Volt már olyan érzésetek, amikor nem tudtátok eldönteni, hogy ébren vagytok vagy álmodtok?

Huszti Gergely story coach, egykori mentorom izgalmas történetmesélési technikát dolgozott ki, amivel kikapcsolja és elvarázsolja az olvasóját/nézőjét, és egy különös álomszerű világba kalauzolja el.

Évekkel ezelőtt jártam kreatív írás kurzusra Gergőhöz, aki abban segített, hogy megfogalmazzuk és formába öntsük saját történeteinket. Hosszú évekig dolgozott a legnagyobb könyvkiadóknál szerkesztőként, vezető szerkesztőként. Több zenekarában töltötte be évekig a frontember szerepét. Azonban körülbelül egy éve elkezdte más keretek között megfogalmazni önmagát, és másfél évtizedes szerkesztői karrierjét maga mögött hagyva volt bátorsága valami sajátot létrehozni.

Erről a váltásról, a félálomlétről és az általa kitalált meseszerű világról, az Insomnia Akadémiáról beszélgettünk.

Fotó: Englert Orsi

Bereczki Ivett: Az elmúlt időszakban óriási változás történt a szakmai életedben. Hogyan nézett ki ez a folyamat?

Huszti Gergő: Azelőtt a könyvszakmában szerkesztőként, vezető szerkesztőként dolgoztam, alkotókat támogattam. Összeszámoltam, és összesen körülbelül hatszáz szerzővel dolgoztam együtt a tizenöt év alatt. Emellett gyerekkorom óta az életem része a zene, amit elég komolyan vettem, már amennyire egy rock zenekart komolyan lehet és kell venni. Aztán egy éve történt egy változás. Elkezdett foglalkoztatni, hogy mi van, ha nem csak írókat támogatok, hanem más alkotókat is. Emellett, évek óta dédelgetett álmaimat is elővettem, melyekre sosem jutott elég időm, vagy fejben nem voltam ott. Most úgy érzem, hogy eljött az idő, és ez nagyon felszabadító.

B.I.: Azt látom veled kapcsolatban, hogy eddig egy kicsit a támogató szerep miatt a háttérbe húzódtál, és mintha most kezdted volna el önmagadat megfogalmazni és kifejezni. Ez valóban így van?

H.G.: Egy idő után úgy éreztem, hogy ez a sokféle világban való vendégeskedés – mármint a szerzőim világaira gondolok – elvesz abból, ami a saját világom. Ez így kimondva hiúságnak tűnik – egyébként az is van benne természetesen – de éreztem, hogy fontos lenne még időben a saját ötleteimet kibányászni és megmutatni. Sajnos eljutottam az életem egy pontjára, amikor észrevettem magamon a burnout (kiégés – a szerk.) jeleit. Ami azért rossz, mert azzal kapcsolatban éled át, amit jó esetben szeretsz. Egyre sűrűbben jöttek a jelek, és ezzel foglalkozni kell, nem szabad elhanyagolni. A folyamat pedig azzal járt, hogy pontosabban meg kellett fogalmaznom, ki vagyok és mit is akarok.

B.I.: Pedig azért az elmúlt években is szakítottál időt a saját önkifejezésedre. Gondolok például a zenére vagy saját írásaidra.

H.G.: Amit huzamosabb időn át műveltem, az a dalszövegírás volt. Erre mindig szakítottam időt, de az az érdekes, hogy azzal kapcsolatban is előjött a kiégés érzése. Ott is változtam, és úgy éreztem, hogy unom magamat, kevésbé érdekel az, amit mondani akarok. Időről-időre feljött ez az unalom, és megijedtem, hogy akkor ez most már így marad. De ahelyett, hogy ebben tocsogtam volna sokáig, inkább megnéztem, hogy mit tudok csinálni, ha ez most nem megy.

Fotó: Tótisz Tamás

B.I.: Egyébként azt érezted, hogy mi a mondanivalód? Meg tudtad fogalmazni?

