Hello Boborik – interjú Bokori Bogi illusztrátorral

Egy ideje már szemezgettem egy illusztrátorral az Instagramon, de sokáig nem tudtam, ki is áll a profil mögött. Egy kis utánajárás után kiderült, hogy a Boborik márka tervezője egy fiatal magyar lány, Bokori Bogi. Bogi anno festészetet tanult, majd kisebb útkeresés után rátalált a saját stílusára és formavilágára. Eleinte az asztalfióknak készítette rajzait, majd bátorságát összegyűjtve megmutatta a közönségnek is munkáit. Azóta már a saját márkáját menedzseli.

 

Fotó: Bereczki Ivett

 

Bereczki Ivett: Hogyan jött az illusztráció az életedbe?

Bokori Bogi: Festészetet tanultam Pécsen (Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar – a szerk.), de a rajz és a festés már egész gyerekkoromtól végigkísért. Gimi mellett jártam egy festőnőhöz, Varga Zsófiához. A Városligetben van egy nyitott műterem, amit ő visz, tőle tanultam festeni és beszippantott ez az egész. Kicsit terápiás jellege is volt, átsegítette a kamaszéveimet.

B.I.: Milyen volt számodra ez az időszak?

B.B.: Nagyon különleges élmény volt először az olajjal találkozni. Nekem a családom egyáltalán nem művész beállítottságú, nincs annak hagyománya, hogy valaki művészeti pályára lép. De támogattak, azt mondták, hogy csináljam, amit szeretnék. Jelentkeztem a Képzőre (Magyar Képzőművészeti Egyetem – a szerk.) is és Pécsre. Ezen a két egyetemen van festőszak. Egyébként gimiben közgazdaságtant tanultam, de alternatív gimi volt és támogatták, ha volt valamilyen hobbid. Ott jártam videós, filmes, meg fotós dolgokra is. Mellette heti kétszer-háromszor jártam Zsófiához.

 

 

B.I.: Milyen témákat festettél akkoriban?

B.B.: Nagyon kreatív volt az egész. Az elején segített végigvenni az alapokat, mint a kockológia vagy drapéria, de pár alkalom után azt mondta, hogy fessek, amit szeretnék. Eleinte nagyon akadémikus dolgokat festettem, aztán az absztrakt felé fordultam és az egyetem alatt is főleg ilyeneket festettem.

B.I.: Végül az egyetem miatt Pécsre költöztél?

B.B.: Igen, mert eredetileg budapesti vagyok. Korábban nem terveztem, hogy leköltöznék valamelyik vidéki egyetemvárosba, de ezt hozta a sors. Aztán végülis kalandos volt, hogy egy kicsit elszakadtam otthonról. Öt év volt, de a harmadik év után visszaköltöztem és az egyetem után el kellett kezdenem dolgozni is. Több nagyon furcsa munkám is volt, különféle multiknál. Mellé próbáltam beszorítani a kreatív dolgokat, de egyre nehezebb volt.

B.I.: Akkor már tudtad, hogy milyen formában szeretnéd ezt a művészi vonalat megtartani az életedben?

B.B.: Nem voltam benne biztos. Azt tudtam, hogy valószínűleg kiállító művész nem leszek. Lehet, hogy ahhoz nagyobb elhivatottság kellett volna. Viszont nagyon hiányzott és gondolkoztam, hogy hogyan tudnám visszacsempészni az életembe. Először csak rajzolgattam, olyan volt, mint valamilyen vizuális kreatív napló. Rávettem magam, hogy minden nap legalább valami pici dolgot alkossak. Festettem, rajzoltam, de a méret leredukálódott. Egyre kisebb dolgokat rajzoltam és a végén már csak a grafika maradt meg. A legvégén pedig már csak a vonalak. (nevet – a szerk.).

B.I.: És akkor már digitálisan rajzoltál vagy kézzel?

B.B.: Először kézzel füzetbe, jegyzetlapra, szalvétára, bármire, ami a kezem ügyébe került. Aztán egy idő után már digitálisan. Először nagy kihívás volt. Nem mondom, hogy teljesen más hozzáállást kíván, de azért nem teljesen ugyanazok a módszerek. Meg akartam tartani az alkotást, de valahogy optimalizálni kellett az életemhez.

 

B.I.: Mikor érezted azt, hogy szeretnéd már másoknak is megmutatni?

B.B.: Ilyen téren önbizalom hiányos vagyok és általában az asztalfióknak alkottam. Aztán egyszer csak megmakacsoltam magam, hogy lesz, ami lesz, megmutatom. A Boborik nevet is azért találtam ki és nem a saját nevemet használtam. Ez egy picit pszeudo lény, aki kicsit én vagyok, kicsit nem. Szerintem nagyon intim dolog megmutatni valamit magadból.

B.I.: Mostanra már könnyen beazonosítható a stílus, amit képviselsz. Te hogyan jellemeznéd a rajzaidat?

B.B.: Mondhatni minimál, ugyanakkor mégsem. Próbálom mindig elérni azt, hogy legyen benne lélekrezdülés, valami kis plusz, de ne feltétlenül legyen nagyon populáris. Ettől függetlenül sokszor vannak csajos témák benne. Ez is egy nagy kettősség bennem. Nagyon szeretem az absztrakt festészetet, de közben van igényem könnyedebb témákat is rajzolni.

 

 

B.I.: Ha már említetted a populáris művészetet. A munkáidban nagyon erős az inspirációs hatás.

B.B.: Abszolút. A teljesen hétköznapi, fogyasztói világ az, ami visszaköszön benne, de igyekszem kis csavart vinni bele. Ha nem is a témában, akkor a perspektíva, vagy színhasználat tekintetében, vagy egyszerű vonalvezetésre bontom le az adott témát.

B.I.: Az illusztrációid megrendelésre készülnek?

B.B.: Most már nagyrészt igen. Először magamnak készítettem mindent, utána egyre több üzenetet kaptam ismeretlenektől is, hogy mennyire klassz, amit csinálok. Ezek nagyon jó pozitív megerősítések voltak. Aztán meg egyszer csak a semmiből jöttek a megkeresések is.

 

 

B.I.: Printekben öltenek formát vagy van valamilyen más termék, amire rákerülnek a rajzaid?

B.B.: Még nincsenek, de az idei terv az, hogy, valamilyen terméken is megjelenjenek. Valamilyen izgalmas hordozót keresek hozzájuk. Ez még egyelőre tervezés alatt van, de remélem, hogy hamarosan ez is megvalósul.

B.I.: Hogyan néz ki a tervezés, ha megrendelésre dolgozol? Van, hogy szabadkezet kapsz, vagy nagyon konkrét elképzelésekkel fordulnak hozzád?

B.B.: Volt egy nagyon kedves történet. Megkeresett egy fiatal esküvői fotós pár. Szerettek volna valamilyen emléket az esküvőjükre és engem kértek meg, hogy örökítsem meg őket. Elmondták a történetüket, ami szuper romantikus és meseszerű és ezt az élményt kellett visszaadnom. Nagyon megtisztelő, hogy ilyen formán részt vehettem az életükben. Ez például egy magánmegkeresés volt. Vannak a céges megrendelések is. Például a Pixibox-szal szoktam együttdolgozni. Azt nagyon szeretem, nagy összhangban vagyunk a Beával, aki a márkát viszi.

 

 

B.I.: Milyen munkák vannak még, amikre már most büszke vagy?

B.B.: Igazából mindegyik más. Nincs két teljesen egyforma feladat. Nekem is mindig meg kell egy kicsit újulnom. Nehéz más fejével gondolkozni, mert nem alkalmazott grafikus vagyok, úgyhogy ez nekem kihívás benne.

B.I.: De ilyenkor is megmaradsz ebben a karakterben?

