek? Te mozdítod előre ezt az egészet?

N.D.V.: Itt a művészet dominál. Robival nagyon sok mindenben hasonlóan gondolkozunk. Mindketten azt érezzük fontosnak, hogy művészileg és emberileg mit tudunk adni egymásnak, mit hozunk ki egymásból. Most beszélgettünk az első felveendő dal hangszereléséről. Szeretnénk, hogyha nem lenne popos, inkább az alternatív hangzást keressük majd. Abban is egyetértünk, hogy muszáj a művészi vonalat képviselnünk, mert abban leljük meg a szabadságunkat. Iszonyatosan boldogít az az alázat, amivel ő a munkához áll. Mindenben ezt érzem vele kapcsolatban. Az a célunk, hogy olyan legyen, amit még nem csináltunk, ami izgalmas és a sajátunk. A produktum az tulajdonképpen fölöttünk van és mi vagyunk érte és alatta. Szerintem ez egy áldásos állapot.

B.I.: Ha hosszabb távon nézel előre, akkor most azt látod, hogy a színház és a zene lesz az, ami kiteljesíti az életedet vagy van valami, ami még nagyon vonz? Például a rendezés?

N.D.V.: Az életem mostani szakaszában nagyon-nagyon indíttatott vagyok, hogy a zenében meg tudjam magam fogalmazni. Nem tudom elmondani, hogy mennyi örömöt ad. Annyi mindent szeretnék mondani, adni. Akarok fölkészülni, fáradni azért, hogy ott állhassak a színpadon és nagyon sok embernek el tudjam énekelni ezeket a dalokat. Jelen pillanatban nagyon erősen látom ezt magam előtt. Hajt a kiváncsiság és szeretném majd kipróbálni magam a rendezésben, de ez majd kiadja magát. Csinálom a színházi munkáimat, építem a 100 szóban a Város projektet, zsűrizem a 100 szóban Budapest történeteket. Hozzáteszem, hogy át is emelek belőlük. A Felhangolva koncerteken ott vannak a dalok között ezek a budapesti történetek és iszonyatosan jót tesz a színházi véna a koncertanyagnak. Továbbra is mindent megteszek, hogy ezek a rövid, de annál értékesebb emberi történetek mindenkihez eljussanak. Én most nagyon jól vagyok ott, ahol vagyok és reményteli várakozással vagyok tele az elkövetkező időt illetően.

 

 

B.I.: Most folyamatosan írod a dalokat, dalszövegeket?

N.D.V.: Teljesen változó. Amikor van szabad időm, és megadatik az ihlet, írok. Amikor munka van, akkor arra koncentrálok. Most épp munka van. A pályázás, a koncertek levezénylése, a hangszerelés, a dalok föléneklése. A Felhangolva koncertet első turnénkon összesen öt helyszínen játsszuk, de tervben van, hogy egy budapesti helyszín ősztől havonta műsorra veszi.

B.I.: Akkor most boldog vagy.

N.D.V.: Igen. A dolgok, amiket csinálok, fejlesztenek is és örömöm lelem bennük. Támogatást kapok a céljaim megvalósításához és ennél több nem nagyon kell. A törekvéseimhez a megfelelő emberek társulnak és úgy érzem azt csinálhatom, amiért – többek között – itt vagyok a földön.

B.I.: Meg tudnál fogalmazni egy üzenetet az olvasóknak? Azoknak, akik kicsit benneragadtak a hétköznapi mókuskerékben, de vágynak az önkifejezésre, az alkotás szabadságára. Hogyan induljanak el?

N.D.V.: Az igazság az, hogy én amikor az első dalszövegemet megírtam, borzasztó bizonytalan voltam. Nekiálltam és csak írtam, ami jött, bírálat nélkül, nem vizsgáltam felül magam. Rengeteg rossz sor született, de néhány jó is, amiből aztán építkeztem. Csináltam, ami jött. Valamit létre akartam hozni magamból. Neki kell állni és ki kell próbálni magad, mert különben nem fogod megismerni, hogy mi lakozik benned. Vagy a félelem vagy a lustaság tart minket vissza attól, hogy valami olyat csináljunk, amit szeretünk. Én is ugyanezekkel küzdök. De ha nem próbálom meg, nincs boldogság, nincs elégedettség. Csalódás és sikertelenség nélkül pedig nincs fejlődés. Lehet, hogy csalódni fog az ember saját magában, de a befektetett munka mindig megtérül. Bárki, aki szeretne alkotni valamit, én azt javasolom, hogy kezdje el, ne gondolkozzon rajta, ne tervezgesse. És van itt még valami, amit nem vehetnek el tőlünk: a belső világunk. Ha azzal is foglalkozunk kicsit, leülünk meditálni, vagy csak sétálunk egy nagyot, egyedül, teret engedve a nyugalomnak, az közelebb vezet a céljainkhoz. Nemcsak egy jobb állapotba kerülünk, hanem jobban meg is tudjuk fogalmazni saját magunkat. Azt gondolom, hogy ha az ember akár csak pillanatokra is felfedezi ezt, akkor nyert ügye van, mert ezeket az állapotokat aztán újra és újra keresni fogja.

 

 

Köszönöm szépen Daninak a beszélgetést! Nekem nagyon sokat adott, remélem Hozzátok is eljutott az az üzenet, ami hozzám.

Kövessétek Danit a Facebookon, és ha szeretnétek tudni, hogy hol láthatjátok, hallhatjátok őt legközelebb, kattintsatok!

Köszönöm Balogh Máténak (kortársPRos), hogy segített megszervezni a Danival való találkozást!