H.G.: Nagyon sokáig nem, teljesen vakon tapogatóztam. Nem titok, hogy könyvszerződésig jutottam egy kiadónál, de arra jöttem rá, hogy nem csak a tartalmat, hanem a formát is szeretném feszegetni. Rájöttem, hogy a rövid műfajokat szeretem – megszámlálhatatlanul sok fülszöveget írtam –, hogy tudok úgy tömören ajánlani valamit, hogy az befogadható és tartalmas legyen. Aztán azt találtam ki, hogy mi lenne, ha egyfajta stafétát hoznék létre – szöveg és videó váltakozásával –, amivel demonstrálhatnám azokat az izgalmas megfigyeléseket, amiket a kreatív írás kurzusaimon is tanítok. Hogy például mi az, hogy cliffhanger (függőben maradó cselekmény – a szerk.) vagy mi az, hogy karakterfejlődés.

B.I.: Lassan eljutunk az Insomnia Akadémiához, aminek egyik alappillére a videós történetmesélés. Az hogyan kapcsolódott az íráshoz és ehhez az egészhez?

H.G.: Amikor zenekarunk volt, akkor szinte mindig kényszeresen akartuk, hogy legyen a zenéhez videónk is. De ami szorosabban hozzátartozik az Insomnia Akadémiához, hogy én azért a gyerekkorom első tíz évét a színház közelében töltöttem a szüleimnek köszönhetően (Gergő szülei színművészek – a szerk.). Láttam ezt a dobozt hátulról és oldalról is, megfigyelhettem, hogy mik azok a jó értelemben vett csalások, amivel el lehet hitetni egy világot. Ez érdekes módon egyszer csak előjött. Azon gondolkodtam, hogy mi az, amit meg tudok jeleníteni egy dolgozószoba sarkában, és mi az, amit biztosan nem. Ezért úgy találtam ki a stafétát, hogy amit nem fogok tudni megjeleníteni videóban, az legyen a szövegben. Ha csak a videót nézem, akkor szűken látok valami apróságot jelzés szinten, de ha elolvasom hozzá a szöveget, az olyan, mintha egy szűk blendét kinyitnék és egyszer csak látnám az egészet.

B.I.: Maga a történet meg volt teljesen a fejedben? Tudtad, hogy honnan hová akarod eljuttatni a karakteredet, vagy elkezdted csinálni és azután formálódott az íve az egésznek?

H.G.: Az utóbbi. Igazság szerint csak az alap koncepció volt meg, ezért maradt izgalmas, így nem untam meg a felénél. Ami megvolt, az a videó formátum, a szöveg, a műfaj – bár nem szeretem ezeket a műfaji meghatározásokat –, de tegyük fel, hogy ez fantasy, egy furcsa alternatív valóság vagy utópia.

B.I.: Vagy egy álom.

H.G.: Én azt szoktam mondani, hogy félálom. Messze el akartam kerülni az összes fantasy toposzt (gyakran visszatérő motívum – a szerk.). Olyan karaktereket akartam létrehozni, akik zavarba ejtenek. A második évad története már készen van fejben, ezt forgatom most, de nem tudom, hogy hogy fog ez az egész befejeződni, és ma még nem is akarom tudni. A nyílt végű mű nagyon izgalmas szerkezet. Még bármi történhet, és van is ötletem, hogy hogyan tudnám ezt az egészet még interaktívabbá tenni, bevonva a nézőket. Egyébként minden epizódnak van egy íve, tehát létezik pár dramaturgiai fordulópont vagy fontos mondat – aminek el kell hangoznia vagy meg kell történnie –, de azon túl minden improvizáció.

B.I.: Ami még érdekes, hogy az egyes epizódokban nem nagyon volt vágás.