B.B.: Igen, ez cél is. Nem nagyon szeretnék kilépni ebből. Most már mint márkát próbálom ezt építeni és szeretném, ha be tudnák azonosítani.

 

B.I.: Beszélgessünk egy kicsit az inspirációs forrásokról! Amikor csak úgy örömből rajzolsz, az hogyan néz ki?

B.B.: Van egy Pinterest boardom és gyűjtöm az inspirációs képeket. Bármi, ami megragad, érzést vagy gondolatot mozdít meg bennem, azokat lementem.

B.I.: Szóval elsősorban a vizualitás inspirál?

B.B.: Igazából az egyszerű hétköznapok is. Nagyobb százalékban a vizuális ingerek, de sokszor van, hogy valami történik az adott napon és azt szeretném megörökíteni. De olyan is van, hogy hallok egy beszélgetést a villamoson vagy csak túl szomorúan nézett rám a kutyám és azt rajzolom meg.

 

B.I.: Van esetleg olyan alkotó, aki nagy hatást gyakorolt rád?

B.B.: Nagyon rossz a névmemóriám (nevet – a szerk.). Én is ugyanúgy használom az Instagramot, követek alkotókat, akik szimpatikusak. De például nagy rajongója vagyok a lakberendezésnek. Szeretem a szép tárgyakat, a szép enteriőröket, kerámiákat.

B.I.: Van kedvenc könyved vagy filmed, ami nagy hatással van Rád?

B.B.: A kedvenc könyvem az Utas és holdvilág (Szerb Antal regénye – a szerk.).

B.I.: Volt esetleg olyan könyv vagy filmélmény, amit átültettél a saját vizuális nyelvedre is?

B.B.: Nem jellemző. Érdekes, mert ez a minimalista vonal a lelkemnek egy rejtett szeglete lehet, mert filmekben abszolút az elvontakat szeretem, de a zombisat, vagy darabolósat is. A másik véglet, amikor képes vagyok Woody Allen maratonokat tartani.

B.I.: Említetted, hogy az idei évnek a terve, hogy valamilyen kézzelfogható terméken jelenjenek meg a munkáid. Milyen terveid vannak még a közeljövőben?

B.B.: Printek lesznek, az biztos. Kicsit nagyobb formátumban, mint eddig.

B.I.: Vannak olyan méretét tekintve nagyobb munkáid is, amik részletgazdagabbak?

B.B.: Igen, kicsit jobban kidolgozott jeleneteket szeretnék megjeleníteni, ami izgalmas lehet egy szoba falán is akár. Egy történetet, ami összeáll egy egésszé. Ezek már készülőben vannak. Év vége felé szeretném, ha bemutathatnám őket.

 

 

B.I.: Mikor kislányként arról álmodoztál, mi leszel, ha nagy leszel, mit képzeltél el?

B.B.: Állatorvos akartam lenni. Aztán egy ideig azt gondoltam, hogy ügyvéd leszek. Egyébként mindig benne volt, hogy végül valami kreatív dolog lesz a vége. Ha nem ezt csinálnám, akkor valószínűleg pszichológiát tanultam volna. Az egyetemen még gondolkoztam a művészetterápián is. Aztán idő hiányában elnapoltam, de lehet, hogy egyszer belevágok.

B.I.: Mit tanácsolsz azoknak, akik szeretnek rajzolni és keresik a saját hangjukat, útjukat?

B.B.: Bízzanak jobban magukban és merjék csinálni, ne csak a fióknak! Van, amikor rajzolok valamit, amin érzem, hogy nem lett az életem munkája, de örülök, mert megígértem magamnak, hogy rajzolok aznap is. Ezt tudom tanácsolni nekik is. Foglalkozzanak vele minden nap, kis lépésben haladjanak előre és meglesz az eredménye.

 

 

Köszönöm Boginak a beszélgetést, engem újra és újra magával ragadnak a munkái.

Kövessétek Ti is Boborikot az Instagramon és a Facebookon.

Ha további inspirációra vágytok, nézzétek meg Bogi milyen alkotókat/Instagram profilokat követ és ajánl nekünk is illusztráció, design, lakberendezés témakörben!

@garancedore
@isabellefeliu
@indiamahdavi
@ellsworthkellystudio
@atlantishome
@thesartorialist

Kreatív portré – Kisteleki Dóri

Kisteleki Dórira még a Szabó Balázs Bandája zenekar kapcsán figyeltem fel. Gyönyörű, érzékeny, finom grafikái tökéletesen kiegészítették a dalok mondanivalóját. Ezt követően időről-időre szembejöttek velem álomszerű, aprólékosan kidolgozott munkái különböző printeken, füzeteken, képeslapokon is. Megkérdeztem Dórit, hogy hogyan alkot, kikből merít inspirációt és mit javasolna azoknak, akik hasonló úton szeretnének elindulni, mint ő. A válaszok itt következnek.

 

Fotó: Diósi Imre

 

Bereczki Ivett: Mikor vált számodra egyértelművé, hogy a rajz az életed szerves része lesz?

Kisteleki Dóri: Nekem valahogy kiskoromtól ez egy fő irány volt, gondolom ösztönösen jött. Egyébként anyukám rajztanár volt, most már iparművész, selymet fest és nemezzel is dolgozik. Nekem ez egy minta volt. Mindig is rajzoltam.

B.I.: Akkor a Kisképző (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium – a szerk.) már egyértelmű választás volt számodra?

K.D.: Igen, a Kisképző valahogy adta magát. Könyvműves szakra jártam, viszont a térbeli megformálás és a könyvkötészet annyira nem ment. Az illusztrálás érdekelt leginkább, nagyon sok rajzóránk volt, sok technikát kipróbáltunk. Az ottani vizsgamunkám egy Weöres Sándor kötethez kapcsolódott, azt illusztráltam és be is kötöttem az egészet. Akkor jött a Juhász Ferenc imádatom is. Apukám kedvenc költője. Amikor elolvastam a verseit képszerűen megjelentek előttem.

 

B.I.: A középiskola után hol és hogyan fejlesztetted magad?

K.D.: Kaposvárra (Kaposvári Egyetem – a szerk.) jelentkeztem, képgrafika szakra. Akkor már magán úton is képeztem magam. Sokat figyeltem a külföldi illusztrátorokat, meg a kortárs művészek munkáit. Inkább a szürreális, kicsit elvont, álomszerű világ vonzott. A mai napig szeretek álmodozni, álmodni.

B.I.: Volt olyan, hogy annyira tisztán emlékeztél reggel egy álomra, hogy rögtön le is tudtad rajzolni?

K.D.: Régebben volt olyan, hogy megjelentek képek, de azokat nem mindig tudtam úgy megcsinálni, ahogy szerettem volna. Az álmokból inkább sok-sok skiccet készítek.

 

 

B.I.: A külföldi művészek közül emlékszel olyanra, akit még most is követendő példaként tartasz számon?

K.D.: Igen, sok ilyen alkotó van. Most már egyébként főleg illusztrátorokat követek. Az egyik kedvencem, – akinek mondjuk pont nem az illusztrálás a főprofilja – Camille Rose Garcia. Kicsit elborult a világa, de nagyon szeretem. Gabriel Moreno-t is nagyon szeretem, de a klasszikusokat is, például Bosch-t (Hieronymus Bosch – a szerk.).

B.I.: A stílusod nagyon egyedi, könnyen felismerhető. Ez mikor tisztult le benned?

K.D.: A nagyon részletgazdag és álomszerű dolgok a Kisképzős időszak alatt körvonalazódtak, a Weöres Sándor kötet kapcsán. Akkoriban ért egy szerelmi csalódás, ami miatt a rajzolásba menekültem. De ez egy jó példa arra, hogy egy negatív élményből hogy lehet táplálkozni alkotóként. Most, hogy visszanézem, akkoriban már megvolt egy alap. Ez a sok kis vonal és pontozások, ezt a mai napig nagyon szeretem csinálni.