H.D.: Furcsa tudatállapot, hogy ülsz szemben egy kamerával, be vagy öltözve, nincs senki más a szobában és így próbálsz megeleveníteni egy egész világot. Az még csak hagyján, hogy nincs vágás, de csak egy take (felvétel – a szerk.) van. Kicsit úgy próbáltam hozzáállni, mint a dogmafilmekhez; nincsenek trükkök, kevés a vágás, ha rontok, akkor ott helyben javítok. Ez okoz egy különleges kreatív állapotot, azt érzem, hogy maximálisan jelen kell lennem. Először gondolkoztam, hogy megírjam –e a szkriptet (forgatókönyv – a szerk.), de én nem vagyok színész, és nem is akarok szöveget betanulni, és hagyományos értelemben eljátszani. Minden, ami történik az ott születik meg és ezért nagyon izgalmas.

B.I.: A szöveg és a vizualitás mellé hogyan találtad ki a különleges hanghatásokat? Hogyan jött az ASMR?

H.G.: Ez szintén egy agymenésem, ugyanis volt néhány évvel ezelőtt egy alvászavarom, amit először rosszul próbáltam oldani. Többek között az volt a technikám, hogy fölkeltem hajnalban és elkezdtem dolgozni, vagy Youtube-ot nézni, de csak egyre fáradtabb lettem. Egyszer egy ilyen félálom állapotban rátaláltam egy ASMR (Autonomous Sensory Meridian Response, egy neurológia jelenség – a szerk.) videóra. Fülesben hallgattam, és fél óra múlva már le voltam pörögve. Akkor még nem aludtam el rajta, de egyre több ilyen videót néztem meg. Aztán szerencsére elmúlt az álmatlanságom, de valamiért ez nagyon nagy hatással volt rám. Egyébként korábban a zene kapcsán beruháztam egy binaurális (valósághű hangzást biztosító – a szerk.) mikrofonba, gondolva, hogy majd akusztikus felvételeket veszünk fel a zenekarral, de igazából sosem használtuk. Aztán elővettem, mert tudtam, hogy nagyon érzékeny, nagyobb frekvencia tartományban vesz, mint egy normál énekmikrofon és csináltam vele próbákat. Igazából a forma adta a használatát. Azt már az elején is tudtam, hogy egy dolgozószoba sarkában ülve nem lehet nagy gesztusokat, vagy hangerőt használni.

B.I.: És egyébként ennek a csendes, suttogó közegnek a megteremtése koncepció is volt?

H.D.: Jobban esett megtartani azt a fajta közelséget, ami akkor jön létre, amikor valakivel beszélsz, ahol a legapróbb dolgok is hatnak. Úgy éreztem, hogy ez egy halk világ. Az első évadból még nem derül ki, de a másodikból már igen, hogy itt szándékosan csöndben vannak az emberek. Hogy miért, arra majd később kapunk választ. Azt szeretem ebben az egészben, hogy lehet fűzni, lehet továbbgondolni, akár bevonni a nézőket, akik valamilyen irányba tudják majd mozdítani a történetet.

B.I.: Nem volt benned félelem, hogy ezt a nagyon új dolgot hogyan fogja fogadni a közönség?

H.G.: Előtte kevés embernek mutattam meg, nem tudom, hogy azért –e, mert féltem a reakcióktól vagy azért, mert azt gondoltam, hogy ez annyira mozgat, hogy nem akarom, hogy a visszajelzések miatt lehűljön a hőfoka. Van az ember életében pár olyan mondat, ami elül a fejében és ezek sokszor nagyon váratlan helyzetekben hangzanak el. Volt egy ilyen, amikor egy befutott magyar zenekarral együtt játszottunk és emlékszem, azt éreztem, hogy most van itt a lehetőség. Hogy erőből meg kell mutatnunk. De nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Aztán a koncert után odajött a híres zenekar egyik tagja és azt mondta, hogy ezeknek a daloknak van egy világa, hogy ez a dolog van, és mindegy, hogy hányan hallották. És ezt a mondatot szem előtt tartottam, amikor ezt az egészet elkezdtem. Most csinálok valamit, ami létrejön, létezik, és ennek a további sorsa már egy következő kérdés. És igen, ehhez kell a bátorság.