 

 

B.I.: Hogyan alkotsz? Van egy megszokott folyamatod?

K.D.: Munka és megrendelés függő. Például a Nyugat Plusz folyóiratba folyamatosan illusztrálok. Ott eléggé kialakult alkotási folyamat van. Elolvasom a verset vagy novellát és sokszor leírom, akár az egészet vagy a szöveg egy-egy részletét. Szeretek kézzel írni. Ez van akkor is, ha dalszövegekkel dolgozom. Ezt a részt nagyon szeretem. Várom, hogy megjelenjenek a dolgok előttem. Előfordul, hogy többet tervezgetek, de általában elég egyszerű vázlatokat készítek, mert alapvetően nálam a lényeg a részletek kidolgozásában van.

B.I.: A dalszövegekre visszatérve, a munkáidat magyar zenekarok által is ismerhetik.

K.D.: Igen, dolgoztam együtt az Elefánttal és a Szabó Balázs Bandájával is. Terveztem már borítót is, vagy például Balázséknak egy Youtube-ra szánt verziót. A saját munkáknál – ha nem megrendelésre dolgozom -, akkor például Juhász Ferenc versei megihletnek és az nagyon jó, de nehéz is, mert egy kétszeres Kossuth-díjas költő munkássága előtt kell tisztelegnem. Régebben, amikor több időm volt, akkor csak úgy rajzoltam, ami jött. Magától elindult egy történet. Szerintem ilyenkor a tudatalattim rejtett tartalmai és a ténylegesen átélt élmények fogalmazódnak meg ezen a csatornán keresztül.

 

 

B.I.: A papír és a ceruza az, amivel a legszívesebben dolgozol? Hogyan állsz a digitális rajzoláshoz?

K.D.: Én nagyon régimódi vagyok (nevet – a szerk.). Nekem a papír és ceruza az alap. Most már néha rákényszerülök, hogy digitális tollal is rajzoljak. Nagyon sok előnye van, és kezdem megszokni, de például azokat a cérnavékony vonalakat nem tudom úgy megrajzolni, mint egy ceruzával. Az viszont nagyon jó, hogy tudok javítani és a színekkel is szeretek kísérletezni a gépen. Ettől függetlenül szeretem azt a hatást elérni, mintha kézi rajz lenne. Megrajzolok bizonyos részleteket kézzel, aztán Photoshopban rakom össze.

B.I.: A hétköznapokban grafikusként is dolgozol. Volt olyan munkád, amire kifejezetten büszke vagy?

K.D.: Nagyon változatos projekteken dolgozunk. Tervezünk sportszövetségeknek, színháznak, fesztiválnak. Ha a megrendelők nyitottabbak a kicsit művészibb megoldásokra, akkor nagyon izgalmas dolgok jöhetnek létre. Az Ördögkatlan fesztivállal való együttműködés is ennek a munkahelynek köszönhető. Egy ilyen fesztiválnál meg lehet jeleníteni a valóságtól elrugaszkodott, álmodozó világot.

B.I.: Egyébként a formán gondolkoztál? Mi lenne még az a felület, amin szívesen látnád a rajzaidat?

K.D.: Igen-igen, gondolkoztam, de ez mind utánajárás, kutatás. Szívesen látnám akár ruhákon is. Keresem azt, ami jól működhet. De például egy divattervezővel szívesen dolgoznék együtt.

B.I.: Említetted, hogy anyukád selyemfestéssel is foglalkozik. Nem gondoltatok rá, hogy esetleg ötvöznétek a kettőtök munkáját?

K.D.: Szóba jött, hogy kombinálnánk a két műfajt, de mondjuk a szabás-varráshoz ő sem ért. Az a baj, hogy olyanokon is el kell gondolkozni, hogy megéri –e, illetve fenntarthatósági szempontokat is figyelembe kell venni. Egy csomó lehetőség van, de ezeket mind végig kell gondolni. De például tök jó lenne ráhímezni anyagokra a rajzaimat, szinte már kedvet is kaptam hozzá (nevet – a szerk.).

B.I.: Mi az a munka, alkotási folyamat, ami nagyon emlékezetes maradt számodra?

K.D.: Tulajdonképpen, a zenei projektek, amiket említettünk. Azért is szeretem, mert jobban belelátok egy másik alkotó ember világába. Tök jó érzés, ha sikerül elkapnom és átéreznem azt, amiről az egész szól. Az Elefántnál is nagyon jók voltak a dalszövegek, nagyon az én világom. Az Ördögkatlan is jó volt ilyen szempontból. A saját dolgaimnak nincs olyan nyilvánossága, de vannak konkrét élmények, ami miatt fontosak. Például tavaly lementem a Balatonra pár napra csak azért, hogy zavartalanul rajzoljak és az annyira jó volt. Egy árva lélek nem volt a környéken, csak a róka, aki mászkált a teraszon. A madarak csiripeltek. Egy alkotó ember számára szerintem ez paradicsomi állapot.

 

 

B.I.: Tudsz említeni olyan rajzot, ami ebben az ihletett állapotban készült?

K.D.: A legújabb. Ennek van üzenete. Nagyon sok olyan helyzet van, amikor az embernek be kell fognia a száját. Van, amikor önkéntes, mert van egy dolog, amiről képtelen beszélni vagy kényszerítik rá, hogy ne beszéljen. Azt érzem a rajzaimmal tudok együttérzést kimutatni és üzenni. Egy ideje nem csak céltalanul rajzolgatok. Igyekszem nem csak olyan dolgokat kifejezni, amik velem történtek, hanem a családodommal, szűkebb-tágabb környezetemben élőkkel.

 

 

 

B.I.: És azon gondolkoztál már, hogy mi lennél, ha nem grafikus vagy illusztrátor?

K.D.: Szerintem író vagy táncos. Mivel mikor kicsit voltam a balett hasonlóan fontos volt számomra, mint a rajz. Nagyon szeretem, hogy annyi mindent ki lehet fejezni mozdulatokkal. A tánc egy jó dolog.

B.I.: Akkor már nem is űzöd?

K.D.: Nem, van egy lustaság bennem, ezt nem is tagadom. Néha azt mondom poénból, hogy bárénekesnő is szívesen lennék. Mondjuk a pszichológia is érdekel, persze nem feltétlenül lennék pszichológus. De foglalkozat, hogy mi áll – az olykor megmagyarázhatatlannak tűnő – tetteink, viselkedésünk mögött. Szerintem érdemes az ítélkezésnél tovább menni.

B.I.: A közeljövőben lesz olyan nagyobb volumenű dolog, amiről már mesélhetsz?

K.D.: A WWF-el fogok dolgozni, grafikákat készítek termékekhez. Lesz majd egy kiállításom Sárospatakon, illetve zenei projekteken is fogok dolgozni. Vannak még távolabbi kiállítási tervek. Az Artisjus-ban pedig most volt egy “képbérlős projekt”, ami annyit jelent, hogy három havonta különböző kortárs művészek képeivel díszítik a tárgyalójukat, így kerülhettem én is képbe szerencsére.

B.I.: Mit javasolnál annak, aki most kezdő grafikus vagy csak szeretne elkezdeni rajzolni?