B.I.: Ha már bátorság. Hogyan tudsz segíteni azoknak, akiknek nincs elég bátorságuk, de szeretnének elmesélni valamit? Gondolok itt a story coaching tevékenységedre.

H.G.: Szerintem nincs jól bevált recept. Én hiszek a tyúklépésekben és abban, hogy a startvonalig kell eljutni. Nagyon jó, ha az embernek vannak művészi ambíciói, de nagyon sok embertől hallottam, hogy majd írok egy könyvet, ha ez és ez történik. Nincs ilyen. Egy sor van, amit le kell írnod. Aztán egy bekezdés, egy fejezet, és így tovább. De beszélhetünk a futásról is. Nagyon sokszor esünk bele abba a hibába, hogy megvettük a futócipőt, elolvastuk az összes futással foglalkozó könyvet, de nem megyünk el futni. És van a másik módja, amikor semmid sincs, de utól kellett érned a buszt és azt érzed, hogy ez fantasztikus érzés.

B.I.: Mit gondolsz miért van ez a jelenség sokunknál? Miért nem merünk belevágni?

H.G.: Ami hátráltatja az embert, az a merev társadalmi struktúra, ami életpálya modellekben gondolkodik. Sok káros dolgot figyeltem meg. Például jó néhány éve elkezdték a médiumok zárójelben odaírni az emberek neve mögé, hogy hány évesek, és elkezdtünk abban gondolkozni, hogy adott életkorban mit szabad és mit nem. És ez ugyanúgy feszélyezi a 20 éveseket, mint a 60 éveseket. Mindenben vagyunk kezdők és mindenben vagyunk haladók. Apró lépésekben lehet eljuttatni valakit oda, hogy írja le azt a kezdő mondatot, vagy tegye meg azt az első kört a ház körül. Ebből lehet építkezni. Nem lehet egyből lefutni egy maratont, és egy nagyszerű könyvet megírni. És nem szabad hátráltatni magunkat azzal, hogy mennyi évesek vagyunk.

B.I.: És Te hová szeretnél eljutni a következő időszakban? Milyen terveid vannak még a jövőre nézve?

H.G.: Elindult egy online kreatív írás kurzusom kezdőknek, de gondolkozom, hogy hogyan szélesíthetném a közönségét. Az Akadémiából a második évadot szeretném megcsinálni idén. Vannak még vadhajtásai, de szeretném, ha az univerzum még épülgetne. Ezek a figurák még fognak csinálni mást is, ami a világon kívül van. Emellett őszre szeretnék egy olyan gyakorlati jellegű tankönyvet, ami a kreativitást és a személyiségtípusok közötti összefüggést feszegeti. Ez nagyon izgat, és sokat tanulok róla.

B.I.: Ez már pszichológia is.

H.G.: Az eddigi munkám is nagy részben pszichológia. Nem csak el kell viselni az alkotó ember tépelődéseit, hanem bele kell ülni a fejébe. Elfogadni azt a történetet, amit ő akar. Akiket én jónak tartok a szakmában, azok jó emberismerők, tudnak beszélni a szerzőkkel, és bánni az alkotással, ami túlmutat az emberen, mert az alkotó sem teljesen önmaga, amikor az alkotásban éppen benne van.

–

Köszönöm az izgalmas és motiváló beszélgetést Gergőnek!

Ha kedvet kaptatok az íráshoz és már csak egy kis lökés kell az induláshoz Gergővel fel tudjátok venni a kapcsolatot a Memoment oldalán.

Ha az Insomnia Akadémia epizódjaira vagytok kíváncsiak, el tudjátok olvasni és meg tudjátok nézni a weboldalon. Ne felejtsetek el fejhallgatót feltenni, így lesz teljes az élmény, amit a szerző megálmodott. 🙂