K.D.: Kell egy alap tudás, amit megszerezhet rajziskolában például, de azt javaslom, hogy próbálja kibogozni azt, ami benne van. Elég sok emberben van valamilyen egyéni hang. Hagyjon rá magának időt és teret. Az is lehet, hogy valami megihleti, de a másolásból is sokat lehet tanulni. A kísérletezés is fontos. Próbáljon ki sok technikát, anyagot. Járjon kiállításokra, de valójában nagyon sok helyről jöhet az inspiráció. Nekem például volt olyan, hogy egy ruha ihletett meg. Arra figyeljen, hogy mi az, ami neki fontos ügy. Azzal valószínűleg kell is foglalkoznia és hiteles is lesz.

 

 

 

Köszönöm Dórinak a beszélgetést, kíváncsian várom mit tartogat számunkra 2018-ban! 🙂 Kövessétek őt Facebookon és Instagramon!

Végül, egy gyönyörű Szabó Balázs Bandája dal, aminek Dóri készítette a videó grafikáját.

 

Interjú Huszti Gergellyel

Volt már olyan érzésetek, amikor nem tudtátok eldönteni, hogy ébren vagytok vagy álmodtok?

Huszti Gergely story coach, egykori mentorom izgalmas történetmesélési technikát dolgozott ki, amivel kikapcsolja és elvarázsolja az olvasóját/nézőjét, és egy különös álomszerű világba kalauzolja el.

Évekkel ezelőtt jártam kreatív írás kurzusra Gergőhöz, aki abban segített, hogy megfogalmazzuk és formába öntsük saját történeteinket. Hosszú évekig dolgozott a legnagyobb könyvkiadóknál szerkesztőként, vezető szerkesztőként. Több zenekarában töltötte be évekig a frontember szerepét. Azonban körülbelül egy éve elkezdte más keretek között megfogalmazni önmagát, és másfél évtizedes szerkesztői karrierjét maga mögött hagyva volt bátorsága valami sajátot létrehozni.

Erről a váltásról, a félálomlétről és az általa kitalált meseszerű világról, az Insomnia Akadémiáról beszélgettünk.

 

Fotó: Englert Orsi

 

Bereczki Ivett: Az elmúlt időszakban óriási változás történt a szakmai életedben. Hogyan nézett ki ez a folyamat?

Huszti Gergő: Azelőtt a könyvszakmában szerkesztőként, vezető szerkesztőként dolgoztam, alkotókat támogattam. Összeszámoltam, és összesen körülbelül hatszáz szerzővel dolgoztam együtt a tizenöt év alatt. Emellett gyerekkorom óta az életem része a zene, amit elég komolyan vettem, már amennyire egy rock zenekart komolyan lehet és kell venni. Aztán egy éve történt egy változás. Elkezdett foglalkoztatni, hogy mi van, ha nem csak írókat támogatok, hanem más alkotókat is. Emellett, évek óta dédelgetett álmaimat is elővettem, melyekre sosem jutott elég időm, vagy fejben nem voltam ott. Most úgy érzem, hogy eljött az idő, és ez nagyon felszabadító.

B.I.: Azt látom veled kapcsolatban, hogy eddig egy kicsit a támogató szerep miatt a háttérbe húzódtál, és mintha most kezdted volna el önmagadat megfogalmazni és kifejezni. Ez valóban így van?

H.G.: Egy idő után úgy éreztem, hogy ez a sokféle világban való vendégeskedés – mármint a szerzőim világaira gondolok – elvesz abból, ami a saját világom. Ez így kimondva hiúságnak tűnik – egyébként az is van benne természetesen – de éreztem, hogy fontos lenne még időben a saját ötleteimet kibányászni és megmutatni. Sajnos eljutottam az életem egy pontjára, amikor észrevettem magamon a burnout (kiégés – a szerk.) jeleit. Ami azért rossz, mert azzal kapcsolatban éled át, amit jó esetben szeretsz. Egyre sűrűbben jöttek a jelek, és ezzel foglalkozni kell, nem szabad elhanyagolni. A folyamat pedig azzal járt, hogy pontosabban meg kellett fogalmaznom, ki vagyok és mit is akarok.

B.I.: Pedig azért az elmúlt években is szakítottál időt a saját önkifejezésedre. Gondolok például a zenére vagy saját írásaidra.

H.G.: Amit huzamosabb időn át műveltem, az a dalszövegírás volt. Erre mindig szakítottam időt, de az az érdekes, hogy azzal kapcsolatban is előjött a kiégés érzése. Ott is változtam, és úgy éreztem, hogy unom magamat, kevésbé érdekel az, amit mondani akarok. Időről-időre feljött ez az unalom, és megijedtem, hogy akkor ez most már így marad. De ahelyett, hogy ebben tocsogtam volna sokáig, inkább megnéztem, hogy mit tudok csinálni, ha ez most nem megy.

 

Fotó: Tótisz Tamás

 

B.I.: Egyébként azt érezted, hogy mi a mondanivalód? Meg tudtad fogalmazni?

H.G.: Nagyon sokáig nem, teljesen vakon tapogatóztam. Nem titok, hogy könyvszerződésig jutottam egy kiadónál, de arra jöttem rá, hogy nem csak a tartalmat, hanem a formát is szeretném feszegetni. Rájöttem, hogy a rövid műfajokat szeretem – megszámlálhatatlanul sok fülszöveget írtam –, hogy tudok úgy tömören ajánlani valamit, hogy az befogadható és tartalmas legyen. Aztán azt találtam ki, hogy mi lenne, ha egyfajta stafétát hoznék létre – szöveg és videó váltakozásával –, amivel demonstrálhatnám azokat az izgalmas megfigyeléseket, amiket a kreatív írás kurzusaimon is tanítok. Hogy például mi az, hogy cliffhanger (függőben maradó cselekmény – a szerk.) vagy mi az, hogy karakterfejlődés.

B.I.: Lassan eljutunk az Insomnia Akadémiához, aminek egyik alappillére a videós történetmesélés. Az hogyan kapcsolódott az íráshoz és ehhez az egészhez?

H.G.: Amikor zenekarunk volt, akkor szinte mindig kényszeresen akartuk, hogy legyen a zenéhez videónk is. De ami szorosabban hozzátartozik az Insomnia Akadémiához, hogy én azért a gyerekkorom első tíz évét a színház közelében töltöttem a szüleimnek köszönhetően (Gergő szülei színművészek – a szerk.). Láttam ezt a dobozt hátulról és oldalról is, megfigyelhettem, hogy mik azok a jó értelemben vett csalások, amivel el lehet hitetni egy világot. Ez érdekes módon egyszer csak előjött. Azon gondolkodtam, hogy mi az, amit meg tudok jeleníteni egy dolgozószoba sarkában, és mi az, amit biztosan nem. Ezért úgy találtam ki a stafétát, hogy amit nem fogok tudni megjeleníteni videóban, az legyen a szövegben. Ha csak a videót nézem, akkor szűken látok valami apróságot jelzés szinten, de ha elolvasom hozzá a szöveget, az olyan, mintha egy szűk blendét kinyitnék és egyszer csak látnám az egészet.

B.I.: Maga a történet meg volt teljesen a fejedben? Tudtad, hogy honnan hová akarod eljuttatni a karakteredet, vagy elkezdted csinálni és azután formálódott az íve az egésznek?

H.G.: Az utóbbi. Igazság szerint csak az alap koncepció volt meg, ezért maradt izgalmas, így nem untam meg a felénél. Ami megvolt, az a videó formátum, a szöveg, a műfaj – bár nem szeretem ezeket a műfaji meghatározásokat –, de tegyük fel, hogy ez fantasy, egy furcsa alternatív valóság vagy utópia.

B.I.: Vagy egy álom.

H.G.: Én azt szoktam mondani, hogy félálom. Messze el akartam kerülni az összes fantasy toposzt (gyakran visszatérő motívum – a szerk.). Olyan karaktereket akartam létrehozni, akik zavarba ejtenek. A második évad története már készen van fejben, ezt forgatom most, de nem tudom, hogy hogy fog ez az egész befejeződni, és ma még nem is akarom tudni. A nyílt végű mű nagyon izgalmas szerkezet. Még bármi történhet, és van is ötletem, hogy hogyan tudnám ezt az egészet még interaktívabbá tenni, bevonva a nézőket. Egyébként minden epizódnak van egy íve, tehát létezik pár dramaturgiai fordulópont vagy fontos mondat – aminek el kell hangoznia vagy meg kell történnie –, de azon túl minden improvizáció.

B.I.: Ami még érdekes, hogy az egyes epizódokban nem nagyon volt vágás.

H.D.: Furcsa tudatállapot, hogy ülsz szemben egy kamerával, be vagy öltözve, nincs senki más a szobában és így próbálsz megeleveníteni egy egész világot. Az még csak hagyján, hogy nincs vágás, de csak egy take (felvétel – a szerk.) van. Kicsit úgy próbáltam hozzáállni, mint a dogmafilmekhez; nincsenek trükkök, kevés a vágás, ha rontok, akkor ott helyben javítok. Ez okoz egy különleges kreatív állapotot, azt érzem, hogy maximálisan jelen kell lennem. Először gondolkoztam, hogy megírjam –e a szkriptet (forgatókönyv – a szerk.), de én nem vagyok színész, és nem is akarok szöveget betanulni, és hagyományos értelemben eljátszani. Minden, ami történik az ott születik meg és ezért nagyon izgalmas.

B.I.: A szöveg és a vizualitás mellé hogyan találtad ki a különleges hanghatásokat? Hogyan jött az ASMR?

H.G.: Ez szintén egy agymenésem, ugyanis volt néhány évvel ezelőtt egy alvászavarom, amit először rosszul próbáltam oldani. Többek között az volt a technikám, hogy fölkeltem hajnalban és elkezdtem dolgozni, vagy Youtube-ot nézni, de csak egyre fáradtabb lettem. Egyszer egy ilyen félálom állapotban rátaláltam egy ASMR (Autonomous Sensory Meridian Response, egy neurológia jelenség – a szerk.) videóra. Fülesben hallgattam, és fél óra múlva már le voltam pörögve. Akkor még nem aludtam el rajta, de egyre több ilyen videót néztem meg. Aztán szerencsére elmúlt az álmatlanságom, de valamiért ez nagyon nagy hatással volt rám. Egyébként korábban a zene kapcsán beruháztam egy binaurális (valósághű hangzást biztosító – a szerk.) mikrofonba, gondolva, hogy majd akusztikus felvételeket veszünk fel a zenekarral, de igazából sosem használtuk. Aztán elővettem, mert tudtam, hogy nagyon érzékeny, nagyobb frekvencia tartományban vesz, mint egy normál énekmikrofon és csináltam vele próbákat. Igazából a forma adta a használatát. Azt már az elején is tudtam, hogy egy dolgozószoba sarkában ülve nem lehet nagy gesztusokat, vagy hangerőt használni.

B.I.: És egyébként ennek a csendes, suttogó közegnek a megteremtése koncepció is volt?

H.D.: Jobban esett megtartani azt a fajta közelséget, ami akkor jön létre, amikor valakivel beszélsz, ahol a legapróbb dolgok is hatnak. Úgy éreztem, hogy ez egy halk világ. Az első évadból még nem derül ki, de a másodikból már igen, hogy itt szándékosan csöndben vannak az emberek. Hogy miért, arra majd később kapunk választ. Azt szeretem ebben az egészben, hogy lehet fűzni, lehet továbbgondolni, akár bevonni a nézőket, akik valamilyen irányba tudják majd mozdítani a történetet.

B.I.: Nem volt benned félelem, hogy ezt a nagyon új dolgot hogyan fogja fogadni a közönség?

H.G.: Előtte kevés embernek mutattam meg, nem tudom, hogy azért –e, mert féltem a reakcióktól vagy azért, mert azt gondoltam, hogy ez annyira mozgat, hogy nem akarom, hogy a visszajelzések miatt lehűljön a hőfoka. Van az ember életében pár olyan mondat, ami elül a fejében és ezek sokszor nagyon váratlan helyzetekben hangzanak el. Volt egy ilyen, amikor egy befutott magyar zenekarral együtt játszottunk és emlékszem, azt éreztem, hogy most van itt a lehetőség. Hogy erőből meg kell mutatnunk. De nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Aztán a koncert után odajött a híres zenekar egyik tagja és azt mondta, hogy ezeknek a daloknak van egy világa, hogy ez a dolog van, és mindegy, hogy hányan hallották. És ezt a mondatot szem előtt tartottam, amikor ezt az egészet elkezdtem. Most csinálok valamit, ami létrejön, létezik, és ennek a további sorsa már egy következő kérdés. És igen, ehhez kell a bátorság.

B.I.: Ha már bátorság. Hogyan tudsz segíteni azoknak, akiknek nincs elég bátorságuk, de szeretnének elmesélni valamit? Gondolok itt a story coaching tevékenységedre.

H.G.: Szerintem nincs jól bevált recept. Én hiszek a tyúklépésekben és abban, hogy a startvonalig kell eljutni. Nagyon jó, ha az embernek vannak művészi ambíciói, de nagyon sok embertől hallottam, hogy majd írok egy könyvet, ha ez és ez történik. Nincs ilyen. Egy sor van, amit le kell írnod. Aztán egy bekezdés, egy fejezet, és így tovább. De beszélhetünk a futásról is. Nagyon sokszor esünk bele abba a hibába, hogy megvettük a futócipőt, elolvastuk az összes futással foglalkozó könyvet, de nem megyünk el futni. És van a másik módja, amikor semmid sincs, de utól kellett érned a buszt és azt érzed, hogy ez fantasztikus érzés.

B.I.: Mit gondolsz miért van ez a jelenség sokunknál? Miért nem merünk belevágni?

H.G.: Ami hátráltatja az embert, az a merev társadalmi struktúra, ami életpálya modellekben gondolkodik. Sok káros dolgot figyeltem meg. Például jó néhány éve elkezdték a médiumok zárójelben odaírni az emberek neve mögé, hogy hány évesek, és elkezdtünk abban gondolkozni, hogy adott életkorban mit szabad és mit nem. És ez ugyanúgy feszélyezi a 20 éveseket, mint a 60 éveseket. Mindenben vagyunk kezdők és mindenben vagyunk haladók. Apró lépésekben lehet eljuttatni valakit oda, hogy írja le azt a kezdő mondatot, vagy tegye meg azt az első kört a ház körül. Ebből lehet építkezni. Nem lehet egyből lefutni egy maratont, és egy nagyszerű könyvet megírni. És nem szabad hátráltatni magunkat azzal, hogy mennyi évesek vagyunk.

B.I.: És Te hová szeretnél eljutni a következő időszakban? Milyen terveid vannak még a jövőre nézve?

H.G.: Elindult egy online kreatív írás kurzusom kezdőknek, de gondolkozom, hogy hogyan szélesíthetném a közönségét. Az Akadémiából a második évadot szeretném megcsinálni idén. Vannak még vadhajtásai, de szeretném, ha az univerzum még épülgetne. Ezek a figurák még fognak csinálni mást is, ami a világon kívül van. Emellett őszre szeretnék egy olyan gyakorlati jellegű tankönyvet, ami a kreativitást és a személyiségtípusok közötti összefüggést feszegeti. Ez nagyon izgat, és sokat tanulok róla.

B.I.: Ez már pszichológia is.

H.G.: Az eddigi munkám is nagy részben pszichológia. Nem csak el kell viselni az alkotó ember tépelődéseit, hanem bele kell ülni a fejébe. Elfogadni azt a történetet, amit ő akar. Akiket én jónak tartok a szakmában, azok jó emberismerők, tudnak beszélni a szerzőkkel, és bánni az alkotással, ami túlmutat az emberen, mert az alkotó sem teljesen önmaga, amikor az alkotásban éppen benne van.

 

 

Köszönöm az izgalmas és motiváló beszélgetést Gergőnek!

Ha kedvet kaptatok az íráshoz és már csak egy kis lökés kell az induláshoz Gergővel fel tudjátok venni a kapcsolatot a Memoment oldalán.

Ha az Insomnia Akadémia epizódjaira vagytok kíváncsiak, el tudjátok olvasni és meg tudjátok nézni a weboldalon. Ne felejtsetek el fejhallgatót feltenni, így lesz teljes az élmény, amit a szerző megálmodott. 🙂

 

 

 

Interjú Barkóczi Noémi énekes-dalszerzővel

Ti is kíváncsiak vagytok, hogyan áll össze néhány gondolatból és egy-egy kósza dallam ötletből egy kész dal? A hazai zenei élet egyik feltörekvő énekes-dalszerzőjével, Barkóczi Noémivel boncolgattuk saját zenei útját és, hogy hogyan születnek a dalai. Mivel én is kacérkodom a dalírás gondolatával – nem mellékesen Noémit zenében az egyik példaképemnek is tartom -, ezért kifejezetten élveztem a beszélgetésünket.

 

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

 

Bereczki Ivett: Hogyan vált az életed szerves részévé a zene? Jártál zeneiskolába?

Barkóczi Noémi: Igen, két évig zongoráztam. Hét évesen jártam szolfézsra, de azt nagyon utáltam, mert a kottaolvasás nem ment jól. Pár hónap után derült ki, hogy nem a kotta alapján játszom, hanem hallás után. A komoly darabokat sem szerettem igazán, ezért két-három év után abbahagytam a zongora tanulást, de magát a zenélést folytatni szerettem volna. Ekkor kezdtem el járni az egyik gitár tanár ismerősömhöz. Akkor még klasszikus darabokat játszottam, majd mikor középiskolába kerültem elkezdtem feldolgozásokat csinálni. Aztán volt egy barátnőm, aki dalokat írt. Ő csak kicsit tudott gitározni, ezért megtanítottam.

B.I.: Cserébe megtanított dalt írni?

B.N.: Igen. Jó volt látni, hogy valaki, aki olyan, mint én dalt ír. Aztán én is kipróbáltam. Valahogy, amikor az ember zenét hallgat sokszor gondolja azt, hogy az adott dal nagyon ki van találva, de igazából amikor az ember elkezdi csinálni, rájön, hogy nem is annyira ijjesztő. Számomra ez volt az igazi kezdet.

B.I.: Már a középiskola alatt saját dalokat játszottál?

B.N.: Akkoriban rengeteg dalt írtam, valószínűleg nagyon rosszak voltak, de már csak néhányra emlékszem. Mindegyik nagyon hasonló volt és nagyon szenvedős. Apukám nem nagyon szokott kritikát megfogalmazni, de egyszer mondta, hogy emlékszik, amikor fiatalkorában verseket írt, és azt érezte, hogy milyen drámai, ahogy a földön fekszik és mennyire fáj. De lehet, hogy ez nem annyira megható annak, aki hallgatja. Finoman próbált arra utalni, hogy a szenvedést kicsit tompítanom kellene a dalaimban. Aztán próbáltam változtatni, hogy ne minden a kamaszkori drámákról szóljon.

B.I.: Akkor már tudtad, hogy mi a célod a zenével vagy csak csináltad, mert szeretted?

B.N.: Igazából én mindig örlődtem, hogy mit szeretnék csinálni. Sima gimibe jártam, ahol volt művészeti képzés is. Annyit tudtam, hogy nyelvvel, zenével vagy grafikával szeretnék foglalkozni. Aztán mindig az volt, hogy ami mellett döntöttem azt végül megutáltam, mert onnantól komolyan kellett vennem. Aztán jött a film. Volt mozgókép fakt, amit végül kipróbáltam. Azóta rájöttem, hogy az, amire nem teszem rá az életemet, az működik. De amin nagyon nagy nyomás van, azt abbahagyom. Végülis ez lett a zenével is. Arra jutottam, hogy zenélni akarok, de inkább a könnyűzenei irányba mennék.

B.I.: Hogyan írod a dalaidat? Először a dallam van meg, vagy a szövegből indulsz ki?

B.N.: Az elején általában az volt, hogy versszerűen írtam szöveget és azt zenésítettem meg. Aztán egy ponton rájöttem, hogy nekem jobban működik, ha folyamatosan figyelek elkapott gondolatokra, jó mondatokra, esetleg rímekre. Ha van egy ilyen adag témám, akkor elkezdek zenélgetni vagy csak elkezdem a szöveget fejlesztgetni. Most például az EP bemutatón azért kértem a közönségtől szavakat (a koncert végén a közönség egy-egy szót írt fel cetlikre Noéminek – a szerk.) mert egyszerűen tök jól működik, ha van egy adott valami, amiből el tudsz jutni valahová. Aztán lehet, hogy a végén teljesen eltávolodok a kiindulástól, de ezt is megtanultam, hogy nem feltételenül kell ragaszkodni az eredeti ötlethez. Szóval nagyon képlékeny az egész folyamat.

 

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

 

B.I.: A szövegeid, általában egy-egy kiragatott élethelyzetet írnak le, amivel könnyen lehet azonosulni, mert sokszor pont azokkal a szavakkal fogalmazod meg, amivel a hallgatóság is tenné.

B.N.: Valahogy a nagyon irodalmi szövegek nekem nem fekszenek. Próbálkoztam azzal is, de nálam a természetesebb szövegek működnek, mert azokkal rezonálok én is. Érdekes, hogy valahogy a versolvasás helyett én inkább novellákat olvasok és ez a novellaszerű dalírás, ami hozzám is közel áll.

B.I.: A műfajt, amit képviselsz sokak hálószobapopnak aposztrofálják. Számodra ez mit jelent?

B.N.: Szerintem ez egy jó megfogalmazás, mert benne van, hogy nem az a célja, hogy ebből nagyon kitörjön. Most van bennem is egy felemás érzés ezzel kapcsolatban. Sokan nehezen értik meg, hogy bár szeretek zenélni, de mégsem vagyok az az exhibicionista típus. Szeretem azt, hogy nem az a célja ennek az egésznek, hogy ezen a “hálószoba” kategórián túlmenjen, de nehéz is, mert ha x órát beletennék, akkor ki tudja hová fejlődne. De persze az is benne van, amit mondtam, hogy ha ez egy nagy projekt lenne, akkor már muszáj lenne csinálni és nálam ez nagyon veszélyes (nevet – a szerk.).

B.I.: Mégis az eddigi egyszálgitáros-énekes Barkóczi Noémi köré most zenekar is alakult.

B.N.: Igen, szerettem volna a kereteket tágítani és látni, hogy más hangszerekkel hogyan tudnak megszólalni a dalaim. A legalapvetőbb az volt, hogy legyen vokál. Amikor írom a dalokat, akkor is az az első, sokat számít a harmóniákban is. Persze lehetett volna a loop pedálos (hangminták felvételére és visszajátszására alkalmas eszköz – a szerk.) vonal is, ami egyébként nagyon izgatja a fantáziámat. Egyébként ez valahogyan így alakult. Találkoztam ezekkel a zenészekkel és egy picit hagytam ezt az egészet sodródni, de hogy mennyire végleges a csapat azt még nem tudjuk. Ez is a januárnak egy feladata, hogy letisztázzuk, esetleg új hangzást kipróbáljunk, akár más zenészekkel is.

B.I.: Egyébként grafikusként dolgozol és animációkat is készítesz a hétköznapokban. Gondoltál esetleg arra, hogy saját videóklipet készíts?

B.N.: Igen, nagyon szeretnék. De ez nagyon nagy munka lenne. Lehet, hogy valamilyen pályázat formájában lenne érdemes megpróbálnom. Tök érdekes azt látni, hogy egy ötlet melyik médiumban működik a legjobban. Például a diploma animációm turkálós ruhákról szólt és először dalszöveget kezdtem írni. Aztán éreztem, hogy ez nem működik igazán és animációban jobban ki tudnám fejezni. De ezek kombinációja is izgalmasan hangzik. A másik, ami érdekes, hogy most kezdtem el magamnak vizuális elemeket, arculatot csinálni.

B.I.: A Linóleum EP borítóját is te csináltad?

B.N.: Igen-igen. De például az előző borítót Rumi Zsófi csinálta és azt is nagyon szerettem. Egyébként a kollaborációkat is nagyon izgalmasnak találom. De tök jó, hogy most ilyen módon is ki tudom élni magamat.

 

Grafika: Barkóczi Noémi

 

B.I.: Egyébként a zene alkotáskor mi inspirál?

B.N.: Bennem van egy olyan tulajdonság, hogy a tanulságokat mindig szeretem levonni. Figyelem a dolgokat és, hogy miket tanultam belőlük és ezeket folyamatosan írogatom. A másik pedig a jól elkapott mondatok, amiket hallok. Jó nyitott szemmel és füllel járni. Egyébként meg a többi zene is inspirál. Úgy érzem az elmúlt időszakban eléggé szélesedett a zenei paletta, amit hallgatok.

B.I.: Kik a kedvenc zenészeid?

B.N.: Laura Marling nekem egy alap, amúgy meg volt egy hosszabb Andrew Bird-ös időszakom, ő is egy visszatérő figura nálam. Sokat hallgattam most Beck új albumát is. Néha úgy érzem, hogy nem mindig a lágy melankóliára van szükségem. Például a St. Vincent-et is nemrég fedeztem fel magamnak. Amúgy meg rengeteg szuper magyar előadó van. A Szabó Benedekéket, Jónás Verát, Mayberian Sansküllots-ot is nagyon szeretem.

B.I.: Egyébként angolul írtál már dalokat?

B.N.: Igen, de mindig azt érzem, hogy jobban tud azonosulni az ember a saját anyanyelvén íródott szöveggel. Hiába tudnak egyre többen angolul, de ha zenét hallgatsz, akkor mégis máshogy jut el az üzenet és nálam is így van.

B.I.: Mit javasolnál azoknak, akik dalírásba szeretnének kezdeni? Például én is szeretnék dalszöveget írni, meg dalt szerezni, de nem játszom hangszeren. Hogy induljak el?

B.N.: Az a baj, hogy hangszer nélkül nem egyszerű. De azt gondolom, hogy például egy nagyon alap ritmusból ki lehet indulni, mert az már visz valahová. Az biztos, hogy a dalszövegeknél – legalábbis annál a műfajnál, amit én képviselek – fontos a ritmus. Tehát a ritmus és egy egyszerű szerkezet, már tud előrevinni és azon belül már lehet alakítgatni, akár egy szó vagy gondolat alapján. Az biztos, hogy engedékenynek kell lenned magaddal. A lényeg, hogy nem baj, ha leírsz nagyon sok hülyeséget, mert utána jönni fog egy jó is. Ez egy folyamat. Régen azt hittem, hogy ha leülök, akkor már menni fog, de ez nem így van. Inkább többször kell leülni rövidebb időkre. Mert, ha egy kicsit is agyalok rajta, akkor az formálódik bennem egész nap. Néha csak hagyni kell, hogy beérjen a dolog.

B.I.: Beszéljünk egy kicsit a 2018-as terveidről. Bár tudom, hogy az is frusztráló tud lenni, ha ezeket kimondja az ember.

B.N.: Ez egy érdekes dolog. Az biztos, hogy a zenével kapcsolatban most van egy billegés nálam, mert nem tudom, hogy időben és energiában mennyit akarok beleadni és ezt még mindig nem döntöttem el. Ami biztos, hogy dalokat fogok írni. Szeretnék a tavalyihoz képest egy termékenyebb ciklusba belefogni. Szeretném megtalálni a folyamatát egy jól működő életritmusnak, aminek része a dalírás is. Nagyon izgatnak az új hangszerek. Ja, igen! A This is the kit-et is nagyon sokat hallgattam mostanság és ott a Kate benzsón játszik. A benzsót mindig is imádtam, de ugyanakkor a kevésbé folkos irány is izgalmasan hangzik.

B.I.: Azon gondolkoztál már, hogy mivel foglalkoznál, ha nem zenéléssel vagy grafikával? Volt valamilyen gyerekkori álmod?

B.N.: Nekem már akkor is az éneklés volt. Igazából néha elképzelem, hogy milyen lenne nem a kreatív szektorban dolgozni. Nyilván van egy csomó olyan szakma, amit jó lenne művelni, de én már nem nagyon tudom elképzelni magam ilyesmikben. Ott van még az írás, de azért az is ez a vonal. A nyelveket nagyon szeretem még, de azt hiszem én nagyjából már ezekből főzök (nevet – a szerk.).

 

Köszönöm Noéminek a nagyon barátira sikerült interjút!

Kövessétek őt és zenekarát a Facebookon és ha még nem tettétek, itt az ideje, hogy meghallgassátok a nemrég megjelent Linóleum című EP-jét is!

“Szerintem az a fontos, hogy megtaláld azt, amit igazán szeretsz csinálni és boldoggá tesz” – interjú Cseh Eszter Sára fotóssal

Cseh Eszter Sára fiatal kora ellenére rengeteg területen kipróbálta már magát. Dolgozott a divatszakmában és neves cégek sales szakembere is volt. Mégis személyiségéből fakadóan egy alkotó, kreatív alkat, aki hosszú útkeresés után néhány éve rátalált a fotózásra. Jelenleg Eszter Sarah művésznéven alkot. Az idáig vezető útról és az önkeresés folyamatáról kérdeztem.

 

Fotó: Eszter Sarah

 

Bereczki Ivett: Nagyon érdekes a történeted. Korábban teljesen más pályán mozogtál és még csak egy rövid ideje fotózol. Hogyan jött ez a váltás az életedbe?

Cseh Eszter Sára: Anno a pályaválasztáskor nem tudtam, hogy mivel szeretnék igazán foglalkozni. Annyit tudtam, hogy leköt az alkotás, szeretem a kreatív dolgokat. De a szüleim nem lelkesedtek azért, hogy művészeti pályára menjek, ezért végül teljesen más irányban tanultam tovább. Végül Szegeden megismerkedtem Rácz Zoli barátommal, aki már akkor is fotózott. Láttam ahogy a kamerát használja, ahogy fotóz, ahogy retusál.

B.I.: Mégis, hogyan jött a késztetés, hogy Te magad is fotózz?

CS.E.S.: Valahogy a fotózás végigkísérte az életemet. Dolgoztam modellügynökségnél és vezettem fotóstúdiót is. De sokáig nem jutott eszembe, hogy én is kipróbáljam. Aztán jött egy ötlet, hogy magamról készítsek fotókat. Ezek még mobilos képek voltak. Megmutattam néhány fotós ismerősömnek és azt mondták, tök jó, amit csinálok. Aztán az egyik barátom kölcsönadott egy kamerát, amivel először fekete-fehér képeket készítettem magamról és a környezetemről. Azon kaptam magam, hogy egyre jobban belemerülök a témába, és élvezem.

 

 

B.I.: Egyébként mi az eredeti szakmád, mit tanultál?

CS.E.S.: Közgazdász szakon szereztem diplomát a Szegedi Tudományegyetemen, de előtte tanultam programozást, és még egy csomó mindent, amire az egyetem keretein belül lehetőség volt. Elvégeztem egy grafika tanfolyamot, majd a BKF-re (jelenleg METU – Budapesti Metropolitan Egyetem – a szerk.) is jártam média grafikára, mert úgy éreztem, hogy az nekem való. Azt gondoltam, a grafika jó választás, de sajnos nem volt elég türelmem és kitartásom ahhoz, hogy igazán jól csináljam.

B.I.: Miért költöztél végül Szegedről Budapestre?

CS.E.S.: Mindig is Budapestre vágytam. Úgy gondoltam, Magyarországon belül ez a lehetőségek városa. Végül egyik nap egyedül egy bőrönddel elindultam. Ekkor még nem fejeztem be Szegeden az egyetemet, ezért folyamatosan ingáztam és egy modellügynökségnél dolgoztam mint booker (modellügynök – a szerk.).

B.I.: Mit jelent számodra a fotózás?

CS.E.S.: Ezen nem gondolkodtam még eddig. Most arra törekszem, hogy szép legyen a végeredmény, jók legyenek a fények, a kompozíció. Szeretném ha egyszer mélysége is lenne a képeimnek, de most még nem kiforrottak, ahogy a stílusom sem az. Ez még a felfedezés időszaka számomra. Mindig úgy érzem, hogy amit csináltam nem tökéletes, de törekszem rá, hogy az legyen. Valószínűleg ez visz előre.

 

 

B.I.: Hogyan sajátítottad el a szakma fortélyait? Jártál fotós iskolába, tanfolyamra?

CS.E.S.: Nem jártam fotós képzésre, autodidakta módon tanulok. Ebben van jó és rossz is. Azt gondolom, ha elmész egy művészeti képzésre, akkor sokszor az adott tanári karnak és iskolának a stílusát várják el tőled is. Ha neked van egy egyedi stílusod azt vagy értékeli az adott tanár vagy nem. De nyilván előnye, hogy sok mindent ki lehet próbálni, vannak gyakorlati feladatok, fotóműterem, a diákok tudnak laborálni, fényeket tesztelhetnek. Ha autodidakta vagy, akkor nem hatnak rád intézményes nézetek, de mindent magadnak kell kikísérletezni, és az elérhető eszközök száma is kevesebb. Pont emiatt úgy érzem, hogy még rengeteg hézag van a tudásomban, de folyamatosan dolgozom rajta, hogy egyre jobb legyek.

B.I.: Mégis valahogy meg kellett ismerned a gépet, hogy hogyan működik, milyen tulajdonságokkal bír. Ezt könnyen meg tudtad tanulni egyedül?

CS.E.S.: Amikor először vettem a kezembe egy jó kamerát akkor iszonyúan izgultam, hogy hogyan állítsam be az értékeket. A fotós ismerőseim biztos a hajukat tépték már tőlem, mert folyamatosan kérdezgettem őket, mi hogyan működik (nevet – a szerk.). Ajánlottak Youtube videókat, könyveket, de én sokkal jobban tanulok úgy, ha élőben hallom és látom, hogy hogyan csinálják az adott dolgot. Nekem nagyon nehéz volt megtanulni a technikai részt, voltak holtpontok, de ezek a kezdeti parák szerencsére már elmúltak. Annyi mázlim volt, hogy retusálni hamarabb tudtam, mint fotózni. Szívesen olvasom fotós blogokon és fórumokon fotósok beszámolóit is, hogy mit használnak, hogy ők hogyan csinálják.

 

 

B.I.: Leginkább portré és divatfotókat készítesz. A jövőben is ezt az irányt szeretnéd erősíteni?

CS.E.S.: A divatot nagyon szeretem, bár iszonyú nehéz érvényesülni ezen a területen, mert nagyon sok a jó divatfotós és szerintem ez az egyik legnépszerűbb vonal itthon is. Szoktam más témákat is fotózni, de úgy érzem, az emberábrázolás áll hozzám a legközelebb. Egyelőre a modellek fotózása köt le, de ez még változhat, lehet, hogy egy idő után az utca emberét fogom lencsevégre kapni. A tárgyak fotózásakor azt szeretem, hogy sokáig lehet kísérletezgetni és akár órákon keresztül állíthatom be a különböző fényeket. Még nem tudom, hogy melyik lesz a markánsabb irány.

B.I.: Nagyon érdekes, hogy az eddigi munkáidban a női karakterek erősebbek. Ez tudatos?

CS.E.S.: Igazából nem olyan rég fotóztam férfiakat is, de magam is inkább feminin típus vagyok és nem érzem, hogy a férfi jegyeket erőteljesen meg tudnám jeleníteni. Egyébként azoknak a képeknek egy része, amiket magamról készítettem aktok voltak és magát a nőiséget akartam megfogni. Azt hiszem jobban érzem, hogy hogyan lehet szépen kifejezni egy nőt a képeken. Ez az út sokkal természetesebb számomra.

 

 

B.I.: Egyébként van kialakult szakmai csapat körülötted? Stylist, fodrász, sminkes?

CS.E.S.: Még nincs. Az eddigi fotózásaimon általában mindent én csináltam. Kicsit nehezen is adom ki a kezemből ezeket, mert félek, hogy nem lesz olyan a végeredmény, ahogy elképzeltem. Viszont a divatfotózás kifejezetten csapatmunka, ezért meg kell tanulnom, hogy hogyan legyek úgy határozott, hogy nem bántok meg másokat, de ugyanakkor az elképzeléseim is érvényesülnek. De ez is a tanulási folyamat része, még nincs benne rutinom. Hamarosan lesznek olyan sorozataim, amik összetettebbek, koncepciózusabbak és ahhoz szükségem van egy jó csapatra is. Fontos, hogy jól működjünk együtt és hasonlóan gondolkozzunk arról, hogy milyen a jó divatfotó.

B.I.: Mit javasolnál azoknak, akik mostanában ismerkednek a fotózással? Hogyan induljanak el?

CS.E.S.: Elsősorban azt tanácsolnám, hogy fotózzanak le bármit, ami tetszik, találjanak egy témát, amit szívesen körüljárnak. Ehhez nem kell profi felszerelés, a lényeg, hogy legyen sikerélmény. Ami a technikai részét illeti, én az egyszerűtől haladtam a bonyolultig. Mobillal kezdtem el fotózni, aztán egy könnyebben kezelhető kompakt gépem volt, majd egy középkategóriás tükörreflexes, most pedig már egy felsőkategóriás van. Az értékek megadásánál is először a biztonságosnak tűnő automata üzemmódtól indultam a teljesen manuális beállításokig.

B.I.: Mik a jövőbeli terveid a fotózással? Van olyan cél, amit mindenképpen el szeretnél érni a következő években?

CS.E.S.: Remélem, hogy olyan munkákat fogok csinálni, amik nemzetközi szinten is megállják a helyüket. De ki tudja, az is lehet, hogy ha öt év múlva megkérdezel, akkor már animációkat fogok készíteni (nevet – a szerk.). Olyan életet szeretnék teremteni magamnak, amiben minél több dolgot kipróbálhatok, folyamatosan szélesíthetem a látókörömet, utazhatok és ebből vissza tudok adni valamit az embereknek a munkáimon keresztül. Közhely, “.

 

 

Fotók: Eszter Sarah

 

Köszönöm ezt az inspiráló beszélgetést Eszternek! Kövessétek a munkáit Facebookon és Instagramon!

Végül két blog, amit Eszter a fotózni vágyóknak ajánl inspiráció gyanánt: